(a brit monarchia, a nagy Oroszország, Észak-Korea megelőző atomcsapása, szegény Oswald és szegény mi)
Nem szeretnék napihíreket visszaszajkózni, ezeket olvassák el a napisajtóban, ha idejük engedi, itt is ott is, erős fenntartásokkal. Valamit azért ki lehet hámozni belőlük. Kérdés persze, ki mire vágyik: adatokra vagy információkra? Előbbiekkel semmi baj, sőt még utóbbiakkal sincs, ha a helyükön kezelik őket. Minden lehet információ valamiről, de az a „valami” nem biztos, hogy az információ tárgya. A tartalma pedig annyira nem biztos, hogy elhanyagolható. Mondanak ezt-azt, és itt nem az a fontos, hogy mit mondanak, hanem az, hogy kik mondják és miért mondják. Ha ebből indulnak ki, már többet tudhatnak meg a tárgyról is, és arról is, aki mondja.
Most, hogy Erzsébet királynő jobblétre szenderült, úgy döntöttem, beáldozom a mai érdemi tevékenységemet, amit Önök nem láthatnak. Én is áldozok a látszatoknak, ami ennek az írásnak is a témája, ha eddig nem is derült még ki. Nem leszek alapos, csak lusta, annyira szőrszálhasogatóan alapos pedig pláne nem, mint az én Tamás barátom. Ő a hírekben güzü, én másban vagyok güzü, szívok is vele, mint a torkos borz, vagy mint Tamás a dezinformációkkal.
Mert dezinformáció akad, bőséggel. Dunát lehet velük rekeszteni. Visztulát, Dont, amit csak tetszik.
II. Erzsébet pályája végigkísérte egész eddigi életemet. Nem mondom, hogy sarokpontként, de valahol mégiscsak ott volt. Úgy, ahogy volt, ő királyi mivoltában. Négy évvel születésem előtt került trónra, és tegnapelőtt valamikor meghalt. A briteknek legalább olyan problémájuk nem akadt vele, mint az oszmánoknak Szigetvár alatt, vagy a szovjeteknek 1953 márciusában. Előbbinél háború volt, egy hosszú várostromban a demoralizálódás határán levő sereget kellett az utolsó rohamra rábírni (még élhettek a huszonnégy évvel azelőtt, Eger alatt szerzett kellemetlen tapasztalatok emlékei), utóbbinál a zökkenőmentes folytatást kellett biztosítani. Kánuni (Törvényhozó) Szulejmán majdnem Erzsébet halálával megegyező napon (szeptember hetedikén) távozott ebből az árnyékvilágból, a lehető legrosszabbkor, ezért a másnapra elrendelt ütközet előtt felöltöztették a holttestet, és kiültették a sátra elé, hogy elejét vegyék a pletykáknak. Sztálinnál csak a meglévő gyakorlatot kellett folytatni, úgy nagyjából azt, amit a NER is követ, például a vezetők (Orbán, Szijjártó, stb.) hollétét, mibenlétét, és a dátumokat illetően.
Putyinról inkább nem is beszélek.
Nézzük akkor a briteket. Nagy-Britannia de jure monarchia, de facto gyakorlatilag ugyanannyira az, amennyire a középkori Velence és Firenze köztársaság volt, vagy amennyire – például – a magyar köztársasági elnök a magyar államfő. Kvázi-monarchia, egy német gyökerű (most mondjam, hogy majdnem színnémet? a magyar Árpádoktól az orosz Romanovokig kevés olyan tradicionális európai uralkodóház létezett/létezik, amelybe nem került német vér) királyi családdal az élen – egy dán és egy skót hitvest kivéve Lady Diana Frances Spencer hercegnéig (nem hercegnőig) a brit királyi feleségek németek voltak. Még a brit királyi ház jelenlegi neve is erőltetett koholmány: 1917-ig – lásd az előzőket – Szász–Coburg–Gotha–Hannoveri háznak hívták őket, akkor is csak a Londont bombázó német Gotha G.IV repülőgép okozta kínos névegyezés miatt változtatták meg. Maga Nagy-Britannia hét évvel a Hannover-ház (a csak németül beszélő Georg Ludwig von Braunschweig-Lüneburg hannoveri választófejedelem, ne csodálkozzunk, Nagy Katalin, alias Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst se beszélte biztosan az oroszt, és Joszif Dzsugasvili grúz akcentusa is jellegzetes volt) trónra kerülése előtt lett és maradt utána (különböző toldalékokkal) Nagy-Britannia.
Köztársaság, álruhában.
A parlamentáris demokráciát is a Hannover-háztól számítják. (A „köztársaság” nem szinonimája a „demokráciának”, de itt nem fogjuk ezt taglalni, mert az ókori görögökig, illetve Ciceróig kellene visszamennünk, és erre se időnk, se terünk nincsen.) Időben visszafelé haladva – ez még fontos lesz mindjárt – megelőzte egy Orániai Vilmoshoz köthető átmenet, azelőtt egy abszolutista restauráció, azelőtt a polgárháború, még azelőtt egy abszolutista kísérlet, még azelőtt a Magna Carta Libertatumig (1215) visszavezethető „király és parlament” királyi hatalmat korlátozó együttműködése. Innét, az angol polgárháborúból ered a forradalom (angolul „revolution”) szó: nem – ahogy Móricka gondolja – valami új, hanem valami RÉGI. Szó szerint „vissza akarás”, a latin – szintén – „revolution” után („re”: „vissza”, „voluntas”: „akarat”). Az abszolutista I. (Stuart) Károllyal szemben a régi hatalmi struktúra visszaállítása. Skócia, az edinburghi Balmorallal (vele szemben vettem a skót dudámat, ami idestova huszonöt éve porosodik valahol), ahol most Erzsébet kilehelte lelkét, nem jó ómen a briteknek. A Károly név se. I. (Stuart) Károlyt lefejezték, II. Károly sikertelenséget sikertelenségre halmozva, emigrációban élvezte végig Cromwell ámokfutását, utána ugyan visszahívták, de vele vége is szakadt a monarchia addigi formájának és a skót Stuartok uralmának.
És most III. Károly következik. Jó, ő már német. Királynak is csak címzetes király. Viktória királynő, akiről Nagy-Britannia legdicsőbb korszakát elnevezték, legalábbis azt a korszakát, amikor a tengereket beleszámítva a Föld egyik legnagyobb kiterjedésű birodalmát igazgatta, noha ugyanabban a parlamentáris rendszerben „uralkodott”, amiben Károly is fog, még összehasonlíthatatlanul „királyibb” volt, mint aminek Károlyunk tűnik. Talán Erzsébet lesz az utolsó, akiben a „király/nő” nyomai még megvoltak.
Meglátjuk, mondta a vak.
De miért kell a briteknek egy kvázi-királyság? Meg a többi. Ugyanazért, amiért egy orbánhívőnek az egyház és a szent korona. Nem a tartalma miatt, hanem a látszata miatt. A szakrális legitimitás látszata miatt (a mindenkori angol király/nő az anglikán egyház feje is).
Ha nincs püspök, mondta kivégzése előtt a megboldogult I. Károly, nincs király sem.
És az egész miért kell? Azért, mert így (volna) teljes. A „világ” nem két félből áll, egy „fizikai” és egy „metafizikai” félből, hanem mindezek együtt vannak. Egymásban. Nézzék csak meg a nagy polihisztorokat, Paracelsustól Newtonig, Newtontól Erwin Schrödingerig és Murray Gell-Mannig.
Momentán viszont ez már csak bennük pislákol.
Egy hatalomnak nem elég a „belátás”. Sokan nem látják be. Sokan másképp gondolják. A „demokrácia” ugyanolyan elégtelen, mint az abszolutizmus. Csak a kettőt meglehetősen nehéz összehozni ebben az elfeleződött – szellemtelenné váló – világban. De szilárd hatalom csak a szakralitással (nem a látszat-szakralitással) a háttérben képzelhető el. A többivel lehet kísérletezni, ha végignéznek a „felvilágosodás” (elfeleződés) utáni világtörténelmen, meglátják, milyen eredménnyel. Kiemelt figyelmükbe ajánlom az 1789-es francia forradalom utáni durván egy évszázadot.
Nekünk viszont e pillanatban csak a látszatok és az utópiák maradtak. Mármint a kínálatban, mert remélni bármit lehet, legfeljebb nem úgy lesz.
Tulajdonképpen ez az egyetlen, ami biztos.
Az alcímben szereplő többin már átfuthatunk. A nagy Oroszország csak Szibériával nagy. Anélkül éppen a negyede. Már az se érvényes, amivel minden háborújuk minden emberveszteségét tudomásul vették: a „nasz mnógo” („vagyunk elegen”). Egyre kevésbé vannak elegen. Amikor fiatal koromban a hatalmas Amerika kontra kis Vietnám konfliktusáról olvastam, eszembe se jutott, hogy az a kis Vietnám majdnem százmilliós lélekszámú (ma). Ezt csak azért írom le, mert most se jutna eszembe. Kétharmada Oroszország lakosságának. Ez a nagy Oroszország pedig nem erős ország. Úgy igazából soha nem is volt az. Akkor volt erős, amikor magát védte. Az megsokszorozhatja az erőt. 1848-49-ben mi is erősek voltunk. Pont a nagy – a mainál sokkal nagyobb – Oroszország kellett a legyűrésünkhöz. Anélkül is ment volna, de távolról sem ennyire simán. Oroszország valódi erejét a lengyel, finn, afgán háborúkban lehet megsaccolni. És most, Ukrajnában, kimeneteltől függetlenül.
Ez is csak modern mítosz. Berögzültség, mákony, maszlag, propaganda. Látszat.
Dehogy fog Észak-Korea megelőző atomcsapást mérni bárkire. Észak-Korea nincs is. A Kim-dinasztia van. A népi demokrácia, ami csak azért nem monarchia, mert a monarchia – mint írtam – szakrális, ez csak simán vallásos. Az ateista is vallásos, az ateista kommunista is (természetesen e kettő sem ugyanaz). Ha nincs kommunizmus, vagy valami pótlék, akkor a Kim család se ülne ott, ahol ül. De még így is kacsingatniuk kell a vallás felé, ahogy Sztálinnak is kacsingatnia kellett. Nézzenek utána a koreai Pektu-hegynek, csak pár kattintás. Annak, ahová Kim Dzsongun szürke („fehér”) lovon szokott fellovagolni.
Megelőző atomcsapás akkor lehetne, ha az aktuális Kim-sarj öngyilkos akarna lenni. Addig semmiképp.
Spengler a végére maradt, a jó Oswald, a Nyugat alkonyával. Még igaza is lehet, ha nem is úgy. A Nyugat sincs külön a Kelettől, meg az Északtól, meg a Déltől. Az a korszellem, vagyis szellem alatti szellem, lefelé nivelláló szellem, ami szépen halad lefelé a sertés értékrendje felé, mindenütt hat. Hol így, hol úgy, de mindenütt, a brazil őserdő mélyén éppúgy, mint a Kalahári sivatagban. Az életfogytiglanra ítélt Ilse Koch buchenwaldi fegyőrnő (végül felakasztotta magát) a tetovált foglyok lenyúzott bőrét gyűjtötte. Egy távol-keleti hadszíntéren harcoló amerikai katona Franklin D. Roosevelt elnöknek egy elesett japán combcsontjából készült furulyát küldött ajándékba, amit az elnök illendően meg is köszönt (végül a kipattant botrány következtében Washingtonban katonai tiszteletadással eltemették). Koncentrációs tábor itt, koncentrációs tábor ott, inkvizíció a pápista Rómában, inkvizíció a kálvinista Genfben. Műanyagpalackok itt, műanyagpalackok ott.
Szóval, nem csak a Nyugatnak lehet alkonya. De ez az alkony a haladó Nyugat diadala lesz. Nem a veresége, hanem a diadala. Átmeneti diadala, mert diktatúrák sora követheti, meg káosz, interregnum, amit egy még primitívebb hatalom követ, még józanabb észszerűségnek és még nagyobb „demokráciának” álcázva. Ne is emeljék ki a „nyugatot”. Tökmindegy. „Haladást” viszont bátran mondhatnak.
Hiszen valóban haladunk. Kérdés, hova.