Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak ma nem volt könnyű napja, estére kicsit el is fáradt, de egy ilyen erős férfinak meg se kottyan pár rossz hír meg egy átdolgozott nap. Csak a gerince ne fájna. Házikabátot vett, leült a fotelbe, töltött magának szto gram rénszarvasvért és maga elé bámult. Hogy is volt csak?
Igen, az a reggeli történet. A pofátlanságnak nincs határa. Tegnapelőtt a pétervári Szmolnyinszkoje kerület önkormányzati testülete szólította fel lemondásra, ma a moszkvai Lomonoszovszkoje kerületből érkezett ugyanilyen üzenet, szintén az önkormányzati testülettől. Azt írták:
„Közelednek a választások, és néhány napon belül megváltozik a Tanácsunk összetétele. Öt évig tartottuk a pozíciónkat, és itt az ideje, hogy átadjuk őket friss embereknek, új ötletekkel és erőkkel. Tanulmányok azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol a hatalom rendszeresen cserélődik, az emberek átlagosan jobban és tovább élnek, mint azokban, ahol a vezető lábbal előre távozik hivatalából. Ön jó reformokat hajtott végre az első és a második ciklusának egy részében, de utána valahogy minden rosszul sült el. (…)
Az Ön és beosztottjai által hosszú időn keresztül használt retorikát intolerancia és agresszió hatja át, ami végül gyakorlatilag visszaküldte országunkat a hidegháború korszakába. Oroszországot ismét félik és gyűlölik, mi pedig ismét atomfegyverekkel fenyegetjük a világot.
A fentiekre tekintettel kérjük, hogy mondjon le posztjáról, mivel nézetei és kormányzati modellje reménytelenül elavultak, és akadályozzák Oroszország fejlődését és emberi potenciálját.”
Na és, ha rosszul sül el? Közötök? Majd gondolkodhattok rajta Magadanban, az uránbányában! Különben a Szmolnyinszkoje kerületiek lépése jobban fájt: végül is ott nőtt fel, ott volt gyerek, kéne egy kicsit sétálni arrafelé… de csak akkor, ha ezeket a pofátlan városatyákat már elküldték a moszkvaiak után a fakasoknak. „Intolerancia és agresszió…” majd kaptok ti intoleranciát, a fejetekbe veretem a jó modort!
Aztán sűrű lett a nap, előbb Sojgu jött és nagyon akart mondani valamit, de őt egy ideje nem szereti látni Vlagyimir Vlagyimirovics, szólt, hogy ne engedjék be többet, később Konasenkovot küldte maga helyett, de azzal sem volt kedve beszélni. Utána Peszkov sajtótitkár habogott valamit Izjumról, de nem volt idő ezekre a vidéki baromságokra, menni kellett Moszkva város 875. születésnapját megünnepelni.
Az legalább kellemes volt, bár Peszkov állandóan mutogatott, hogy a beszédével baj van, de mi baj lehet egy ünnepi beszéddel? Hiszen nincs is benne semmi. A Luzsnyiki stadionban széles mosollyal járta be az új nemzetközi szambó- és ökölvívóközpontot, csak megfájdult a háta, mint mostanság annyiszor, Moszkva Napját, az új kilátókereket már csak videokapcsolaton keresztül tudta megnyitni, de a beszédét mégis elmondta, akárhogy integetett a Peszkov:
„Szívből gratulálok a moszkvaiaknak (kivéve a Lomonoszovszkoje kerületieket – gondolta magában) és egész Oroszországnak ehhez az ünnephez – Moszkva napjához és fővárosunk alapításának 875. évfordulójához.
Büszkék vagyunk Moszkvára, szeretjük ezt a várost a maga méltóságteljes régiségével és modern, dinamikus, lendületes életritmusával, a hangulatos parkok, sikátorok és utcák bájával, valamint az üzleti és kulturális események telítettségével. (…) Ahol korábban ötemeletes épületek vagy elhagyatott ipari övezetek álltak, most modern városrészek épülnek iskolákkal, óvodákkal, parkokkal és munkahelyekkel. Szeretném felhívni erre a figyelmet, mint a városi térszervezés jó példájára. Problémák voltak a belső fejlesztéssel is, azzal, hogy nem volt elég szociális létesítmény, mint ahogy ez sok helyen még mindig így van, amikor a lakóterület növekszik. Moszkva megpróbálja szervesen megoldani, és ez működik.
Fejlődik az űrkutatás, a repülés, a gyógyszeripar, az élelmiszeripar és más iparágak, és bőséges lehetőségek nyílnak a technológiai vállalkozás és a tudományos kutatás számára.
A polgármesterrel nemrégiben tartott találkozónkon – nemrégiben külön találkoztunk, Moszkva fejlődéséről beszéltünk – megvitattuk az innovatív klaszterek létrehozását Moszkvában a mikroelektronika, a fotonika, a drónok, az elektromos közlekedés és más fejlett területek területén. Jövőre elkészül a Nemzeti Űrközpont. A Moszkvai Állami Egyetem Innovációs Központjának és a Bauman Egyetem új épületeinek építése teljes lendülettel folyik.
Most láttuk, hogy a Moszkva Napja óriáskerék, Európa legnagyobb ilyen létesítménye is megtette első körét. A Luzsnyikiben megnyílt egy egyedülálló, csodálatos szambó- és bokszközpont, amelyet ma mi is meglátogattunk. Tényleg egyedülálló – tudom, mire gondolok, legalábbis a szambóban, ilyen központok egyszerűen nincsenek a világon. Köszönöm.
Kedves barátaim!
Ma velünk vannak a Donbásszban a békés életért harcoló katonák, a különleges katonai műveletben kitüntetett moszkvaiak, az elesett bajtársaink családjai, akik sajnos az életüket adták Oroszországért…”
Ezen a ponton kellemetlen incidens következett, az integető Peszkovnak egyszer csak paprikavörös lett a feje, aztán halottsápadt, majd lefordult a székről, el is vitték a mentők. Vlagyimir Vlagyimirovics később megkérdezte: hátsófali szívrohamot kapott, talán megmarad, de egész életében óvakodnia kell majd az izgalmaktól. Az orvosok szerint próbált neki üzenni valamit Izjummal kapcsolatban, de nem lehetett érteni, mit akar, majd elmondja, ha meggyógyul – és ha nem gyógyul meg, legfeljebb megtartja magának.
Vlagyimir Vlagyimirovics online leszavazott az önkormányzati választásokon, ha már úgyis gépnél volt, gratulált Harmadik Károly angol királynak az édesanyja halálához és részvétét fejezte ki közelgő trónra lépése alkalmából, most meg itt van, kortyolgatja a rénszarvasvért (bár fürödni kéne benne, az többet segít a gerincnek, de most nem tud elmenni az Altáj-hegységbe, itt van ez az izé, ez a háború…) viszont az altáji enyhülésről eszébe jutott valami. Csengetett:
– Kéretem Margaritát.
És jött is hamar, mit jött, suhant Margarita Szimonjan, akivel milliók álmodnak, bár eléggé különböző dolgokat, ő, aki élő adásban választotta volna inkább az atomháborút és a megsemmisülést, mint a szembefordulást Putyinnal, jött és azonnal deklamálva szónokolni kezdett ezüstösen csengő hangján:
„Vannak győzelmek és vannak vereségek. Ez a helyzet az, aminek mindenkit össze kellene fognia. A nyafogás, a jajgatás, a hisztériakeltés nem segít. Le kell vonnunk a következtetéseket, és tovább kell dolgoznunk.
Most már abba kellene hagynunk a gyűjtést a népünk számára? Ne vásároljunk többé helikoptereket és gyógyszereket, távcsöveket és rádiókat? Most sírni fogunk és feladjuk? Így van. Senki sem fog várni.
A normális embereknek ismét azt mondom: igen, nehéz, de még nincs vége. Igen, a NATO ellenünk van, és a végsőkig harcolni fognak ellenünk. Nincs tehát lehetőségünk a megadásra, a nyafogásra és a defetizmusba való belesüllyedésre. Szembe kell néznünk az igazsággal, őszintén be kell ismernünk a hibáinkat, és tovább kell lépnünk.
Igen, egyedül vagyunk. De nem szabad félnünk a magányosságunktól vagy a kicsinységünktől.
Lehet, hogy az utunk nehéz, lehet, hogy szomorú. De ez a mi utunk. Nincs jogunk és nincs lehetőségünk arra, hogy elfussunk az utunk, az életrajzunk, a hazánk elől.
Dicsőség az orosz katonának és tisztnek! Dicsőség a milíciának és a „zenészeknek”! Hősiességük, hőstetteik már az orosz történelem részei.
Dolgozzunk és higgyünk Oroszországban. Nincs más lehetőség.”
– Hogy tetszik, Vlagyimir Vlagyimirovics? Gyakorlok az esti Szolovjov-showra, a Telegramon már kipróbáltam, oda voltak értem, meg vissza.
– Elsőre azt hittem, galambocskám, hogy megbolondult.
– Ó, hiszen tudja, csak szerep, művészet, színjáték, propaganda!
– De miféle vereséget gyászol maga itt, miről beszél?
– Nem hiszem el, hogy nem tud az izjumi eseményekről.
– Márpedig nem tudok, Sojgu akart valamit mondani, de őt nem szenvedhetem, Konasenkov is, de nem volt rá időm, Peszkov is, de ő meg szívrohamot kapott – mi a jófene történt abban a nyavalyás Izjumban?
Margarita elsápadt, ledőlt a kanapéra, egy darabig nézte Vlagyimir Vlagyimirovicsot, aztán sírni kezdett.
– A csapataink… elmenekültek. Egy puskalövés nélkül feladták a várost, Izjum oda van, Kupjanszk oda van, az ukránok nemsokára elérik Limant is… sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnia, Vlagyimir Vlagyimirovics, ha száműzet ezek után: én megértem.
– És ezért sír maga azzal a két gyönyörű szemével, galambocskám? Ennyire érdekli magát?
– De hát a Haza, a Rogyina, a harcunk a világgal, a világ ellen, a világért!
– Ugyan már, galambocskám, nézzen rám, engem sem érdekel, ne érdekelje magát se. Ki nem szarja le, mi történik Izjummal? Ne idegeskedjen egy világért sem, nem érdemes. Inkább masszírozzon meg, mert megint fáj a gerincem.
– Ahogy szoktuk, happy finish?
– Pontosan.
Aztán már hamar lefeküdt. Elalvás előtt még átfutott az agyán egy gondolat: „Tulajdonképpen hol is van az a rohadt Izjum és miért lenne nekem fontos?” de elhessegette.
Vlagyimir Vlagyimirovics jól és mélyen aludt.
Elvégre nem történt aznap semmi különös.
És ha mégis: kit érdekel?
Fő, hogy nem fáj már a gerince.