Érzékenyebb lelkű materialista hívők itt hagyják abba az olvasást. Persze ez csak tanács, nem parancs, de a továbbiak saját felelősségre konszummáltatnak.
Ugyan schlagwortokban megint elmagyarázom, mit hogyan értek, de – tudom – ez senkit nem riaszt majd vissza a saját verziótól, még csak arra se kérem, hogy fogja vissza magát, mert ha nem tudja, akkor nem tudja. Az se lesz alapigazság, az is csak ugyanannyi, hogy ezt én gondolom, azt meg ő, és ezzel kvittek vagyunk, de ez nem fog érdekelni senkit. Isten nincs, Isten van, ez babona, az nem babona: mindegyik a hit valamilyen szintje, és mindegyiknek pontosan ugyanannyi az ellenőrizhetősége.
Nem is erre valók, hanem arra, hogy mire valók. Az meg egyéni szociális probléma. És pont az szokott elsikkadni. mert az ember fia és lánya sokkal jobban szeret önigazolni, mint revideálni. Valahogy így alakult.
Kezdjük a jelekkel. Az ómenekkel, melyek az ókorban még mindent übereltek, a középkorban fű alatt übereltek mindent, aztán az újkorra babonasággá váltak, és azok is lettek, nem azért, mert eleve azok, hanem azért, mert úgy használták őket. Ráadásul nem csak „őket” használták úgy, hanem azokat, amikkel helyettesítették őket. Hozzájött pedig mindehhez a hanyatló emberi fogékonyság.
A tuskó, amivel nem fűtenek.
Ha nem tettem volna eddig annyiszor, ismét hangsúlyozom, hogy amit leírok, nem szentencia, csak vélemény, mint minden, akárhogy is fényezi bárki a magáét. Ráadásul szerény, nem úgy, mint Koncz Zsuzsáé Micimackót és a mézet illetően.
Az ómen elsősorban jel. Ezt valószínűleg a legtöbben tudják. Valami történik valamikor, amit valami követ. Utólag szokták konstatálni, mert másképp nem is lehet: a semminek nincs jele. Illetve van, de ne bonyolítsuk. Ha az ómen előjel, és kauzálisan (ok-okozatisággal) megmagyarázható, akkor rendben is vagyunk, gondolja a naiv tapasztaló. Azért gondolja, mert nem ez az alapbeállítottsága. jelenségekből indul ki és jelenségekben is marad. Írhatnék jelenést, sőt megjelenést is, egy pillanatnyi képet, ami a szóban benne is van. Ezeknek a pillanatnyi képeknek – jelenéseknek – az összességét pedig mindennek, amiben ki is merül az élete. Ez sem minősítés, mindössze konstatálás.
A jelenések összessége is jelenés. Hogy ezt minek tartjuk, az pedig elvonás. Mindaz a valóságosnak tételezett gondolati háttér, ami alapján élünk (bárki, deista és materialista egyaránt), egy képzelgésekből elvont képzet. Nem több.
Itt nincs semmiféle kényszer: bárki bárminek tarthat bármit. A különbség csak abban van, hogy mekkora hasznát veszi. Hogy – szó szerint – múlatja vele az időt, vagy kihasználja. Én a tudományos – vicces az ómenekkel kapcsolatban, ugye? – hozzáállást tartom célszerűnek. Annyira azért mégsem vicces, mert a tudományos hozzáállás egyik alaptétele, hogy nem teszünk fel előre megválaszolt kérdéseket. A másik alaptétele, hogy nem válaszoljuk meg őket előre. A harmadik alaptétele, hogy mindent lehetségesnek tartunk. A negyedik, hogy egyetlen elméletet sem zárunk le végleg. Ha ez a négy alaptétel nem teljesül, akkor az nem tudomány, hanem vallás. Most pedig nem a vallással foglalkozunk. Még csak rokon szakma sem, ami az ómeneket illeti. Az már az ómenek – és egyebek – magyarázata. A tudomány azonnal vallássá lesz, ha bármilyen dogma előzi meg a hipotézist. Akkor annak a dogmának a kiszolgálójává válik. Egy tételes hit kiszolgálójává, legyen az materializmus, vagy bármiféle egyéb vallás.
S hogy minden önmagában mit jelent, az Buddha egyetlen, jól ismert tanításában benne van, ráadásul ezt a SAJÁT tanairól mondta: „ha már a túlsó parton vagytok, mi szükségetek tutajra”? Még Jézus Márk evangélista által interpretált mondása is erre emlékeztet: „a szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért”.
De térjünk vissza az ómenekhez, a nem ok-okozati összefüggésben értelmezendő jelekhez. Az ómen ok-okozati összefüggésben tévhit, babona, diplomatikusabban tévút. Ugyanolyan tévút, mint az asztrológia mint csillagjóslás, az alkímia mint aranycsinálás, a csodák, mint magyarázatok, és így tovább. A fekete macska, vagy bármi önmagában olyan, amilyen. Nem okoz semmit, ami nem vele kapcsolatos. Igazából önmagában nincs is. Semmi sincs önmagában.
Az ómenek személyesek. Szigorúan személyesek, még akkor is, ha több embernek jelenthetik ugyanazt. Attól a pillanattól, hogy a Schrödinger és társai által megénekelt szemlélőt kihagyjuk a dologból, annyit jelentenek, hogy nem jelentenek semmit. Se tudományosan, se sehogy.
A semmit konstatáljuk. A pillanatnyi jelenséget, amely a pillanattal együtt eltűnik. „De volt!” Nem volt. Egy átfutó gondolat volt. Más semmi.
Az ómen és a szemlélő, mint ómen és szemlélő egymás függvényei. Az egész világ függvényekből áll. Másból nem. „Egymagában” pedig éppen úgy nincs, ahogy, mint fentebb mondtuk, semmi nincs. „És részei viszonylatában? Ha például úgy nézem, mintha én és a világ két külön egység lennénk?” Úgy van, mint…
… fikció. Hogy könnyebb legyen nekünk.
Ómen bármi lehet. És senki más nem illetékes benne, csak az, akire vonatkozik. Aki tapasztalja. Ha a tapasztalat mást mond, nincs, vagy egy prekoncepció előzi meg, az ómen babona. Olyan ómen, ami mindenkire vonatkozik, éppen annyira nincs, mint olyan, ami akár kettőre vonatkozik. Olyan ómen sincs, ami mindig törvényszerűen ugyanazt jelentené. A jelek nem kötöttek. Ugyanannyira nem kötöttek, mint ahogy a lényegük – minőségük – szerint homogénnek tekinthető – ugyanazt kifejező – eseménysorok sem egyenletesen periodikusak. Ugyanaz az ómen egyszer ezt, másszor azt jelentheti. S hogy mikor mit, azt az a sorozat – a saját lényegi ismétlődéseinek a sorozata – adja, amiben tapasztaljuk. A világ, mint kép, nem egyetlen kép, hanem képek sorozata. Mozgókép, hogy a Platón után Hérakleitosznak tulajdonított „panta rhei” megállapításra utaljunk.
El akarsz utazni valahova. Az utazást hiányos létszám miatt lemondják. Jelentkezel egy másik időpontra ugyanoda. Ezt már elfogadják. Az indulás napjának reggelén fel akarod melegíteni a kávédat a mikróban, de elromlik a mikró kijelzője, csak következtetni tudsz arra, mennyi ideig melegít. Sikerül, de a kijelző továbbra is rossz. Kihúzod, visszadugod, a helyzet nem változik. Végül tudomásul veszed: elengedett egy forrasztás, az ilyesmit nem javítják, a mai háztartási gépek így vannak kitalálva, francba, ha megjössz, és teljesen használhatatlan lesz, kidobod, és szerzel egy másikat. Felülsz a buszra, baj nélkül eljutsz a határig, ahol kiderül, hogy azt, akivel utazol, szlovák állampolgár lévén nem engedik át a szerb határon. Van magyar személyi igazolványa, harmincöt éve itt él és dolgozik, ide ment férjhez, a magyar személyi igazolványában benne van, hogy szlovák (uniós) állampolgár, mindkettővel be lehet menni egyenként, de így nem. A szerb rendőr arcán kifejezett undor, amivel félredobja az igazolványt, vagy rossz napja van, vagy rossz napjai, születésétől fogva, a feljebbvalója már kedvesebb, de szabál, szabál, embert zabál, irány vissza a jó öreg Orbanisztánba. Itt nem hat az Aleksandar Vučić-al való cicázás. Ez még a kutya Szerbia.
Innentől viszont minden és mindenki nagyon kedves lesz. Az elétek jövő két magyar fegyveres határőrtől a rendőrnőig, aki minden visszafelé belépő csomagjait kipakoltatja, titeket oda se hív, csak sajnálkozik, hogy ilyet még nem látott, a rendőrig, aki felajánlja a segítségét, ha nem találnátok hazaszállító járművet, a másik rendőrig, aki „csak jobb itthon” mosollyal mondja, hogy „ezek ilyenek”.
Éjjel fél tízkor azonban ott álltok Röszkén a zuhogó esőben egy csomó cuccal, a szegedi busz háromnegyed óra múlva bevinne Szegedre, ahonnét hajnali fél ötkor indul tovább a legközelebbi vonat Budapestre. Akkor viszont találnak nektek egy szegedi teletaxit, éppen akkor indul, éppen Budapestre, pár perc és Röszkére kanyarodik, tizenegyre már Pesten vagytok, éppen elérve az utolsó metrópótlót. Otthon a mikró kijelzője ugyanolyan, mint előtte volt: rossz. „Még a kávét megmelegítem azért vele” gondolattal léptek a konyhába reggel, és…
Már tökéletesen mutat mindent.
Közben pedig semmi nem történt.
Elmentek az utazási irodába, valahova csak utazzunk már el, én minden európai fővárosban jártam Moszkva és Tirana kivételével, de Prágában még nem, hátha a költőpénzbe belefér. Belefért. A többit meg ott egye meg a fene. Valamiért nem kellett oda elutaznom, ahova eredetileg erőltettem. Már régen tudomásul kellett volna vennem az ómenekből. Nem vettem. És akkor valami megakadályozott.
Ezt hívják fátumnak. A fátum, hasonlóan az ómenhez, se nem „jó” se nem „rossz”. Az ómen jelez, a fátum beteljesít. Amit innét beteljesít, onnét megakadályozza. Mindenki úgy nézi, ahogy akarja.
Hiszen mindkettő arról szól, ami nincs.