Nem akartam ma ilyet írni, de mégis így alakult. Csak ameddig valamelyik kedves Olvasóm ki nem találja, hogy az oroszoknak történő halasztott gázfizetés (is) értünk történik.
Ebben az országban sem történik értünk semmi. Más országokban esetleg valami. A – feltételezett – különbség, hogy másutt talán van valami kormányzati átgondoltság, amely a szélesebb értelemben vett kollektív jövőről szól. Itt, ahogy annyiszor leírtam, rögtönzés van azzal a bizakodással, hogy majd csak lesz valami. Hogy a Nyugat annyira megosztott, hogy abban a megosztottságban a különböző csoportok között el lehet lavírozni. Hogy a Nyugat természeténél – társadalmi berendezkedésénél – fogva megengedőbb.
Mely utóbbiak ráadásul igazak is.
Nem azért igazak, mert egy fikarcnyival is több humanitás, empátia, önzetlenség szorult az ottani politikusokba, hanem azért, mert Periklész nyomdokaiban járva rájöttek, hogy a kvázi szabad(abb) versenyhelyzet mindenki érdeke. A versenyzőké éppúgy, mint az aspiránsoké, mi több, a népé is. Az emberi természet itt is ugyanolyan, mint amott, csakhogy ez önszabályozó, míg amazt (emezt itt) Atyuska szabályozza. Amiben szintén lehet jó is és rossz is, de ez Atyuskától függ, és Atyuska is emberből van. Az önszabályozás azt jelenti, hogy – mintha már mondtam volna, hogy ilyen az emberi természet – a túlzásokba esőket a többiek visszahúzzák.
Merő önzésből, de ez rájuk is vonatkozik, ha netán ők próbálnának a többiek fejére nőni. A jó öreg – nem csak alkotmányba foglalt – fékek és ellensúlyok. És ez miért jó (jobb) a népnek?
Mert határt szab. A lopásnak éppen úgy, mint az egyéb önkényeskedésnek. Atyuska nem szab magának határt, noha van neki, de ez – amennyiben rajta múlik – sokkal inkább pszichológia, mint politika.
És ami nem rajta múlik? Ami nem rajta múlik, az a rendszerkényszer, ami alól nem lehet kibújni. Meg lehet próbálni, de a próbálkozás intenzitásával arányosan nő a kellemetlen következmények valószínűsége. Egy király se csinálhatja azt, amit akar, de mennyire hogy nem. Még egy bulvártémává és kalapdísszé süllyedt alkotmányos monarcha se, amilyen a brit III. Károly. Az egész élete szabályozva van, jobban, mint egy börtönben. Ferenc József, az Isten kegyelméből császár és király olyan szigorú napirend szerint élt, hogy a legtöbb (európai) ember még a gondolatától is visítva szaladna világgá. Ezért aztán sokáig is élt, és abban a tudatban hajthatta fejét örök álomra, hogy még megvan a birodalma, ha háborúban is, amit nem fog megnyerni.
De hátha azzal áltatta magát, hogy mégis megnyeri? Nem hiszem. Életében először hazardírozott, hátha ezzel kicsit elodázza a szétesést, de nem jött be.
A klasszikus királyokat, például a francia XIV. Lajost, a Napkirályt már ne is említsük. Neki még öltözködés és étkezés közben is fogadnia kellett. Egyedül az álma volt kivétel, attól kezdve, hogy lecsukta a szemét, addig, ameddig ki nem nyitotta.
A rendszerkényszer tehát. A rögtönző diktátorok éppen ezzel nem számolnak. Talán az elején igen, de később elfelejtik. Mint ahogy a technika fejlődésével az emberiség is leszokik az alázatról (a realitásérzékről). Arról, hogy a szabadság nem a korlátlanság, hanem a korlátok felismerése. Az egyik serpenyőben ott van a törvényen kívüliség téveszméje, a másikban a törvény következményei másképp. Például egy golyó, lámpavas, csatorna, száműzetés, börtön, kivégzés, öngyilkosság, segítség nélküli, magányos haldoklás. Császároktól királyokig, Szaddám Husszeintől Moammer Kadhafiig (Gadafiig). Még a lelkiismeretes és művelt Nagy (II.) Frigyes se volt kivétel, aki magányosan, feldagadt lábakkal pusztult el mindenki megkönnyebbülésére potsdami kastélyában, és mint köztudott, a jó Joszif Visszarionovics se a kuncevói dácsán.
De kanyarodjunk vissza a gázszámlához. Előszöris, az orosz gáz sem ajándék. Majd fizetni kell érte, Isten a tudója, hogy mennyivel többet. Ráadásul a haladék – nevezhetjük harminc ezüstpénznek – sincs ingyen. Semmi sincs ingyen, és – amint a fentiekből látszik – nem csak egy vétó, tartózkodás, lobbizás az ára. Az árat a történelem szabja meg, ahogy eddig is megszabta, először a népnek, aztán a rögtönzőnek. Majd lehet énekelni, egy újabb rögtönzőig, ha lesz még valakinek kedve.
Mondjuk Kölcsey szép versét.
A rögtönző odaért a hídhoz. Mindig is mondta, hogy ráér majd akkor gondolkodni, addig zsebre teszi – ezt nem mondta –, amit nem ő kapott, bár nem arra kapta, hogy magára költse. Eddig ellavírozott a különböző érdekek között, és közben kasszírozott. Meglovagolta a külföldi nagyvállalatok-bankok rivalizálását, fizetett a neki dolgozóknak az államkasszából, mint a katonatiszt, fizetett az államkasszából minden korteshadjáratért, felépített az államkasszára egy többfejű, nem piac szabályozta, életképtelen magángazdaságot, több fej, egy nagy test, mint a mesebeli sárkányé, még a népnek is dobott valamit, amit aztán a magánmédiává avanzsált közmédiával és az államkasszából finanszírozott magánmédiákkal feltuningoltatott, volt cirkusz és kenyér, csak a Római Köztársaság (Cicero után Res Publica Romana) hatalomaspiránsaival ellentétben nem magánzsebből, hanem szintén az államkasszából, azokból is lecsípve magának.
És most ennek vége lesz.
Természetesen nem szeretné, hogy vége legyen. Nem szeretné, hogy kiderüljön, a király meztelen. Mindent vállalni fog, hogy ne derüljön ki. A legnemtelenebb cselekedetet is. A hitelezőket nem fogja meghatni a nemzeti eszme rizsája. A hitelezőknek nem lehet sorosozni, migránsozni, kovidozni, dollárbaloldalazni, ukránozni. Ott nem hat a mákony és maszlag. Az oroszoknak se fog hatni, ha már nem lesz elég, hogy van egy NATO-tag brüsszeli emberük. Ha már nem lesz elég annyi információ, amennyit a szabadon működő kémhálózatuk kis segédlettel nyújtani tud. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez idő szerint Kijevet nem tudják átugrani. Viktorom Orbánom túl messze van és túl kis pont magában.
Szinte észrevehetetlenül kis pont.
Akkor már csak két választás marad: a nyílt csatlakozás Kelethez, vagy a végleges szakítás Kelettel, amit sajnos nem tud már megtenni, mert régóta nyakán a kés, ha eddig sikerült is elkerülnie, hogy mélyebbre hatoljon.
Ez nem róka fogta csuka, hanem csuka fogta róka.
Ezt a fizetéshalasztást követi majd a többi. A könyörgés, hogy „ne még, ne még”. Milyen szépen írta Faludy a Haláltánc-balladában, ugye? És a nép, az istenadta nép, különösen a hívek, egy ideig beveszik, mert azt hiszik, hogy őértük történt. Nem, nem őértük történt, hanem azért, mert már minden ellophatót elloptak, amiből a válságokat ellensúlyozni lehetne, és most a fejükre készül szakadni az a csődtömeg, amit majd maguk után hagynak. Nem voltak fékek, ez pedig most bosszulja meg magát. Most is megpróbálnak cselezni a bokrok között, de egyre kevesebb bokor van. Mindjárt kiérnek a magyar pusztára. Még működik a médiájuk, még csak húsz-ötven százalékot mennek fel naponta az árak, még – egyre nehezebben – fent tudják tartani, amit Kádár fent tudott tartani a megbuktatásáig, de 1979-ig biztosan (akkor volt az első nagy áremelési hullám), még nincs tél, még lehet szövegelni, de nem sokáig.
Most kerül a mérleg egyensúlyba. A történelem nem a humorérzékéről híres, noha időnként olyat is meg tud csillantani.
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint egy porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! (Faludy György: Haláltánc-ballada)
Majd egyszer, talán, nékünk.
Utóirat: ugye tudják, hogy ez a gázhitel nem azt jelenti, hogy Önöknek most nem kell gázszámlát fizetni – mert azt a magyar államnak nem kell –, hanem azt, hogy kétszer kell? Közvetlenül most, amikor megkapják a számlát, közvetve pedig akkor, amikor majd kamatostól esedékes lesz a törlesztése annak, amit most az államkincstárból helyette eltapsolnak?