Schiffer Andrást rengetegen szeretik. Hogy melyik „oldalon” szeretik rengetegen, az kérdéses, mert valószínűleg mindegyiken. Talán… az „ellenzékinek” mondotton többen. Nem csináltam statisztikát.
Nekem van jó pár kifejezetten ellenzékinek számító, nem, inkább „univerzális” ismerősöm, aki szereti. Ami őket illeti, igazából számomra nem teljesen világos, hogy „mik” is ők tulajdonképpen (nem ezért). Talán valamiféle helyet keresnek maguknak ebben az egy pólus felé tartó, kétpólusú világban.
Ilyen azonban nincs.
Csak egy nagy szakadék van „középen”. Egy nagy, setét, feneketlen szakadék. Így, ahogy leírtam. Feneketlen. Nincs feneke sem. Egy politikai fekete lyuk, ami annyiban hasonlít az asztronómiai fekete lyukakhoz, hogy ez is képes kiköpni, ami belekerült.
Igazából még azt sem sikerült eldöntenem, hogy ki trollkodik, és ki nem trollkodik. Ki próbál egyensúlyozni, hogy ne mondjam, „tisztán látni”, ami természetesen nem megy neki, mert senkinek se megy, nekem se. Mindenki magát kommunikálja, és mindenkit a saját tükörképe idegesít legjobban. Mármost én e pillanatban (is még) úgy vélem, hogy 1. pontosan középre senki nem tudja pozícionálni magát, mert még két huzakodó sárkánykígyó között is lesz, amelyik egy kicsit szimpatikusabb a számára (jó, jó, de olyan cukin pislog), azért, mert 2. valahova ő is be van lőve gyárilag, és ezt a ráció felül tudja ugyan bírálni, de valahogy mégis mindig felszínre jön, 3. a „mindennel egy kicsit szembenállás” nem politika, hanem pszichózis, aminek a gyökerei a pszichikumban keresendők, 4. mindennek az eredője pedig az az eltévelyedés, amiről Buddha azt mondaná, hogy belefeledkezés a szamszára, létesülési forgatag labirintusába. Innentől áll elő az a helyzet, ha Buddhából Andy Warholba megyek át, hogy „valami fáj”. Az emberek tudják, hogy mi fáj, de nem mondják meg neki. Ez pedig neki nagyon fáj.
El van vele. Schiffer is el van. Milyen szerencse, hogy nem vagyok se neki, se az őt sztárolóknak sem a pszichológusa. Nekik aztán kibeszélhetném az egész tankönyvet.
És hát persze én is elvagyok. Mindebből ráadásul a szimpátiáim is kiderültek. Lehullt a lepel.
Nem, nem szeretem az olyanokkal való agyoncsapást, hogy teszem azt, a finn miniszterelnöknő és az amerikai külügyminiszter háborús uszítók. Mintha háborúban lennének érdekeltek. Utóbbi persze bizonyos fokig abban érdekelt, bár nem közvetlenül, és persze, hogy várnak a hiénák a pusztítás végére, például, ha jól értettem a kedves, korosodó Kakadu (milyen szép alliteráció, ugye?) szavait, mi is, de világháborúban egyikük sem érdekelt. A finnek még regionális háborúban se, volt nekik az oroszokkal ilyenben részük épp eleget. A háború, drága Schiffer mester, nem jó üzlet. Közhely, tudom. Ami utána jön, az talán az. És a közbeni beszállítóknak – ha ők maguk nem vonódnak bele – is az, de ez a finnekre nem látszik annyira érvényesnek, hogy seperc alatt összevonódjanak Amerikával.
Persze a Mandiner olvasóinak ez zene. Belemászik a fülbe. Zene lenne a Demokrata olvasóinak is, a Magyar Nemzetéinek is, legfeljebb Putyint lehúznák belőle. Vagy nem, mert ők ugye, szintén semlegesek. A béke pártján állnak. Ami ugyanolyan felszínes baromság, mint az egész riport tartalma. Ez csak a saját pillanatnyi véleményem, hogy ami magamat illeti, átmenjek szajkóba, nem érdemes megbillegtetni, mert még nem fog.
Amit Schiffer képviselni látszik, ugyanaz a vonal, ami Chamberlain vonala volt München előtt, egészen Münchenig, sőt azon túl, egészen addig, ameddig Hitler fel nem rúgta az összes alkut. Az a fajta pacifizmus, ami az engedményektől remél békét. „Az hogy (az uniós vezetők) … tolják a fegyvereket Ukrajnába, és emellett nem tárgyalnak az oroszokkal, egyenesen háborús uszítás.” Nem folytatom, olvassák el például a mai 444-en. Ha Amerika és az uniós vezetők nem tolnák a fegyvereket Ukrajnába (természetesen nem ingyen tolják, és természetesen Ukrajna – is – szar helyzetben lesz a háború végére, ha így dől el, ha úgy, de Nagy-Britannia is hasonlóan szar helyzetben volt anno, Franciaország is, pedig a győztes oldalon álltak, és Ukrajna is talpra fog állni, már, ha Ukrajna lesz még akkor, mert ez mindenki érdeke lesz), már rég nem kéne tárgyalásokról beszélni, hacsak a soron következő áldozatot illetően nem. Lásd ismét a múlt század harmincas éveit, akár a németekről, akár új barátainkról, az oroszokról essék szó.
„Oroszországot az elmúlt évszázadokban senki nem tudta megtörni!” Micsoda bődületes baromság ez? Noha nem nekünk nyilatkozta a jó András. Mi az, hogy „megtörni”? Ha arról van szó, hogy vesztett-e háborút Oroszország, akár mint Szovjetunió, akkor vesztett. Nem is egyet. A múlt évszázadokban. A Krímtől Afganisztánig, Lengyelország közbeiktatásával. Egy kis Csuzima. Még azzal a maroknyi csecsennel is nehezen boldogult, akik nem voltak Kadirov mesterhez hasonló szélkakasok. Mit nem tudott megtörni és ki? A Szovjetunió megszűnt, s vele megszűnt a nagyhatalmi nimbusz is. Az a nagyhatalmi nimbusz, amit – talán, de ez is csak felszín – most akarnak visszakaparni, legalábbis részben. Törés volt ez? Hát hogy a bánatos lótúróba ne lett volna törés? Miről papol Putyin mester az ő együgyű népének? Miért mondta ironikusan az ukrán paraszt, amikor még februárban keresztülment rajta a front, arra a kérdésre, hogy most akkor ő milyen állampolgár, hogy „szovjet”? A krími háború nem volt törés? Távolban egy fehér vitorla, sőt, kettő, a Boszporusz és a Dardanellák. A meleg tengerek helyett ott van Murmanszk, ahol legalább nem fagy be télen a víz, és Vlagyivosztok. A Varsó alatti kudarc nem volt törés? A csuzimai katasztrófa, amiért a balti flotta a fél világot volt kénytelen körbehajózni, keresztül a trópusokon, olyan bárkákkal, mint a később elhíresült Auróra, téli felszerelésű matrózokkal, mert Északon ugye hideg van, bele a megsemmisülésbe? Az afganisztáni fiaskó, hátrahagyva pár tízezer halottat, egy csomó technikát? Ami eddig történt Ukrajnában? Mit gondolnak, hány orosz katona veti magát egy szál kézigránáttal az ukrán tankok alá, mint a Nagy Honvédő Háborúban tették számosan? Jó kedvvel, bőséggel, ha teologikusan akarom magam kifejezni.
Hol itt a jó kedv? Hol itt a bőség? Mi ez, ha nem törés már most?
Egyébként egy országot nem lehet megtörni, lévén, hogy egy ország. Egy népet meg lehet, de az ország, ameddig egyáltalán van, addig van. Olyan, amilyen. De tényleg, találunk-e Oroszország szomszédai között, ha már Oroszország a téma, megtört népet? Találunk bizony.
A saját magunkét, Schifferestől. És ezzel megtaláltuk a dolog jungi gyökerét is.
„Annak pedig soha nem volt jó vége, amikor egy nemzetet meg akartak alázni.” Megalázni. Egy nemzetet. Nem egy agresszort kiűzni, hanem egy nemzetet megalázni. Mint amikor a motoros brigantit, aki kitépi a járókelők kezéből a táskákat, hagyni kellene futni, mert az olyan megalázó, ha elfogják mindenki szeme láttára. Inkább tárgyaljunk vele. Ne menjen utána senki autós szemtanú, mert az nem fair. Ötven köbcenti kontra kétezer plusz turbó.
Beszéljük meg, mit tarthat meg a táskából.
És a Krím, amit maga Nagy Katalin cárnő hódított el a tatároktól? Mindig orosz volt! Nem kérem. Nem volt mindig orosz. Katalin előtt se volt az, Hruscsov meg Ukrajnának adta. Nagy könnyelműen, de odaadta. Oda került. Neked adom a könyvemet, majd pár év múlva visszakérem, és ha nem adod vissza, előveszem a leghosszabb konyhakésemet, rád töröm a lakásod ajtaját, majd azt mondom a kiérkező rendőröknek, hogy beszéljük meg: viszem a könyvet, meg még néhányat, ami megtetszett, téged pedig nem bántalak. Ez a schifferi béke.
Ó, édes Jézusom.
Végszóra elismétlem, amit már annyiszor. Van a pacifikus és van a pacifista. Pacifista az, aki mindenáron békét akar. Ha eltekintünk az összes vélelmezett pszichológiai vonatkozásától, ez Schiffer. De mindenáron béke csak minden áron lehetséges: folyamatos engedményekkel, mígnem… Pacifikus az, aki győzelmes békét akar. Pax victoriosus, pax post victoriam: győzelem utáni békét. Nem folyamatos hátrálást, hanem a kesztyű felvételét, a győzelem kivívását, és utána békét. Hogy milyen feltételek mellett, az utána derül ki. Innentől jön a győztesek felelőssége. Ezt és csak ezt rontották el a két eddigi világháború után. Münchent követően Churchill – fejből idézem – azt mondta: Anglia a háború és a szégyen között választhatott. A szégyent választotta, de a háborút is meg fogja kapni.
Meg is kapta.