„Nő vagy, nem nyertél olimpiát, senki nem fog hinni neked” – Szilágyi Liliánával készített riport vastagbetűs címe, 444.
Eszem ágában sincs a Szilágyiakról írni, éppen elég volt nekem körülbelül egy éve, amikor a botrány kipattant. Mindkét fél helyzetét átérezni vélem, de nagy ívben ki fogom kerülni annak a látszatát is, hogy akár véleményként még egyszer leírjam, hogy kinek volt-van igaza. Pláne, hogy hogy történt. Úgy történt, ahogy. Van szerencsém némileg ismerni a résztvevők egyikét, persze ez nem mond semmit, mert alamuszi nyuszi nagyot ugrik, nem alamuszi nyuszi meg ugorhat kicsit is, és Pataki Attila is találkozhatott ufókkal. Amióta az eszemet tudom, indokolatlannak – inkább önkényesnek – tartom a valóság bármely formájának preferálását a többi rovására. Pont erről lesz szó többek között a Malomban, jó, nem ilyen pongyolán, és nem úszókkal, se nem ufókkal, hanem filozófusokkal kapcsolatban. Mindenkinek kell egy kapaszkodó, és ez mindaddig rendben is van, ameddig tudja, hogy az csak kapaszkodó, nem rendíthetetlen alapigazság. Legyen szó Istenről, anyagról, tudományról, vallásról, vagy az emlékezetről, mint jelen esetben.
Álom, álom, édes álom,
Jöttödet már alig várom.
Mikor szememet lezárom,
Álmom élet, éltem: álom.
Nem egészen így mondta Latinovits a Szindbádban, de erősen hasonlóan. Fél órám rámenne az utánkeresésre, mert pont ez nincs meg kiemelve videón, tudják, az ebédjelenet mindent visz. Legnagyobb sikereimet én is spagettival, fagylaltokkal, csirkepörkölttel arattam, jó, volt egyszer friss tavaszi eper is, ha nagyon gazdag leszek, majd talán jövő tavasszal is lesz.
Tehát, mint látják, nem a Szilágyi famíliáról szól ez most. Nem is szól semmiről, mosolyog az Olvasó. „Ujjgyakorlat?” Nem egészen. Reggeli Rága, azaz indiai klasszikus zene, csak nem zene és nem indiai. Mindig kijön ezekből is valami értelemfoszlány, s onnantól a többi mellékes, miként Liliána és az ő apukája. Jelen esetben ez a valóságok különbözése és egyezése, plusz a megfoghatatlan megfogása iránti vonzódás. „Majd a bíróság megmondja, hogy volt.” És persze az is csak fikció lesz, akár bármelyik fél aktualizált emlékei. Egy alternatív valóság, ami az előbb említett emlékektől annyiban különbözik, hogy a törvény erejénél fogva felhúzott tartóoszlopként szolgál majd, olyasmiként, mint a vallás szerte a világon egészen a közelmúltig, most pedig az a valláspótlék, amit Nyugaton igyekeznek bevezetni, azért Nyugaton, mert Keleten még a régi vallások csontjait rágicsálják.
Bár azok legalább valódi holttestek.
Szóval ne kárhoztassunk egyetlen jogrendszert sem, amiért a bírói fikciót horgonyozza le középre: valamit mindenkinek le kell horgonyoznia. Ettől az még nem a kétségkívüli tényvalóság, már csak azért sem, mert kétségkívüli tényvalóság úgy létezik, ahogy a tegnapi napunk. Pont úgy. És ahogy csinálom a Malmot, azaz beletenyerelek mindenfélébe, nyelvészettől a matematikai és fizikai konstansokig, mint most éppen, fenomenológiától a szolipszizmusig, Kanttól Heideggerig és Wittgensteinig, Meinong dzsungeléről már nem is beszélve, látom azt a kétségbeesett igyekezetet, ahogy a legnagyobb gondolkodók is kerestek-keresnek valamiféle…
… biztosat.
Ami viszont, fájdalom, egyetlen esetben lehetséges csak: ha ezt a biztosat úgy fogadjuk el, mint egy fikciót. Feltevést, amivel majd rájövünk… valamire. Vagy nem valamire. Azért nem valamire, mert bárminek, amire az ujj rámutat, már csak a hűlt helyére mutathat. Az úgy elment addigra, mint a tegnapi napunk. A pontnak nincs kiterjedése, ezért a pontosságra (értsék szó szerint) való törekvés, mindaz a koncentráció, ami a konkrétat igyekszik megragadni, a semmire való törekvés. (A „konkretizálás” a latin „concretus”, „sűrű”, „tömör” szóból elsőrenden tömörítés, illetve pontosítás, csak másod- harmadrenden „kézzelfoghatóvá tétel”, „egyértelműsítés”, bár utóbbinál is az „egy” a hangsúlyos, az pedig, ha ebbe is belegondolnak, úgy egyedül, minden más nélkül… A végtelen szingularitása, Stephen Hawking fekete lyukai, annak ellenére, hogy a „végtelennel” ott is bajban vagyunk, emlékezzenek csak az anyagszökdösésre, de nem gyalogolunk bele most mélyebben ezekbe sem. Marad a végtelen sűrűség és az eseményhorizont, amely a fénnyel együtt mindent csapdába ejt.)
Nos hát, a Szilágyi család kapcsán a 444. Illetve a riport. Illetve a mai nyugati valláspótlék, különböző szilánkokból összerakva, mint egy mozaik, ami mint kép sehogy se akar összeállni, mert nincs, ami összetartsa, csak fizikailag egymás mellé applikált darabkák együttese az egész. S mindez úgy tálalva, ahogy Orbánék tálalják a keresztényüldözést.
Hiába, a kor szelleme elől nincs menekvés. Olyan ez, mint amikor a régi József körúti „kubai” étteremben az étlapot olvasgatta az ember: „töltött ló Pedro Sanchez módra”, „rákvese párolva Pedro Sanchez módra”, „kubai kenguru homoktövis-mártásban Pedro Sanchez módra”, und so weiter. Majd az étlap aljára tévedt a tekintet: szakács Pedro Sanchez.
Édes, ellenzéki, korkövető kollégák. Függetlenül Szilágyi Liliána igazságától: ha valaki nő, azt állítja magáról a mai időkben, hogy abuzálták, ráadásul ismert, fiatal exsportolónő, aki sok mindent nyert, jó, olimpiát nem, de talán éppen emiatt nem, elsősorban családon belüli erőszak, másodsorban edzői túlkapások áldozata lehet, a kettő még össze is kapcsolódik, ha így volt, ha nem, de beleillik a kárhoztatandó cselekedetek trendjébe, van a történetben szexuális felhang, vérnőszés, mondaná a Shakespeare-t fordító Arany János, „az a parázna, vérnősző barom”, iskolai és mindenféle molesztálás, politika viszont nincs benne, hacsak a másik oldalra is udvarolgató Fidesz sugallata nem, tehát ha mindkét szél, a keleti is, a nyugati is dagasztja a vitorlát, és nagy valószínűséggel a büntetőbíró is nő lesz… na, akkor találják ki, ki az esélyes. Pláne, ha még meg is támogatják egy „úgysem fog neked hinni senki”-vel.
Ó, azt a szemforgató pszichológus mindenit.
És hangsúlyozom, ez nem a Szilágyi Liliána által állítottak igazságáról szól, hanem a mai korról. Szilágyi Liliána igazságát majd eldöntik a bírák, és onnantól az lesz. Hivatalos fikció, amit el kell fogadni. Nem az igazság, de olyan úgy sincs, mint tudják.
A másik, ami ennek apropóján felmerült, az a brazil elnökválasztás. És az izraeli, ami e sorok írásakor még nem hozott hivatalos eredményt, noha sejthető, hogy magyar kormányszempontból pont ellentétes lesz a brazillal. Az úszónő esetéhez hasonlóan itt se fogunk állást foglalni, hogy ki a jobb választás. Vagyis ki a kevésbé rossz, mert a mai időkben inkább ez a kérdés. Braziliát illetően, azt gondolom, mindegy. Izraelt illetően nem mindegy, ahogy egy matador (közkeletű tévedésként torreádor) esetében se mindegy, hogy leszakad-e a muleta (a vörös kendő, amit a bika elé tartanak) a fapálcáról, amire ráerősítették, de nem mélyedünk bele, mégpedig azért nem, mert a választópolgár nem e szerint minősít, hanem aszerint, hogy a liblingje börtönzsargonban szólva kinek a komálósa. Bolsanaro valahogy Orbánnal tűnt egy húron pendülőnek, a másik briganti, Lula meg nem, vagy még nem. Bolsanaro tehát rossz (jó), Lula pedig jó (rossz). Netanjahuval és Lapiddal dettó ugyanez a helyzet.
És mindennel, ami kicsit is politika. Szerettem szerette csak jó lehet, nem szerette csak rossz. Mintha lenne jó, és lenne rossz, és mintha a jó tisztán jó lenne, a rossz tisztán rossz, és mintha a politika a szeretetről szólna. Mintha olyan higiénikus lenne minden. Mintha ezek az emberek objektumok volnának, hogy visszatérjek a filozófiához és nyelvészethez. Ráadásul az egésznek semmi köze nincs a szereplőkhöz. Az égvilágon semmi köze. Pontosan ugyanúgy, ahogy az újságolvasó Szilágyi Liliánájának a bírónő Szilágyi Liliánájához, és mindkét Szilágyi Liliánának a valóságoshoz, aki mellesleg szintén fikció, mert már nem az, aki akár az előbbi pillanatban volt.
Szilágyi Liliána, aminthogy Orbán Viktor és társai is, a mi fikciónk. Cosa nostra, mondaná az olasz. A mi személyes ügyünk vagy dolgunk. Egy tetszőleges pont, kizárólag a tájékozódás végett. Nem baj, ha elfogultak vagyunk, de csak akkor nem baj, ha tudjuk, hogy miért vagyunk elfogultak. Hogy az egész semmi más, mint feltételezés, valami végett.
És ez a valami a fontos.