Azért azt ne mondja senki, hogy ennek a borzalmas, embertelen háborúnak időnként nincs humora. Persze nem felhőtlen, bohókás élcelődésről van szó, hanem kesernyésről, feketéről, abszurdról, olyan igazi, orosz humorról, amivel a legtöbben nem ismerkedtek meg, mert a hivatalos tananyagban ez még véletlenül sem szerepelt – pedig nagyon is létezik.
Vegyük például a mai nap első hírét. Egy szentpétervári katonai nyilvántartó és sorozási hivatal behívót küldött a Moszkva cirkáló egyik tengerészének, aki áprilisban tűnt el, amikor a cirkáló az Ukrán Fegyveres Erők (AFU) támadása következtében elsüllyedt – jelentette a Fontanka című helyi lap a katona családjára hivatkozva.
„Büntetőeljárás indulhat Ön ellen, amennyiben alapos indok nélkül marad távol a megadott időben és helyen zajló sorozásról” – állt az értesítésben, amely a fiatalember október végi születésnapján érkezett.
A férfi szakácsként dolgozott a cirkálón, és kevesebb mint egy éve ment el katonai szolgálatra – írja a lap. Édesanyja hat hónapja próbál információt szerezni a hatóságoktól a fiáról. A férfi április 8-án, amikor a Moszkva elhagyta a szevasztopoli kikötőt, már nem válaszolt az üzenetekre és a hívásokra. Az orosz védelmi minisztérium hivatalosan nem jelentette a tengerész halálát. Barátai felvették a kapcsolatot a Moszkva elleni támadás túlélőivel, akik elmondták, hogy a tengerész „a robbanás előtt valamivel a hajó raktárába ment élelemért, és utána senki sem látta”.
Igen, ugyanis ő volt a hajószakács. Előzőleg a vasútnál dolgozott, csak abból nem lehetett megélni – mikor katonának állt, a barátai mind féltették, egyedül az édesanyja támogatta a tervet, azzal érvelve, hogy „az igazi férfi katonaviselt”. Ő különben most is úgy gondolja, hogy életben van a fia, mert biztosította erről egy szibériai buddhista szerzetes. Szerinte „Lehet, hogy egy török hajó mentette ki, vagy kórházban van, és valamilyen okból nem tud jelentkezni.” Persze, olyan nincs, hogy a burját láma csaló legyen… hagyjuk meg hitében, talán könnyebb lesz így neki.
De azért van itt pár érdekesség. Rögtön az, hogy a behívó emberünk születésnapján érkezett, mintegy meglepetésként, és még aznap kell jelentkezni. Akkor is, ha az ember meg van halva és a tenger fenekén fekszik. Hát nem mondom, van egy humora a komisszariátusnak.
Azért kevés az ilyen ország. A többi is elvárja a polgáraitól, hogy szükség esetén haljanak érte hősi halált – egyedül Oroszhon várja ezt el kétszer is!
A voronyezsi krematórium esete inkább a gazdasági abszurd műfajába hajlik.
Történt ugyanis, hogy az egyetlen voronyezsi krematórium, amely kevesebb mint három éve volt nyitva és építészeti díjat nyert, bezárt a szankciók miatt.
Az európai szankciók miatt leállt Voronyezs egyetlen krematóriuma a Feketeföld régióban, a Délnyugati Temető területén. Erről a De facto című lap munkatársai számoltak be. A Voronyezsi Temetkezési Iroda is elmondta a 7×7-nek.
A krematóriumot üzemeltető társaság kifejtette, hogy a szankciók miatt nem tud alkatrészeket beszerezni a cseh gyártmányú hamvasztókemence javításához. Az orosz szakemberek a cseh Tabo CS képviselőivel együtt próbálják megjavítani a berendezést, de a munkálatok ütemezését a gazdasági korlátok miatt nem lehet előre megjósolni – tették hozzá a krematórium képviselői.
A voronyezsi krematórium kevesebb mint három évig működött. Pavel Stefanov és Olga Yakovleva tervezők tervei alapján épült. A 2020-as megnyitásakor a bejáratnál egy kis tavacskával és márvány homlokzattal ellátott világos épület elnyerte a legjobb középületnek járó Russian Project építészeti díjat.
Értem, a szankciók lejártáig hamvasztás nincs, aki ragaszkodik hozzá, halassza el jobblétre szenderülését. Tessék kivárni, nem igaz, hogy nincs türelmük!
A leggroteszkebb jelenet tulajdonképpen nem is hír, illetve egy riport részlete. Dús a képzelőerőm, és nem csak vizuális, így nem volt hétköznapi élmény olvasni… Arról van szó, hogy október 27-én éjjel a volgográdi Zarica folyó árterében felrobbant egy szennyvízcsatorna. A baleset helyszínének közelében lévő utcákat és udvarokat elárasztotta a fekália. A több mint 200 ezer lakosú város három kerülete egy hétig szörnyű bűzben fuldoklott, víz és fűtés nélkül maradt. A Volgán pedig a november általában hideg. Egy másik kerületben a gáz- és áramszolgáltatás is megszűnt. Balesetről vagy inkább hűtlen kezelésről van szó, mint a Novaja Gazeta Evropa nagyriportjából ki is derül, nem szabotázs okozta az áradatot (a lakosság a hömpölygő fekáliafolyót a kormányzó neve után elnevezte „Bocsarov-pataknak”).
A volgográdi lakosok még mindig víz, áram, gáz és fűtés nélkül éltek, és a hatóságok máris „a különleges műveletet támogató gyűlésre” vitték őket. Úgy döntöttek, hogy ezt összekötik a Nemzeti Összetartozás Napján (november negyedikén) tartott felvonulással és egy ortodox körmenettel. Az ünnepség helyszínét meg kellett változtatni, mert az első terv az volt, hogy a felvonulást a Zarica folyó árterére, egy új közkertbe vezetik, amely a területi hatóságok kedvenc agyszüleménye volt. De még mindig bűzlött. Bűzlött az egész város, itt-ott méter magasan állt a matéria. Úgy döntöttek hát, hogy a Volga partján, a télre leállított szökőkút mellett ünnepelnek. Nem valószínű, hogy azok, akik a helyet választották, tisztában voltak azzal, hogy a „kiszáradt” szökőkút milyen szimbolikusan néz ki manapság Volgográdban – írja Irina Tumakova kiváló riportjában.
Kubányi, doni kozákok díszruhában, pópák hintik mindenfelé a szenteltvizet, igen, a Volgából, amibe egy hétig folyt a trágyalé, mindenki díszruhában, zengenek a politikai szónoklatok, lengenek az egyházi zászlók, aki aggodalmaskodik, azt megnyugtatják, hogy nem lehet baja a víztől, alaposan meg van szentelve, mindenkin Szent György-szalagok, és a riporter füle hallatára hangzik el a következő párbeszéd (a cikket idézem):
– Mi az 1945-ös határain belül felszabadítjuk az anyaországot – magyarázta nekem a magát Jevgenyijnek nevező bácsi. – A területeket törvénytelenül szakították el. Az ukrajnai háború azért van, mert Ukrajna illegitim állam, Oroszország része.
– Általában minden Oroszországhoz tartozik – javította ki a mellette ülő Natalia.
– És ha nem akarnak visszatérni, akkor erőszakkal fogják visszavinni őket, mint Ukrajnában?
– Igen, igen – örvendezett Natalja. – Mert NATO-csapatok vannak a Baltikumban. Ez egy vitatott terület, ezért a NATO-nak ki kell vonnia csapatait.
– Nem a csatornarendszert kellene először rendbe hozni?
– Nem gazdasági kérdéseket oldunk meg, hanem politikaiakat – háborodott fel Jevgenyij. – Felszabadítjuk az országot. Ha gazdag országgá válunk, akkor a csatornarendszert is rendbe tudjuk hozni.
– Először le kell győznünk Kijevet és fel kell szabadítanunk a területeinket – vágott vissza Natalja. – Minden más kérdés később következik.
Ó, Szent Együgyűség… és ezt azután mondták, hogy egy hete víz, gáz, fűtés, áram nélkül éltek – abban a szagban.
Hát, Jevgenyij bátyó, Natalja galambocskám, ha addig akartok várni a csatornarendszer javításával, míg Kijev elesik, akkor jó sokáig így marad Volgográd. Szerencsére okosabb emberek már megjavították, amit meg lehetett – de ennek az esetnek az a tanulsága, hogy Oroszország az a hely, ahol az embereknek, ha elég hazafiasak, hát nyírfából van az orruk.
Ennyi hír jutott mára, hagyjunk munkát holnapra is.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!