Minden, amit a materiális szférában teszünk, kihat az immateriális szférára is – ami nem megfogható, materiális viszonylatban NINCS, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne, csak valami olyasmit, amit a kvantummechanika úgy mondana, hogy egyszerre van és nincs –, és viszont.
Az az ember, aki csak az egyikben gondolkozik, olyan, mintha két – tetszőleges – dimenzióban élne (mivel él, legyen három az idővel). Egy síkon.
Képzeljék el a Dávid-csillagot. Két összecsúsztatott háromszöget, egyiket „fejjel” lefelé, másikat „fejjel” fölfelé. Tekintsenek el attól a millió – többnyire felesleges, mert semmitmondó – magyarázattól, amellyel körítik. Az Isten és az ember szövetségétől, meg efféléktől. A jelmagyarázatok önmagukban lehetnek érdekességek, hogy jé, nahát, Mózes rézkígyót tűzött a botjára, és ezzel keresztet csinált (Müller Péter), a kereszt a horizontot áttörő vertikum, Mózes szarvai szarvak-e vagy fényesség, mert a szarv ott fordítási hiba, az Utolsó vacsorán miért ábrázolja Michelangelo Jánost olyannak, amilyennek ábrázolja, mit jelent Mona Lisa mosolya Leonardonál, egyáltalán, ki is volt Mona Lisa, és így tovább (minden jelek állatorvosi lova a piramis), de ezzel kitörölhetjük a fenekünket. Szó szerint, de ha nem, Müllert, Nemerét vagy Dänikent akkor is remekül lehet olvasgatni előtte, akár pont ott is.
Tehát képzeljék el a Dávid-csillagot, mint jelképet (a zsidóktól is tekintsenek el). A felfelé néző háromszög két talpszöge a csúcsszög jelképezte princípium két materiális megfelelője, egymás viszonylatában analógok. A lefelé néző háromszög két (felső) talpszöge két olyan különböző princípium, ami ugyanazon materiális objektumban fejeződik ki. Előbbi a lényegi (formai) azonosság, utóbbi az alaki (de nem formai) azonosság. A két (alsó és fölső) csúcs egymás tükörképei. Két forma egy alakban; két alak egy formában. Akár itt változik valami, akár ott, a szimmetria sérül. Képzeljük továbbá el, hogy a lefelé néző háromszög vonatkozik ránk, a felfelé néző háromszög a világra. Előbbinek a csúcsa vagyunk, utóbbinak az egyik talpszöge. Minden, ami a testünkben lényegileg megváltozik, egy „felső” egyensúly megbomlását jelenti; minden, ami megbontja a „lenti” egyensúlyt, áthelyezi a „felső” csúcsot és előbbihez hasonlóan megbontja a szimmetriát. (A szimmetria a pontszerűség kiterjesztése, a pont pedig az egység abszolútuma, a legkoncentráltabb egység.)
Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk. Mit képzelünk a világról. Pláne mindegy, hogy elfogadjuk-e a másik „fél” (szféra) létezését. Javaslom a tapasztalást. A sok szerencsejátékot. Ott meg lehet látni bárkinek, ha figyeli, legalább a sűrűsödéseket. Mikor mi. Én évek óta minden nap – részben ezért – játszom hét-nyolc römipartit. Figyelhető a lapok ismétlődése. Figyelhető a „szerencsesorozat”. Vagy más. Két napja például úgy tűnt, mintha akkor nyernék, amikor én osztok. Tökéletesen véletlenszerűen osztok mindig. Alulról, felülről, innét, onnét, még nézni is körülményes. Az egész sorozatot elvesztettem (ez most nem érdekes), az utolsó előtti partit megnyertem, az utolsót, amiben nem én osztottam, nem. Mondtam, csak a vicc kedvéért játsszunk még egyet. Játszottunk, és simán nyertem.
A két fél együtt. Ez az orvoslástól a társadalomig mindenre vonatkozik. Csak együtt működik. Csak együtt kezelhető. Minden európai értelemben konzervatív orvoslás felületi kezelés. Minden liberális okoskodáson alapuló társadalomalakítás csak az ördög szekerét tolja. Beleillik a történelem trendjébe, de a történelem trendje nem az aranykor irányába mutat. Ahogy a második gyerekkor se az első. Van egy bizonyos idő – a lehetőségeknek megfelelően –, amit vagy kihasználunk, vagy nem. Ez alatt az idő alatt maximum harmonizálni lehet a változásokkal. De ha nem vesszük tudomásul, hogy a változások mindkét térfélen zajlanak, akkor az se fog sikerülni.
Akkor bizony hamar megöregszünk anélkül, hogy bármi érdemlegeset tettünk volna. Aztán már csak nézhetjük merengve a többi öreg szkeptikussal a zsolozsmázó vénasszonyokat az úrnapi körmenetben.