Ez a mai második rész erősen elméleti jellegű lesz, de fontos megírni, ugyanis a burkolt Kreml-pártolás manapság egyre gyakrabban álcázza magát pacifizmusnak: és nevezi a valódi békevégyat „háborús uszításnak”.
Még a magyar miniszterelnök is beállt ebbe a sorba, igaz, ő bármit megtenne, hogy bebizonyítsa Vlagyimir Vlagyimirovicsnak őszinte rajongását iránta, így volt ez eddig is, Orbán Viktoron nincs mit csodálkozni.
De érdemes megcáfolni. Viszont a cáfolathoz elengedhetetlen, hogy tudjuk, mit beszél, tekintsük tehát tegnapi „Facebook-nyilatkozatát”, vagyis annak egy részét.
„A brüsszeli tárgyalásokon azt látom, hogy további szankciókat akarnak elfogadtatni velünk. Ez tévút, mert a szankciók nem oldottak meg semmit, viszont óriási gazdasági károkat okoznak. A háborúnak nem lett vége, az energiaárak viszont az egekbe emelkedtek, nőnek az élelmiszerárak, és rekordokat dönt az infláció. Azért indítottuk a konzultációt, hogy sikeresen megvédhessük Magyarország érdekeit. Nem újabb szankciókra van szükség, hanem béketárgyalásokra. Nem engedhetjük, hogy a szankciók maguk alá temessék Magyarország, sőt egész Európa gazdaságát.”
Ezek tehát a tézisei, melyek nem kicsit túloznak, nem kevésben tévednek. Az élelmiszer-válság például sokkal régebbi a háborúnál, az infláció sem csak annak köszönhető, a szankciók viszont működnek, csak nem arra szolgálnak, amit ő állít róluk. De mindenre hajlandó lenne, ahogy elnézem, hogy még egyszer élőben hallhassa a Szpasszkaja-bástya harangjátékát, felvételről neki nem az igazi… Ezeket a tételeket kell hát megcáfolni. Ráadásul nem is én cáfolom, hanem Frederick W. Kagan, a hadtudományok professzora, aki ugyan nem kifejezetten Orbán Viktor miatt, de ma részletes tanulmányban magyarázta el, miért nem szabad most béketárgyalásokat vagy tűzszünetet kezdeményezni. Lássuk tehát, mit mond a professzor, aki igen megfontolt ember.
A tárgyalásokkal nem lehet véget vetni az Ukrajna elleni orosz háborúnak, csak szüneteltetni lehet azt. A 2014-es első orosz inváziót követő nyolc évnyi halálos „tűzszünet” után 2022 februárjában megismételt orosz invázió azt mutatja, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök nem nyugszik, amíg meg nem hódítja Kijevet. Ukrajna idei ellenállása az invázióval szemben azt mutatja, hogy az ukránok nem adják meg magukat egykönnyen. A konfliktus megoldhatatlan, amíg a putyinizmus uralkodik a Kremlben. A tárgyalások nem fogják megváltoztatni ezt a valóságot. Csak olyan állapotokat teremthetnek, amelyekből kiindulva Putyin vagy egy putyinista utódja elgondolkodik majd az Ukrajna függetlensége elleni támadás megismétlésén. Mielőtt sürgetnénk Ukrajnát, hogy tárgyalásokat kérjen Oroszországtól, meg kell vizsgálnunk, hogy Ukrajna milyen feltételeket kínálhatna Oroszországnak, milyen veszélyeket rejt ezeknek a feltételeknek a felajánlása, és ami még fontosabb, milyen valószínűséggel fogadná el azokat Putyin.
Amikor Putyin februárban újra megszállta Ukrajnát, a Krím, valamint Donyeck és Luhanszk egy része már az övé volt, és reálisan senki sem tudta volna elvenni tőle. Ez nem volt elég neki. Az, hogy felajánlják neki, hogy visszatérhet egy olyan helyzetbe, amely annyira nem kielégítő számára, hogy a megváltoztatására tömeges inváziót indított, nem egy arculatmentő kitérő. Képzeljük el Putyint, amint egy hosszú asztal egyik végén ül, és büszkén bejelenti az orosz népnek, hogy több mint 100 000 halott és sebesült orosz és kilenc hónapos vagy annál is hosszabb gazdasági pusztulás árán biztosította… majdnem pontosan azt, ami korábban volt. Nem, Putyin ezzel nem menti meg az arcát. Valószínűleg elfogadna egy ilyen végkifejletet, ha a helyzet katonai realitásai megkövetelnék, de soha nem fogja ezt vonzó lehetőségnek tekinteni. A Kreml ismételt elutasítása, hogy akár csak fontolóra vegye az ilyen irányú tárgyalásokat, elég bizonyíték erre a következtetésre.
Ahhoz, hogy Putyin őszintén meg tudja indokolni, miért fogad el maximalista céljainál kevesebbet, nagy nyereséget kellene felmutatnia – nyereséget, amelyet több tízezer négyzetkilométernyi új, véglegesen Oroszországhoz csatolt ukrán területben mérnek. Távolról sem egyértelmű, hogy akár ezt is elfogadná bármilyen tartós béke alapjaként. De a Nyugatnak őszintének kell lennie önmagához és népéhez, valamint az ukránokhoz. Az ára annak, hogy „asztalhoz ültessük Putyint” a jelenlegihez távolról sem hasonló helyzetben lévő frontvonalak esetén nagy valószínűséggel az lesz, hogy hatalmas ukrán területeket ígérünk neki, nem pedig kisebb változtatásokat a diplomáciai nyelvezetben, ami körülveszi azt, amiről már megmutatta, hogy kevésnek találja.
Azt is létfontosságú felidézni, hogy a 2014 és 2022 közötti úgynevezett „tűzszünet” alatt a tűz soha nem szűnt meg. Az orosz erők ebben az időszakban folyamatosan katonai támadásokat hajtottak végre ukrán állások ellen, és Putyin az ukrajnai orosz katonai jelenlétet eszközként használta arra, hogy Kijevet nyomás alá helyezze, további engedményeket követeljen, és éket verjen az ukrán politikába és társadalomba, valamint Ukrajna és a Nyugat közé.
Azok a viták, amelyek arról szólnak, hogy Ukrajnának kívánatos lenne erős pozícióból tárgyalnia, miközben erői győzedelmeskednek, téves előfeltevésen alapulnak. Ukrajna felszabadította annak a területnek közel felét, amelyet Oroszország 2022 februárja, az invázió kezdete (vagy megújítása) óta elfoglalt – ami azt jelenti, hogy Oroszország még mindig birtokolja az általa illegálisan megszállt terület több mint felét. Ukrajna lendületben van ebben a konfliktusban, de még nincs fölényben. Tárgyalási pozíciója erősebb, mint volt, amikor az orosz erők további kulcsfontosságú városok és régiók ellen nyomultak előre, de még nem elég erős ahhoz, hogy jó feltételeket teremtsen a tárgyalásokhoz.
A tárgyalások híveinek egy másik kulcsfontosságú kérdésben is tisztában kell lenniük: a konfliktus jelenlegi szakaszában a tárgyalások nem fognak további orosz területi engedményeket eredményezni. Putyin bejelentette, hogy hivatalosan Oroszországhoz csatolja Ukrajna azon nagy területeit, amelyeket nem ellenőriz. Lehet, hogy beleegyezik egy olyan tűzszünetbe, amely informálisan elfogadja, hogy Ukrajna megkaphatja ezeket a területeket, de nem fog beleegyezni egy olyan tűzszünetbe, amely megköveteli, hogy önként visszavonuljon azokról a területekről, amelyekről azt állítja, hogy most már Oroszország részei. A háborúnak ebben a szakaszában nem, mivel orosz erősítés érkezik, és a Nyugat hideg tél felé tart, amelytől Putyin azt reméli, hogy megtörik az Ukrajna további támogatására irányuló szándéka. Putyin cselekedetei azt mutatják, hogy még nem hiszi, hogy elvesztette ezt a háborút, nem hiszi, hogy el fogja veszíteni, sőt, még azt sem, hogy a harcok révén nem tud újabb területeket szerezni. Az orosz hadsereg még most is újabb offenzívára készül a Donyecki Területen. Ilyen körülmények között Putyin nem fog olyan, számára teljesen megalázónak tűnő engedményt tenni, hogy visszavonja bejelentett annexióit, vagy kivonja csapatait a jelenleg általuk ellenőrzött területekről. Egy mostani tűzszünet a legjobb esetben is ott fagyasztaná be a vonalakat, ahol vannak.
Ez a megfontolás rendkívül fontos, mert Putyin csapatai még Ukrajna nyugati Herszonban elért sikerei után is stratégiailag létfontosságú területeket foglalnak el. Oroszország még mindig ellenőrzi a Zaporizzsjai Atomerőművet – a legnagyobbat Európában és az ukrán energia egyik fő forrását, amely az oroszok felelőtlen kezében egyre nagyobb veszélyt jelent a környezetre. Továbbra is ellenőrzése alatt tartja Melitopol létfontosságú csomópontját, egy olyan várost, amely a keleti Oroszországtól a nyugati Dnyeper alsó folyásáig, valamint az északi, ukrán kézben lévő Zaporizzsjai Területtől a déli Krímig tartó alapvető kommunikációs vonalakon helyezkedik el. Ha Oroszország megtartja Melitopolt, hatalmas előretolt bázissá fogja alakítani, ahonnan a jövőben inváziót indíthat a kulcsfontosságú ukrán városok, Zaporizzsja és Dnyipro elfoglalására, és esetleg újra átkelhet a Dnyeperen, hogy egész Ukrajnát veszélybe sodorja. A jelenlegi határvonalak szerint Ukrajna ásványkincs-kitermelő és -feldolgozó iparának szinte teljes egésze orosz kézben marad. Ezek az iparágak, amelyek keletre, Donyeck és Luhanszk városok környékére koncentrálódnak, és Mariupolon keresztül létfontosságú szállítási és feldolgozási kapcsolatokkal rendelkeznek, a 2014 előtti ukrán gazdaság jelentős részét tették ki. Ha ezeket Oroszországnak adják át, az azzal a kockázattal jár, hogy Ukrajna tartósan a nemzetközi közösségtől függő, hosszú távú segélyezésre szoruló gazdasági csődtömeggé válik. Ezek nem csak különböző ukrán területek valahol keleten. Ezek olyan területek, amelyeket Ukrajnának vissza kell szereznie ahhoz, hogy független államként fennmaradhasson, amely az újbóli orosz agresszió állandó fenyegetésével néz szembe.
Ráadásul még ezeknek a területeknek az átengedése sem vetett volna véget a háborúnak. Putyin nem azért szállta meg Ukrajnát, hogy területeket szerezzen. Azért szállt meg, mert elutasítja a független ukrán állam vagy az ukrán etnikum létének gondolatát. Azért támadott, mert nem hajlandó eltűrni egy olyan kormányt Kijevben, amely nem áll de facto orosz ellenőrzés alatt. Ezeket az eszméket mélyen beépítette ideológiájába, és nem fogja eltávolítani őket. Putyin soha nem fog lemondani arról, hogy így vagy úgy, de megpróbálja visszaszerezni az irányítást Ukrajna felett. Sem Ukrajna, sem a Nyugat nem tudja megváltoztatni Putyin ambícióit – ezért olyan valóságot kell teremteniük, amelyben még Putyin is megérti, hogy nem háborúval kell ezeket a törekvéseket megvalósítania, és amelyben nincs meg a képessége arra, hogy folytassa a harcot, még ha akarná is.
Hogyan jöhet létre ez a valóság? A Nyugatnak segítenie kell Ukrajnának felszabadítani a biztonsága és gazdasági jóléte szempontjából stratégiailag létfontosságú területeket, majd az ukrán hadsereget és gazdaságot olyan szintre kell fejleszteni, amely elriasztja a jövőbeli orosz inváziót. Moszkva továbbra is az inváziótól eltérő eszközöket fog alkalmazni a nyugatbarát ukrán kormányok meggyengítésére és az ukránok arra való kényszerítésére, hogy feladják függetlenségüket. Ukrajna és a Nyugat sikere abban rejlik, hogy ezt a forró háborút hidegháborúvá alakítjuk olyan feltételekkel, amelyek elég erősek ahhoz, hogy Ukrajna túlélje és végül megnyerje azt.
A tárgyalások hívei most azt állíthatják, hogy pontosan ezt teszik. De rosszul ítélték meg a pillanatot. A konfliktus befagyasztása ott, ahol most van, hamar megindítja az újabb orosz inváziót, és súlyosan aláássa Ukrajna képességét, hogy akár egy újabb forró háborúban, akár egy új hidegháborúban győzedelmeskedjen.
Ha hagyjuk, hogy Oroszország megtartsa a jelenleg birtokában lévő területek egy részét vagy egészét, azzal ukránok millióit ítéljük arra, hogy a Kreml folyamatos erőfeszítéseket tegyen az oroszosításukra; hogy azonosítsa, kínozza és megölje azokat az embereket, akik még mindig Kijevhez hűségesek; hogy elrabolja az ukrán gyerekeket, és erőszakkal orosz családokba adoptálja őket; és hogy folytassa azt az etnikai tisztogatási kampányt, amelyet Putyin folytat az ukrán nemzeti identitás felszámolására, ahol csak tud.
A jelenlegi irányvonalak tehát nem védhetőek és nem is elfogadhatóak. Ukrajnának tovább kell lépnie, a Nyugatnak pedig segítenie kell Kijevet abban, hogy hosszú távon fenntartható feltételeket teremtsen a helyszínen. Ukrajnának először a helyszínen kell megteremtenie a túléléshez szükséges katonai helyzetet, és csak ezután fordulhat partnerei támogatásával Oroszországhoz, hogy ezeket a tényeket diplomáciai megállapodásban rögzítse.
Eddig a professzor, és a szavai súlyosak. Nem túloz, nem kelt sem pánikot, sem hangulatot: míg Orbán a máról beszél, legjobb esetben a holnap reggelről, Frederick W. Kagan évtizedekre tekint előre, ha nem tovább.
Akkor most tessék választani közülük.
