Többször gondolkodtam a napokban, hogy Önök mire lehetnek kíváncsiak. Hát nem arra, amire én, és ezt teljességgel megértem. Különösen megértem, ha egy újságban jelenik meg valami tőlem. Abból nem lesz sláger, hacsak nem változtatok.
Követhetném teszem azt Blake példáját – még ez a legszimpatikusabb –, aki jó eséllyel maga sem értette, amit írt. Nem is kellett persze, hogy értse: ha rátévedt arra a pályára, ami nem a rációé, hanem az intuícióé, akkor ott a ráció legjobb esetben is megzavar. Rosszabb esetben belevisz a saját labirintusába, aminek csak önmaga felé van kijárata. A legfőbb probléma az intuitív szövegekkel, hogy ha valamit szeretnénk kezdeni velük, akkor úgy kell őket olvasni, ahogy írták. Intuícióval, és nem baj (sőt), ha az ember átvált más pályákra közben, csak ezek is legyenek intuitív pályák. Ezeken a pályákon nem a föld dominál, hanem a levegő. Az, amit nem lehet megfogni rációval. Ezek azonban munkás dolgok, és ha valaki letette a lantot délután, nem biztos, hogy folytatni akarja másképp.
Követhetném Szele kolléga példáját is, aki hallatlan alapossággal, műveltséggel és munkamennyiséggel megpróbálja az olvasóit eligazítani az információk és dezinformációk kusza szövevényében, jó, politika politika hátán, de szórakoztató módon tálalva, mert a Publikum, valljuk be, szórakozni akar. A téma mellékes, illetve annyiban nem mellékes, hogy a Nagyérdeműt, kezdve a közúti balesetektől egészen a legdurvább harci cselekményekig a szörnyülködnivalók szórakoztatják leginkább. Amihez pompás kontrasztot ad a karosszék, amiben ül. Bármi, ami őt nem érinti.
Vagy legalábbis ezt gondolja.
Csucsogjon a vér. Az extrák nélküli, natúr emberi szenvedéssel nem tud mit kezdeni. A kijevi téli éjszakában (az nem egészen olyan, mint a budapesti) áram, gáz, víz, telekommunikáció nélkül, betört ablakok mellett kucorgó családok nem elég plasztikusak. Az ausztrál hentesnő, aki megölte, majd megnyúzta, ezek után feldarabolta, megfőzte és feltálalta saját élettársát, mindjárt más. A feje még fortyogott egy fazékban, amikor elfogták.
Na, ezért olvassák az Origót annyian. Ezt a példát is követhetném. Talán ez volna a leghálásabb.
Csak hát túl cinikus vagyok én ezekhez. Plusz úgy vélem, évekkel ezelőtt leírtam már mindent, amit a napi eseményekről le érdemes (nekem) írni, Szele kolléga munkálkodása meg a hátam közepére nem kívánkozik. Rengeteg idő, rengeteg energia, és semmi személyes profit. Engem nem szórakoztat. Nem visz előbbre, hacsak pénzt nem akarnék vele keresni (mert és ha ez a szakmám és ebből szeretnék megélni), de ez megint csak a startvonalig juttathat el. Dögfáradtan, kedv, remények és Lillák nélkül.
Óh, csak Lillát hagytad volna, csak magát nekem.
„Apropó”, kérdezheti az Olvasó, „mit érdemes a napi eseményekről leírni?”
Semmit.
Üresjáratnak megteszem néha, mást is – ez is üresjárat most –, de felesleges. Az eredő már érdekesebb (volna), ami felé az egész kalamajka mutat, amiben összetömörödik, de azt ismerni vélem. Véljük. Igen, talán véljük, én és Önök. Vegyük például napjaink három slágerországát, Ukrajnát, Oroszországot és Iránt, a bónusz legyen Kína. Legyen még egy ráadás is, Magyarország, végtére ez a hazánk. Próbáljunk nem elfogultak lenni se ide, se oda. Mi volna az „ide” és az „oda”? Tudja a jó franc. Valahogy hívja magát ez az oldal is, meg az is, természetesen nem úgy, ahogy korrekt lenne, nem, ez se pontos, inkább a korrektség legcsekélyebb szándéka nélkül, nem is hívja, hanem kommunikálja. Rég nem „bal”, rég nem „jobb”, nem szocialista, nem liberális, nem konzervatív, de még csak náci vagy fasiszta sem, a kommunistát ne is említsük. Alma, körte, kukac, katicabogár. Ez lenne a korrekt.
Na de mindegy.
Alma és Körte egyaránt gyümölcs. Ugyanakkor érnek, azaz élnek. Ugyanaz a fazon mind a kettő, pepitában és pepita nélkül. Egy kaszinóban játszanak. Alma mindig a feketére tesz, Körte leginkább a pirosra. Ennyi az ideológiai különbség. Mindketten kitartóak, de Alma csak annyival játszhat, amennyije van, míg Körtét támogatják a barátai is. Alma kockáztat, Körte óvatos. Almának eleinte minden bejön. De mit gondolnak, hosszú távon kinek áll a zászló?
Egy autokrácia csak a mamelukoknak nyújt bizonytalan idejű egzisztenciális kiugrási lehetőséget. Összességében egyetlen érdek dominál, az autokrata érdeke, szemben a „demokráciával”, ahol lényegesen több. A „népet” verjék ki a fejükből, asszociáljanak helyette inkább a „játékosokra”. Azokra, akiknek elég pénzük van leülni a rulettasztalhoz. Az autokráciában elég az egyirányú lojalitás, a „demokráciában” nem egészen. Ez utóbbi egyébként az autokrata érdeke is volna, ha felvetné magában, hogy mi lesz, ha megbukik, de az intézmény megmarad? Onnantól ugyanolyan nehéz lesz visszakapaszkodnia, szinte lehetetlen, mint most őt letaszítani a trónról. Ha felvetné magában, mondom. De nem veti fel. A történelem azonban felveti, már meglehetősen rég, legalább Periklész óta. Az emberiségnek az ideális monarchák tennének jót, de ideális monarcha ugyanúgy nem létezik, ahogy Napváros vagy a filozófusok állama sem, marad tehát a demokrácia, ezúttal nem idézőjelben, és előreláthatólag a szó szerinti jelentéshez közelítve, ami nem a Kánaánt hozza majd világra, hanem az entrópiát, de ez még a (bár nem távoli) jövő zenéje, és nem tudunk ellene tenni semmit. Meg most nem is erről értekezünk.
Most arról értekezünk, hogy Vlagyimir Putyin, Ali Khamenei, a „kommunizmussal” megspékelt Hszi Csin-ping valamint Orbán Viktor rendszere ugyanannak a jövőnek néz elébe, mint – hogy csak a huszadik század eleji diktatúráknál szelídebbeket említsünk – Hoszni Mubárak, Moammer Kadhafi, Szaddám Huszein, Zín el-Ábidín ben Ali rendszere nézett 2011 előtt, bár ők egészen mást képzeltek erről. Az „arab tavasz”, emlékeznek? Tucatnál is több különböző országban, kvázi egyszerre kirobbant egy csomó tüntetés, aminek négy országban (Líbia, Egyiptom, Jemen, Tunézia) erőszakos kormányváltás lett a vége. Az ok mellékes. Bármi. Itt ez, ott az. Valami, ami éppen adódik. Amire rá lehet hangolni. Nem írom ide „ötvenhat” Magyarországát, pedig nagyon bizsereg az ujjam. Azt sem írom ide, hogy ötvenhat előtt sokkal több ok lett volna forrongásra, mint épp ötvenhatban. Még a „nagy” francia forradalmat se írom ide párhuzamnak, pedig ott is így volt. Ha most körülnézek, mit látok? Mit látnak Önök? Ukrajnában az orosz inváziót, aminek egészen biztos lesz (van) folytatása… Oroszországban, Iránban a hidzsab-mizériát, Kínában a covid-mizériát, nálunk az oktatási mizériát. Mindezek valós ürügyek, de ürügyek. Ezek fogják aláásni a rendszert? Dehogy. A rendszert saját maga ássa alá. Ezek a tüntetések döntik meg a rendszert? Talán. Megpróbálják. Ha nem ezek, akkor majd mások.
Egy percig ne gondolják, hogy a „nép”. Nem a nép. A nép nem dönt meg semmit. A nép csak végrehajt. Kikaparja a sült gesztenyét. Egyetlen esetet nem tudok, amikor nem így történt. Nem is tud nem így történni. Ne higgyék el azt se, hogy „onnét”, Körte oldaláról nem támogatja ezeket senki. De. A magyar „ellenzéket” is támogatta, bármit mond, támogatja most is. Jobb híján, de hát ez van, ezt kell szeretni. Ezt a mai ellenzéket hosszabb távon írják le nyugodtan. Körte türelmes, mint fentebb említettem. Nem Soros, ne aggódjanak, illetve Soros, de Soros is. Ő vagy nem, egyre megy.
Előbb vagy utóbb sikerül. Nem azért sikerül, mert bármi jobb lesz tőle, vagy mert Körtének igaza van, hanem azért, mert Körte képviseli azt, amerre a történelem halad.
S hogy ez jó-e nekünk? Perszonálisan egy lehetőség. És kollektíve? Ha én lennék az emberiség? Akkor vessenek egy pillantást a címre.
Végtére az istenek alkonyából is lehetett gyönyörű operát írni.