A mai második rész megint egyetlen témával foglalkozik, ami azonban napok óta parázs vitákat generál a katonai repülés ismerői, kedvelői és szakértői között (a három nagyon nem ugyanaz), éspedig arról van szó, hogy mi a csodával sikerült eltalálja az ukrán haderő a legközelebbi ukrán területektől hatszáz kilométerre elterülő orosz katonai repülőtereket?
Létezik egy új ukrán csodafegyver vagy inkább csodadrón? Azt tudjuk, hogy már 2022 előtt folyt a fejlesztése, az Ukroboronprom aktív támogatásával, aminek elvben ezer kilométeres lett volna a hatótávolsága, a robbanófeje pedig 75 kilogramm, csakhogy az ukrán Defense Express szerint több mint egy hónappal ezelőtt az Ukroboronprom projektvezetője, Oleh Boldirev, ismertebb nevén Martin Brest elárult pár újabb részletet a fegyverről. Mint kiderült, 75 kg a hasznos teher össztömege, az 1000 km pedig egy elméleti adat, mert akkor még nem választották a drónhoz a hajtóművet. Ráadásul ezt a drónt nem kamikaze drónként, hanem „multifunkcionális platformként” hozták létre, és egyaránt lehet öngyilkos és felderítő drón. Sőt, állítólag alapvetően légcsavaros meghajtásra gondolnak, márpedig az egyik minapi támadást rögzítő videón világosan hallható egy sugárhajtómű hangja.
Akkor már valószínűbb az én verzióm, amit két napja vetettem fel, miszerint nem új drónról van szó, hanem egy régiről, amit azonban annyira felújítottak, hogy új fegyvernek számít. Mégpedig a Tu–141-es „Sztrizs”-re gyanakszom, és ehhez ma csatlakozott a Meduza is egyik írásában. Tekintsük át a helyzetet, hogy értsük, miért megalapozott ez a gyanú.
Az Ukrán Fegyveres Erők december 5-én és 6-án – két egymást követő napon – dróncsapásokat hajtott végre mélyen Oroszország területén lévő célpontok ellen. A közvetlen kár nem túl nagy: a Maxar műholdfelvételei azt mutatják, hogy a december 5-én reggel a szaratovi és a rjazanyi régió nagy hatótávolságú repülőterei ellen bevetett drónok nem értek el közvetlen találatot a bombázókon – bár mindkét repülőtéren egy-egy repülőgép sérülést szenvedett. Az Orosz Légierő órákon belül több tucat cirkálórakétás bombázót emelt le ezekről a repülőterekről, és ukrajnai célpontokra mért csapásokkal torolt meg. December 6-án azonban egy ukrán drón ismét támadott egy célpontot egy orosz területen lévő repülőtéren – egy kurszki üzemanyagraktárat. Ezenkívül a jelentések szerint ugyanazon a napon lelőttek egy drónt, amely a krími Belbek repülőteret vette célba. Mindezek a csapások jelenthetik a háború jelenlegi szakaszának fordulópontját: Kijev elkezdte használni saját cirkálórakétáit, és valószínűleg hamarosan megfosztja Moszkvát a mások infrastruktúrájának elpusztítására vonatkozó monopóliumától.
Az ukrán katonai vezetés egyik forrása azt mondta a The New York Timesnak, hogy a drónokat ukrán területről indították. A legtávolabbi célpont, a Szaratovi terület Engels városában található repülőtér a Kijev által ellenőrzött területről (a Harkivi Területtől keletre) mintegy 630 kilométerre van.
Az orosz védelmi minisztérium szerint „szovjet gyártmányú sugárhajtású drónokat” használtak a csapásokhoz. Ez jól egyezik az Engelsben lévő térfigyelő kamera által a csapásról készített videofelvétellel: nem sokkal a robbanás előtt egy sugárhajtómű hangja hallható a repülőtér felől. (Másrészt viszont egy repülőtéren nem csoda, ha időnként sugárhajtóművek hangját hallani…)
Viszont az egyetlen „szovjet gyártmányú sugárhajtású drón”, amely több mint 600 kilométert képes megtenni, a Tu–141 Sztrizs. Kisebb távolságokra szóba jöhetne a Tu–143 „Rejsz” is, de annak maximum 200 kilométer a hatótávolsága. Maradjunk tehát a „Sztrizs”-nél.
Ezt az drónt az 1970-es évek végén fejlesztették ki az ellenséges vonalak mögötti operatív felderítésre. Képes volt több ezer kilométert repülni a hangsebességhez közeli sebességgel a fedélzeti számítógép memóriájába előzetesen rögzített útvonalon. A jármű modern mércével mérve hatalmas volt: majdnem 15 méter hosszú és több mint öt tonnát nyomott.
Az 1990-es évekre a Sztrizs elavulttá vált: több mint két kilométeres magasságból, standard üzemmódban viszonylag könnyű célpontja lett volna egy légvédelmi rendszernek. Azóta az orosz és az ukrán fegyveres erők légvédelmi kiképzés célpontjaként használják. Többek között a drón érzékelői elavulttá váltak (az alapváltozat filmkamerákat használt). 2014 után azonban az Ukrán Fegyveres Erők újra felfegyverezték a Sztrizset, és Donbásszban vetették be őket.
2022 októberében Ukrajna bejelentette, hogy kifejlesztette és gyártásra készíti saját nehéz kamikaze drónját, amelynek hatótávolsága ezer kilométer, robbanófeje pedig 75 kilogramm. December 4-én, az oroszországi repülőterek elleni csapások előestéjén pedig bejelentette, hogy a drónok „végső tesztelés alatt állnak”. Valószínűleg ez alatt a Tu–141-es mélyreható modernizálását értették. Az országnak van erre gyártási és mérnöki bázisa: a Strizset a Szovjetunióban a harkivi repülőgépgyárban gyártották.
A nyilvánosan elérhető adatok szerint a Sztrizs képes az útvonal egy részét 50 méteres magasságban megtenni. Ez jelentősen megnehezíti a légvédelmi feladatot: minél kisebb a magasság, annál kisebb a repülőgép észlelési tartománya és a légvédelem által kilőhető távolsága, és annál kisebb a lelövésének valószínűsége.
A Sztrizs alapkivitelben nem rendelkezett semmiféle csapásmérő képességgel. Ukrajna azonban megpróbálta hozzátenni ezeket a képességeket: a teljes körű háború legelején a horvát főváros, Zágráb térségében az ukrán fegyveres erők egy Tu–141-ese zuhant le (valószínűleg az irányítást elvesztve) Vinnyica térségéből.* A horvát nyomozók egy 120 kilogrammos robbanótöltetet találtak benne.
*Ez a Meduza információja, mi úgy tudjuk, lezuhant, nem lelőtték és az sem dőlt el, hogy kié volt – de lehet, hogy ők tudják jobban.
Végül, a Sztrizs 1970-es évekbeli változata inerciális irányítórendszeren alapult, és ezért nem volt elég pontos a kis célpontok eltalálásához. A 2020-as években azonban ez a probléma széles körben elérhető polgári technológiával – műholdas navigációs vevőkészülékekkel és vezérlőkkel – megoldható lenne. Ez pontosan az a fajta felszerelés, amelyet az iráni Shahed–136 kamikaze drónokon használnak, amelyek az orosz hadseregnél állnak szolgálatban („Geran–2”).
A csapások azt jelentik, hogy az ukrán hadsereg mostantól rendszeresen bombázhat célpontokat mélyen Oroszország belsejében?
Igen, elméletileg az ilyen kamikaze drónok analógok a cirkálórakétákkal (a robbanófejjel felszerelt Sztrizs lényegében az is).
Nem tudni azonban pontosan, hogy a Sztrizs milyen modernizáción ment keresztül az ukrán fegyveres erőknél az elmúlt hónapokban (és általában véve, hogy a „nehéz drónok” pontosan modernizált Sztrizsek-e). Ha valóban a Tu–141-esről van szó, akkor nem szabad elfelejteni, hogy az 1980-as években a Harkovi Repülőgépgyár csak mintegy 150 darabot gyártott. Tehát Ukrajnának (különösen háborús körülmények között) gondot okozhat a dróngyártás felfuttatása. Eközben az ilyen drónok használatának hatékony taktikája magában foglalja a több tucat járművel végrehajtott csapásokat (a légvédelmi rendszerek „túltelítése” érdekében, amelyek csak korlátozott számú célpontra képesek tüzelni). Az orosz fegyveres erők pontosan ezt teszik, amikor nagyszabású csapásokat mérnek ukrajnai célpontok ellen.
Ezenkívül nem minden drónalkatrészt gyártottak Ukrajnában. A legfontosabb alkatrészek (pl. a Motor-Szics zaporizzsjai székhelyű vállalat által gyártott motor) azonban biztosan rendelkezésre állnak az országban. Minden más megvásárolható: Ukrajnát – Oroszországgal ellentétben – nem sújtják a védelmi ágazat elleni szankciók.
Az új modellek első használatának tapasztalatai azonban kérdéseket vetettek fel. Egyelőre nem világos, hogy az ukrán drónok pontossága a robbanófej viszonylag kis súlyával együtt elegendő-e. Így december 5-én a drónok nem tudtak teljesen megsemmisíteni egyetlen bombázót sem, sőt, még csak megzavarni sem sikerült ezeknek a bombázóknak az ukrajnai célpontok elleni támadását (az orosz védelmi minisztérium azt állítja, hogy a drónokat a repülőtér légvédelme lőtte le, és csak a törmelékeik hullottak a célpontokra, de ezt nem erősítették meg).
Mindenesetre az ilyen drónok nem helyettesíthetik a nagy hatótávolságú ATACMS ballisztikus rakétákat a HIMARS rendszerek számára, amelyek szállítását Ukrajna a Nyugattól kérte. A rakétákat azért nem szállították le, mert az amerikai hatóságok saját bevallásuk szerint attól tartottak, hogy az Oroszország mélyén lévő célpontokra mért csapások a konfliktus ellenőrizetlen eszkalációját okoznák. Az ATACMS nagyon nagy pontossággal és 560 kilogrammos robbanófejjel rendelkezik.
Ugyanakkor nem kétséges, hogy Ukrajna mindent megtesz azért, hogy csapásokat mérjen az orosz hátországban lévő célpontokra. Így a Shahed–136 iráni drónanalógok megjelenésére kell számítanunk a fegyveres erőknél – az országnak minden technikai lehetősége megvan erre. Az ilyen drónok lényegesen olcsóbbak, mint a nehéz sugárhajtású drónok, és jól kiegészítik őket a tömeges csapások során. Az írás elején szóltam is a meglévő fejlesztésről, amiről viszont nem tudjuk pontosan, hol tart.
De még ha az ukrán csapások nem is okoznak komoly katonai károkat Oroszországnak, arra kényszerítik az orosz fegyveres erőket, hogy erőforrásokat fordítsanak a visszaverésükre: az orosz hadseregnek nemcsak a frontvonalat és az ukrán határt kell majd légvédelemmel fedeznie, hanem a mélyhátországot is. Az orosz hadvezetés hasonló célt próbál elérni az ukrajnai stratégiai bombázásokkal. Most az ukrán fegyveres erők megmutatták, hogy képesek szimmetrikusan reagálni (bár kisebb léptékben).
Így az írás végén csak halkan jegyezném meg, hogy ha a „Sztrizs”-elmélet bizonyul igaznak, akkor annak a ritka esetnek lehettünk tanúi, hogy Tu–141-esek harcoltak Tu–95-ösök ellen. Ha ezt az öreg Tupoljev elvtárs megélhette volna! (De nem élte meg, Dadus – mondja a klasszikus kabarétréfa).
Ennyi fért a mai második részbe, holnap folytatódik a Végtelen Történet.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!