„Történelmi esemény: nem fogod elhinni, ki lett a magyar állam legnagyobb hitelezője”, írja a Portfolio.hu. De. El fogom hinni. A kezdetektől tudni lehetett ezt is.
Hitler – már unalomig emlegetett – gazdasági csodája és Orbán gazdasági csodája ugyanazon nyugodott: hiteleken. A hitelnek azonban van egy bosszantó velejárója, mégpedig az, hogy vissza kell fizetni őket. Az állam ezt semmi másból nem tudja megtenni, mint a beszedett adóból, illetve adóként beszedett egyéb járulékokból. A beszedett adó pedig az állampolgárok zsebéből származik. Nem csak a saját állampolgárai zsebéből, lásd például az exportot, de jórészt abból. Az adó pedig normális esetben a javakhoz (fizikai és szellemi munkával) hozzáadott érték egy része, mely érték nagyságát a PIAC szabályozza. Amikor a piac helyét – mint a szocialista és jelenlegi familiáris gazdálkodásban – az állam veszi át, borul az egész. Onnantól nem a kereslet-kínálati – a valós – viszonyok szabályoznak, hanem a hatalom akarata. Hogy ez ideológia vagy más alapokon nyugszik, e szempontból teljesen mellékes. Érzelmileg (szociális háló kontra a bennfentesek irreális gazdagodása a többiek rovására) nem mellékes, de a végeredmény mindkét esetben ugyanaz: a csőd. Rendkívül leegyszerűsítem, tudom, de nem közgazdasági kiselőadást írok, és nem is akarok egy idegen szakmába belekontárkodni. Hitler és Orbán állama között is érzelmi különbség van, mégpedig, az egyéb kilengéseket figyelmen kívül hagyva (a lojális, elvárásoknak megfelelő, átlag német állampolgár szempontjából) az előbbi javára. A hatalomátvételtől a második világháborúig eltelő majdnem hét esztendő nagyjából ugyanazokat a szociális jóléti intézményeket hívta életre Németországban, mint mondjuk a kádári szocializmus Magyarországon, Orbán rendszere viszont az előbbiek által támogatott rétegek rovására a Vezér és közvetlen-közvetett körei irreális meggazdagodását.
Ha egy magánvállalkozásnak nem kell foglalkoznia a piaccal, mert az ő piaca az állam, vagyis a piactól függetlenítve adópénzből finanszírozzák, semmi más nem történik, mint az adófizetők pénzének a megtizedelése, és ez még nagyon kistafírungozott megfogalmazás. Nem szimbiózis, hanem parazitizmus. Ugyanaz – szóról szóra ugyanaz – a mechanizmus, ami a biológiában a rosszindulatú daganatoké. „A rák egy laikus kifejezés”, mondta orvos édesanyám. A „tumor” gyűjtőfogalom. Daganatok minden állam testében vannak, de sem a mérték, sem a típus, sem az a talaj, amin kialakulnak nem egyforma.
És az állami vállalatok? Állami vállalat is működhet jól, de csak akkor, ha úgy működik, mintha nem volna állami válalat. Ellenkező esetben az eredmény vagy a közvetlen lopással ekvivalens, vagy a profit politikai profitként realizálódik, hogy e lopás folytatódhasson.
Az orbáni magyar gazdaság többségi „magyar” része államháztartási szempontból olyan, mintha mindenki taxizásból élne, és aki éppen nem dolgozik, köteles lenne mindenhova taxival menni. A többi… nos, a többi azért működik, mert nem többségi, nem magyar, illetve támogatják (támogatták) abból a pénzből, amit nem magyar adófizetők termeltek ki. Amiért most áll a bál Brüsszellel. Ami „nekünk – értsd: nekik – jár”. Ha pedig nem kapjuk – kapják – meg (a befizetések duplájáról van szó), jön a krízis.
Azaz itt van.
És jön a hitelfelvétel. Részint elmosva, ezek a külföldről felvett hitelek. Azokkal azonban nem lehet sakkozni. A külső adóssággal nagyon csínján kell bánni, működőképes gazdaság hiányában különösen. Onnantól a „hitelt hitellel” törlesztés következik. A magunk előtt görgetés. A mindenhonnan való pénzszerzés, ami fentebb felvázolt okoknál fogva csak kudarcos lehet, mindenesetre a „majd a hídnál eldöntjük” filozófiájából kiindulva megpróbálják, mert különben azonnal végük. Így egy kicsivel később. Vigasztalja Önöket, hogy az ország előbb vagy utóbb kilábal belőle, nem könnyen, rengeteg áldozattal, de kilábal. A paraziták közül is néhányan túl fogják élni, lesznek új paraziták is (a mérték a fontos), de e mostani rendszer halálra van ítélve. (Aztán lehet, hogy egy hasonló újra megszületik, aztán az is megbukik, et cetera, et cetera.)
Marad tehát a belső adósság. Az államkötvények. Amiért a banki kamatokat maximálták. És Matolcsy előrelátó célzásai a lakossági megtakarításokra. Az államkötvény a lakossági megtakarítások egy formája. Jó ideje jegyzésre ösztönöznek. Csakhogy az államkötvényből való finanszírozás hatásában ugyanolyan, mint amit a familiáris államgazdálkodásról mondtunk. Visszafizetéskor hozzáadódik, tudniillik (én, az állam) azt is csak adópénzből tudom visszafizetni. Summa summarum tovább csökkentem a bevételeimet, vagyis egyre kevesebb forrásom marad.
Mivel pedig a külső adóssággal nem lehet kukoricázni, az mindig prioritást élvez, a vége az lesz, hogy ezzel vagyok kénytelen valamit kezdeni. Például első körben befagyasztom. Nem ilyen csúnyán fogom kommunikálni, hanem valamire (Brüsszel) apellálva elcsúsztatom. Esetleg még több kamatot ígérek. Az ígérésben nagy gyakorlatom van. Hogy azután mi lesz, arról fogalmam sincs. Orbáni logikával majd csak lesz valami. Olyan még nem volt, hogy valami ne legyen.
Hát, lesz.
Nos, a végére maradt a hal. Azzal kezdtük, hogy mindezt a kezdetektől lehetett tudni. Akkor most idemásolom Önöknek egy majdnem kilenc évvel ezelőtti írásomat. A pontos dátuma 2014. február 1. Van korábbi is, de ez esett most nekem jobban. Kellemes szórakozást.
Íme:
„Az iszlám tradíció szerint a Paradicsomon a Szirát-híd vezet át, mely keskeny, mint egy hajszál és éles, mint egy kard. A híd alatt van a Pokol.
Ugyancsak az iszlám hagyomány (egyik) ábrázolásában a Föld egy angyal hátán nyugszik. Az angyal egy sziklára támaszkodik, melyet egy bika tart, a bika pedig egy úszó halon áll.
Azt a viszonylag nyugodt (nyugodtnak tűnő) gazdasági időszakot, ami az elmúlt néhány évet jellemezte, Sanyaró Vendel, hogy az egykori vicclap, a Borsszem Jankó magyar köztisztviselő-figuráját kölcsönvegyük, fenti hídon töltötte. Pengeélen, mondaná a nép, talán épp e hagyomány tudat alatti hatására. Paradicsomról persze szó sem volt, bár még érezhetjük így a közeljövőben. E köztisztviselő, ha pozícióban volt és tehette, azért az egyensúlyozáson kívül mással is foglalkozott, amit ugyancsak a Borsszem Jankó nyelvtana így fogalmaz meg: „én grundolok, te csensz, ő lop” (singularis, azaz egyes szám), „mi rablunk, ti útonálltok, ők gyilkolnak” (pluralis, többes szám). Noha utóbbi talán kissé erősnek tűnik, mindjárt kevésbé lesz erős, ha átvitt értelemben gondoljuk. Gyilkolni nem csak közvetlenül, hanem közvetve is lehet. Sőt, nem csak közvetve, hanem úgy is, hogy az áldozat nem akkor hal meg, amikor elkövetjük.
A 18-19. században élt orosz író-történetíró, Nyikolaj Mihajlovics Karamzin tizenkét kötetben írta meg Az orosz állam történeté-t, a kezdetektől a Romanovok trónra lépéséig. Amikor valaki megkérte, hogy foglalja már össze röviden a művet, csak egyetlen szót mondott: „lopnak”.
Nos, nem csak a középkori-kora újkori Oroszországra jellemző ez a tevékenység.
Mindennek, mint mindennek azonban ára is van. Nem mindig látszik, nem mindig érződik, de mindig van. És az a szomorú az egészben, hogy nem egyedül Sanyaró Vendel fogja megfizetni.
Sanyaró Vendel ugyanis jelen esetben egész Magyarországot képviseli. Egész Magyarország ott billeg azon a bizonyos hídon, vele együtt. És minél többet pakol saját zsebébe, annál jobban rontja a súlyelosztást. Mindezek tetejébe, ha összevonjuk a bevezető két történetet, maga az angyal, ami a Földet – a világot, többek között a gazdasági világot – tartja, sem áll túlságosan szilárd lábakon. A hal ugyanis állandóan úszik. Néha örvénybe kerül, néha ficánkol. Isten csodája, hogy eddig nem csúsztunk még le a hátáról.
Hát legalább a hídról húzzunk el, de gyorsan, mondhatja a józan Olvasó. Én tökéletesen elhiszem, hogy a mostani forintválság nem a mai vezetés hibája. Jó, megszólalt, megszólalt, de már a puszta látványától is libabőrös lesz a tőzsde. Szeretve tisztelt miniszterelnökünknek azonban e pillanatban – e pillanatban – nem áll érdekében a devizapiaci nyugtalanság. Nem áll érdekében, hogy a rezsicsökkentett átlagpolgár ráérezzen, min is téblábol valójában. Persze, ha veszítene, ahogy veszített 2002-ben…de most nem fog veszíteni.
Mindez azonban a halat sajnálatos módon nem érdekli.
Dicső Gábor a kilencvenes évek sikercége, a Kontrax elnök-vezérigazgatója volt. Még egy Playboy-interjú is készült vele. Szilárd lábakon áll a Kontrax? – kérdezte a riporter, megsejtve a borús jövőt. Hogy a Kontrax milyen lábakon áll, nem tudnám megmondani, válaszolta az elnök, de én szilárd lábakon állok. Nem sokkal ezután a Kontrax annak rendje-módja szerint csődbe ment.
Voltak azonban a csődnek előjelei, csakúgy, mint a Postabank (későbbi) kálváriájának. Elkezdett a cég felépíteni – mindenünk a látvány – egy csupa üveg palotát a Hungária-körúton (ma is megvan), ezzel párhuzamosan átalakult részvénytársasággá, és piacra dobott egy csomó részvényt. Vették, mint a cukrot. Amikor mind elfogyott, következett a vég. A részvényvásárlások és a vég közötti időt nagy valószínűséggel a könyveléstechnika tette ki.
A Postabank akkor vált nekem gyanússá – mondtam is –, amikor irreálisan magas kamatra kezdett betéteket gyűjteni. Nem telt bele néhány hét, és…a többit úgyis tudja, kedves Olvasó, vagy ha nem tudja, nézzen utána.
Majd, miután végzett, tekintse át az elmúlt négy esztendőt, különös tekintettel az államkötvény-kibocsátásokra.
Édes Olvasó, társam a Pokol feletti hídon. Hány Sanyaró Vendel kezét szeretné még szorongatni, mielőtt leesnénk?
Együtt, szép csendesen. Vagy ordítva.
Egyremegy. A halaknak nincs fülük. Hallani ugyan hallanak – az úszóhólyagjukkal –, de messze nem azt a hangot, amit a hangforrás kibocsátott.
Ami, ebben az esetben, köztünk legyen szólva – ahogy fentebb írtam – amúgy sem hiszem, hogy különösebben foglalkoztatná őket.”