Ez a mai második rész megint egyetlen témát jár körül: a bucsai tömeggyilkosságot, illetve az azt felderítő nemzetközi sajtónyomozást. Ugyanis az emberiesség elleni bűncselekmény miatt induló vizsgálat jelentős részét nem a rendőri vagy hírszerző szervek, hanem a világsajtó végezte, a New York Times koordinálásával.
Itt jegyezném meg, hogy aki ezen az eseten pikírten nevetgél vagy összeesküvés-elméletekkel áll elő, netán mindentudóan megjegyzi, hogy „persze, amerikai sajtó”, az lelkében már testvére is a tömeggyilkosoknak, és bizonyos, hogy ha alkalma nyílna rá, ugyanúgy ölne, mint azok. Épp ezért aki így nyilvánul meg ezzel az írással kapcsolatban, addig örüljön, amíg csak tiltom, mert keményebb büntetést érdemelne. Mi viszont térjünk a tárgyra, ugyanis most a NYT egy záró írásban elmondta a kutatásaik módszertanát és menetét, ami nem csak emberi, de sajtószakmai szempontból is érdekes és fontos.
Amikor áprilisban olyan videók és fényképek kerültek elő, amelyeken tucatnyi civil holttestei hevertek egy bucsai utcán, az ukránok és a világ többi része elborzadt és felháborodott. Oroszországban azonban a hatóságok teljesen másképp reagáltak: tagadással.
Vlagyimir V. Putyin elnök „provokációnak” minősítette a szörnyű jelenetet, és azt állította, hogy az orosz hadseregnek semmi köze az esethez.
A The New York Times nyolc hónapig tartó vizuális vizsgálata azonban arra a következtetésre jutott, hogy a Jablunszka utcai mészárlás elkövetői a 234. légideszant ezred Artyom Gorodilov alezredes által vezetett orosz ejtőernyősei voltak.
A bizonyítékok azt mutatják, hogy a gyilkosságok egy szándékos és szisztematikus akció részei voltak, amelynek célja a fővárosba, Kijevbe vezető útvonal kíméletlen biztosítása volt. A katonák fegyvertelen, harcképes korú férfiakat hallgattak ki és végeztek ki, és megölték azokat az embereket, akik akaratlanul keresztezték az útjukat – legyenek azok családjukkal menekülő gyerekek, élelmiszert kereső helyiek vagy egyszerűen csak kerékpárral hazafelé igyekvő emberek.
A Jablunszka utcában megölt ukrán áldozatok közül 36-ot azonosítottak.
A Times riporterei hónapokat töltöttek Bucsában az orosz erők kivonulása után, interjúkat készítettek a lakosokkal, hatalmas mennyiségű biztonsági kamerafelvételt gyűjtöttek össze, és exkluzív felvételeket szereztek kormányzati forrásokból. New Yorkban a Times nyomozói elemezték az anyagokat, és percre pontosan rekonstruálták a gyilkosságokat ezen az egy utcán. A legsúlyosabb bizonyítékok között, amelyek a 234-eseket gyanúba keverik, szerepeltek telefonhívások és a parancsnokok által az orosz rádiócsatornákon használt dekódolt hívójelek.
Mindezek egy arcátlan és véres akcióra utalnak, amely egy csendes külvárosi utcát a lakosok által „a halál útjának” nevezett utcává változtatott.
Régebben az újságírók és a nyomozók egyetlen fényképre vagy videóra támaszkodtak a háborús atrocitások leleplezéséhez. 1992-ben a Time magazin egy boszniai foglyot ábrázoló fotót közölt a címlapon, amelyen egy lesoványodott boszniai fogoly látható. Majdnem 20 évvel később egy videofelvétel rögzítette a Srí Lanka-i polgárháború utolsó napjaiban elfogott „Tamil Tigris” harcosok kivégzését.
A Bucsában felfedezett bizonyítékokat az különbözteti meg a korábbiaktól, hogy nagy mennyiségűek, részletgazdagok, és mind ugyanazt az egyetlen egységet és annak parancsnokát kapcsolják össze a konkrét gyilkosságokkal, és amelyeknek lehetséges következményei lehetnek a folyamatban lévő nyomozásokra nézve. A Nemzetközi Büntetőbíróság már vizsgálja a lehetséges háborús bűnöket és más atrocitásokat Ukrajnában.
„Az ilyen típusú digitális bizonyítékok óriási változást jelentenek, különösen a korábbi, például a volt Jugoszláviában folytatott vizsgálatokhoz képest” – mondta Matthew Gillett, az Essex Egyetem vezető oktatója, aki korábban nemzetközi büntetőbíróságokon dolgozott. „Ha bármelyik ukrajnai ügy egy olyan nemzetközi bíróságon köt ki, mint a Nemzetközi Törvényszék, annak jelentős videokomponenssel kell rendelkeznie.”
Íme a vizsgálat néhány fő tanulsága:
Egy ejtőernyős egység a tettes
Bár Bucsában különböző katonai egységek voltak jelen – és a halálos áldozatok száma városszerte meghaladta a 400-at –, a The New York Times a nyugat-oroszországi Pszkov városában állomásozó 234. ezredet, egy ejtőernyős egységet azonosította a Jablunszka utcai gyilkosságok fő felelőseként. Az ilyen légideszantos egységeket az orosz hadsereg legjobban kiképzett és legjobban felszerelt egységei között tartják számon. A 234. egység részvételére utaló bizonyítékok közé tartoznak a katonai felszerelések, egyenruha-jelvények, rádióbeszélgetések és a lőszeres ládákon lévő csomagolócédulák. A Jane’s és az Institute for the Study of War katonai szakértői betekintést nyújtottak az orosz páncélozott járművekről és azok jelöléseiről, valamint a vizuális bizonyítékokban látható taktikai műveletekről.
A telefonhívások mint digitális ujjlenyomatok
A bucsai lakosok elmondták, hogy amikor az orosz katonák kihallgatták őket, gyakran lefoglalták a telefonjaikat. Mivel azt gyanították, hogy a katonák az áldozatok telefonjait is elvehették, a riporterek megszerezték az ukrán hatóságoktól a március folyamán a bucsai régióból Oroszországba indított összes hívás és üzenet adatbázisát. Miközben interjúkat készítettek az áldozatok hozzátartozóival, összegyűjtöttük a telefonszámaikat, és ellenőrizték, hogy szerepelnek-e az adatbázisban. Hátborzongató mintázat rajzolódott ki: a katonák rendszeresen használták az áldozatok telefonjait arra, hogy hazatelefonáljanak Oroszországba, gyakran csak órákkal a megölésük után.
Az orosz katonák által tárcsázott telefonszámok elemzésével és a családtagokhoz kapcsolódó közösségi médiaprofilok feltárásával a The New York Times megerősítette, hogy két tucat ejtőernyős a 234. ezred tagja volt. Sok esetben interjút készítettek a hozzátartozóikkal, és beszéltek magukkal a katonákkal is, akik közül ketten megerősítették, hogy a 234. ezredben szolgáltak Bucsában. Megállapításaikat összevetették a kiszivárgott és hivatalos orosz adatbázisokból származó személyes adatokkal, amelyeket a Center for Advanced Defense Studies, egy washingtoni, a globális biztonsággal foglalkozó nonprofit csoport bocsátott rendelkezésünkre.
Anyák, apák, gyerekek: Hétköznapi polgárok mint áldozatok
A The Times azonosított – először – három tucat embert, akiket márciusban a Jablunszka utca mentén öltek meg. A legtöbb áldozat halotti bizonyítványát átnézték, és a halál oka túlnyomórészt lőtt seb volt.
Az áldozatok Bucsa vagy a szomszédos városok lakói voltak, minden korosztályból és foglalkozásból. Az orosz ejtőernyősök által megölt áldozatok között volt az 52 éves Tamila Miscsenko és 14 éves lánya, Anna március 5-én. Ők a négy nő között voltak, akik Bukából menekültek, amikor orosz katonák tüzet nyitottak kék kisbuszukra.
A Jablunszka utcában azonosított áldozatok szinte mindegyike civil vagy ukrán hadifogoly volt. Meggyilkolásuk miatt a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárást indíthat, és a cselekmény a nemzetközi humanitárius jog értelmében háborús bűncselekménynek minősülhet. Szisztematikus és széles körű jellegük miatt a bucsai gyilkosságok emberiesség elleni bűncselekménynek is minősülhetnek. Oroszország nem csatlakozott a Nemzetközi Büntetőbírósághoz, és nem valószínű, hogy együttműködik az orosz katonákat érintő esetleges jövőbeli ügyekben.
A gyilkosságok nem véletlenszerű erőszakos cselekmények voltak
A Jablunszka utcai áldozatok nem az orosz és ukrán erők közötti kereszttűzben haltak meg, és nem is tévedésből lőtték le őket a háború ködében. Vizsgálatunk azt mutatja, hogy az orosz csapatok szándékosan gyilkolták meg őket, nyilvánvalóan egy szisztematikus „tisztogató” művelet részeként, amelynek célja a fővárosba vezető út biztosítása volt. Több tucat civilt lőttek agyon. Más esetekben az ukrán hadsereggel való kapcsolattal gyanúsított férfiakat gyűjtöttek össze és végeztek ki.
A parancsnoki lánc hanyagsága
Artyom Gorodilov alezredes, a 234. ezred parancsnoka a 234. ezred élén felügyelte a bucsai ejtőernyős egység műveleteit. A New York Times nyomozói olyan dokumentumokat szereztek, amelyek megerősítették, hogy milyen hívójelet használt, amikor rádión keresztül kommunikált a csapataival. A Jablunszka utca mentén lévő biztonsági kamerák rögzítették a rádióbeszélgetések egy részét, és megállapították, hogy Gorodilov alezredes volt a parancsnok, és a 234. ezred két katonája, aki Bucsában szolgált, interjúkban megerősítette, hogy ő vezényelt ott.
Miután az orosz csapatok visszavonultak a kijevi régióból, Gorodilov alezredest áprilisban ezredessé léptette elő a légideszant erők akkori vezetője, Andrej Szerdjukov vezérezredes. Az ünnepségre napokkal azután került sor, hogy a megrázó bucsai képek napvilágot láttak.
Sem Szerdjukov tábornok, sem Gorodilov ezredes akkori közvetlen felettese, Szergej Csubarikin vezérőrnagy nem jelentett be nyilvánosan vizsgálatot a városban történt vérengzés ügyében, annak ellenére, hogy világszerte felháborodtak a képek miatt. Mint felettes tisztek, végső soron ők felelnek a parancsnokságuk alá tartozó erők tetteiért. Azzal, hogy nem állították le és nem vizsgálták ki a bucsai atrocitásokat, végső soron ők viselhetik a felelősséget azokért.
Az orosz védelmi minisztérium, a washingtoni orosz nagykövetség és Gorodilov ezredes nem válaszolt a kommentárkérésekre.
A vizsgálat nem lett volna lehetséges – mondom most már én, és nem a New York Times – ha
-
-
- Nem fog össze a világsajtó néhány szerkesztősége a szaklapokkal és a nem kormányzati kutatóintézetekkel. Ebben a munkában mindenki ingyen és humanitárius céltól vezérelve vett részt, épp ezért képességei legjavát adta.
- Nem OSINT (Nyílt Forrású Felderítés) módszereket alkalmaznak, ugyanis minden és bármely állami vagy katonai adatbázis az érdeklődés első jelére azonnal titkosította volna az érintettek összes adatát.
- Nem lettek volna valóban függetlenek a résztvevők, ugyanis amennyiben politikai vagy kormányzati befolyás alatt állnak, akár még az ukránbarát kormányok is megakaszthatták volna a munkát, pillanatnyi politikai érdektől, mondjuk a tárgyalásos megoldás támogatásának szándékától vezérelve.
-
Nos, ez a vizsgálat és eredménye nem csak az orosz hadsereg emberalatti rémtetteinek bizonyítéka, hanem annak is, hogy a valódi sajtó távolról sem az a bármikor, bárhol, bárki által megvehető prostituált, aminek pont a politikai propagandisták szokták beállítani.
És van az esetnek egy tanulsága is. Míg olyan a technikai és civilizációs környezetünk, amilyen, és míg létezik szabad sajtó, az ilyen rémtettek sosem maradhatnak titokban és nem maradnak büntetlenek sem.
Ennyi fért a mai, megengedem, kissé fajsúlyos második részbe, holnap folytatom a krónikát.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!