Ma Szilveszter van, ez évente általában egyszer előfordul, így most nem lesznek háborús és válságövezeti hírek, egy napot kibírunk nélkülük, ellenben kicsit visszatekintünk az elmúlt évre: lehet, hogy volt ennél pocsékabb a történelem folyamán, sőt, biztos, de hogy a mi életünkben nem, az is hétszentség.
Ennek természetesen a háború volt az oka, és ha most valaki megkérdi, hogy „melyik”, az boldog ember, aki a mögöttünk álló nehéz időket egy kő alatt töltötte, javaslom, hogy bújjon is vissza, mert a bajok nem múlnak el egyhamar. Természetesen Oroszország Ukrajna elleni inváziójáról van szó, bár az idei év elején volt még egy komolyabb konfliktus, ha még emlékeznek rá: a kazahsztáni zavargásokat fojtották vérbe a CSTO, a Kollektív Biztonsági Szerződés csapatai. De az eltörpül a később történtekhez képest (nem mellesleg: az akkori események révén került a teljes hatalom birtokába a mostanság független politikára és kereskedelemre törekvő, de különben keménye autokrata Tokajev elnök). Ez a háború két világjárvánnyal és lezárásokkal töltött év után érkezett, egy élelmiszerválsággal küzdő világba, és amit az elődei még meghagytak a gazdaságból, azt is szétcincálta. Az a csoda, hogy még működik valahogy ez a planéta, bár le merném fogadni, hogy Putyin eredeti tervébe nem a mostani helyzet volt idén decemberre beírva.
A háború megérkezett és minden a fejére állt. Ma van a háromszáztizenegyedik napja. Azok a naiv lelkek, akik elhiszik, hogy Oroszország önvédelemből támadott, meg az ukrajnai „NATO-támaszpontok” és „biolaborok” miatt, ma már ne igyanak többet, nem bírják és megártott nekik, feküdjenek le. Ezt már tavaly augusztusban elkezdték előkészíteni, tudott róla mindenki, aki csak kicsit is figyelte a híreket. Akkor kezdett meredeken emelkedni a kőolaj és a földgáz ára, ami nem kis részben súlyosbította a világjárvány miatt kialakult gazdasági- és élelmiszer-válságot, de világosan jelezte a készülődést az orosz csapattestek országon belüli mozgása is. Több, mint százezer embert nem lehet feltűnés nélkül az ukrán határra telepíteni, ezek nagy része a tavalyi ősz végét és a telet már ott töltötte, a műholdak minden nap ontották róluk a képeket – a nyilvános oldalakon megnézhette őket bárki.
Tudtuk, hogy háború lesz, de sokan nem hitték mégsem, annyira hihetetlennek tűnt. Az orosz propaganda is megtette a magáét: az egy dolog, hogy Bayer Zsolt január harmincadikán a HírTV-ben, élő adásban, a Telexet sértegetve kimondta, miszerint:
„Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.”
de az inkább csak Bayert és a magyar kormánykörök diplomáciai éleslátását minősíti, a sajtószakma értelmesebb része tudatában volt, hogy valami történni fog, azt nem tudtuk, micsoda és mikor. Az orosz külügyminisztérium ráerősített januárban a háborútagadásra, hiszen Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes azt állította:
„Nem áll fenn annak a veszélye, hogy Európában vagy bárhol máshol nagyszabású háború törne ki. Nem szándékozunk agresszív lépéseket tenni. Nem áll szándékunkban megtámadni, megtámadni vagy megszállni Ukrajnát.”
amire Lavrov külügyminiszter is rákontrázott:
„(Amerika) azt állítja, hogy meg fogjuk támadni Ukrajnát, holott már többször elmagyaráztuk, hogy ez nem így van.”
Aztán február 24-én hajnalban bebizonyították békeszeretetüket. Természetesen támadtak, és szokásuk szerint úgy tettek, mintha mindig is erről lett volna szó. Azonban ennek a mostani háborúnak az egyik lényege a hazugság: hivatalosan az oroszok most sem hívhatják háborúnak, mert becsukják őket, náluk ez „különleges katonai művelet”. Hát műveletnek elég különleges, háborúnak meg elég aljas.
Ami sikert az orosz támadók kivívtak, mind a háború első pár hetében érték el. A terv világos volt, akkor is, ha Putyin magyar hívei tagadták: egy villámgyors manőverrel el akarták foglalni Kijevet (illetve előtte a közeli Hosztomel repülőterét, ahová aztán ömölhetett volna az utánpótlás), a kormányt likvidálni, a helyükre oroszbarát bábokat ültetni, és a vidéki ellenállást pár hónap alatt felszámolva Ukrajnát mindenestől annektálni. Esetleg egy megrendezett népszavazás útján. Ez két dolgon bukott el: egyrészt azon, hogy az ukrán hadsereg oroszlánként védte a repülőteret, és ugyan fel kellett adják, de sikerült annyira megrongálni a kifutót, hogy oda orosz gép nem szállhatott le, másrészt meg – Beszeda FSZB-tábornok, Ukrajna felelőse ennél a szolgálatnál félreinformálta Putyint, aki emiatt úgy gondolta, hogy a lakosság és az ukrán fegyveres erők részéről nem kell komoly ellenállásra számítani. Kellett. Beszedát letartóztatták, de addigra már késő volt.
Aztán jött a Kígyó-szigeti incidens, mikor a Moszkva rakétacirkálót az ukrán határőrök nemes egyszerűséggel elküldték a faszba, jött a „hosszú konvoj” kudarca, ami hatalmas veszteségeket okozott az orosz hadseregnek főleg járművekben, jöttek az erdőn-mezőn elhagyott, üzemanyag nélkül maradt, egyébként teljesen ép harckocsik, amiknek elmenekült a legénysége, és a földművesek vontatták el őket a traktoraikkal, és a Nyugat is rájött: ezek az ukránok képesek védekezni. Lassú ütemben, de megindult a segítség. Először a Javelin páncélelhárítók, aztán az M777-es tarackok, később a HIMARS-ok, most már nemsokára érkeznek a Patriot légvédelmi rendszerek is: a Borg hiába állította, hogy „az ellenállás hasztalan, mindenkit asszimilálunk”, kezdett kiderülni, hogy csak az ellenállásnak van értelme. A Moszkva elsüllyedt két ukrán fejlesztésű Neptun rakéta találatától, Kijev alól vissza kellett vonulni az oroszoknak, aztán Harkiv alól is, a Szumi körzetből is, Herszonból is… jelenleg a teljesen értelmetlen bakhmuti csata zajlik, amit képtelenség megmagyarázni. Az oroszok csak két sikert könyvelhettek el nyár eleje óta: Szeverodonyeck és Liszicsanszk elfoglalását.
Közben Oroszországban eluralkodott a terror. A háború kitörésekor tömegek tüntettek a nagyvárosokban, de alig telt el egy-két hét, olyan szigorú törvényt hoztak minden ilyen fellépés ellen, aminek alapján akár 15 év munkatáborra is ítélhetnek bárkit. Az orosz értelmiség színe-java elmenekült, aki maradt, azoknak a színe-java börtönben van. Bezárták Alekszej Gorinovot, Dmitrij Ivanovot, Vlagyimir Kara-Murzát, Alexandra Skocsilenkót, Dmitrij Talantovot, Ilja Jasint, emigrációba kényszerítették és körözik Andrej Szoldatovot és Irina Borogant, Dmitrij Gluhovszkijt, Borisz Akunyint, a Meduza szerkesztősége elmenekült már korábban, őket követte a Novaja Gazeta és megszámlálhatatlan értékes, értelmes, művelt, kreatív orosz értelmiségi. Aztán külföldre menekült még tengernyi ember a mozgósítás elől – Oroszország borzalmas, tomboló nacionalistákkal és szadista őrültekkel teli börtönné változott. Sosem volt a legjobb hely, de ha összehasonlítjuk a tegnap Oroszországát a mai „orosz világgal” ordító a különbség: az orosz egyes csatorna 2013-as szilveszteri műsorát például Maxim Galkin és Vlagyimir Zelenszkij konferálta, a nézőtéren Vlagyimir Szolovjov tapsolt nekik… most Zelenszkij Ukraja elnöke, Galkin Izraelben él, száműzetésben, feleségével, Alla Pugacsovával, aki követte őt, Szolovjov meg sok órás tévéműsorokban uszítja a nézőit Ukrajna teljes elpusztítására, fenyegeti Nagy-Britanniát atomcsapással és nevezi Zelenszkijt „drogfüggőnek”. Szóval: nagyot változott Oroszország, és nem a javára.
Mi meg itt, külföldön megtanultunk oroszul. Nem tökéletesen, de elfogadhatóan: naponta harminc-negyven orosz nyelvű sajtóterméket olvasok, mindig ellenőrzöm a fordítást, de már majdnem tökéletesen értem az írott szöveget, csak a ritkább kifejezésekkel van bajom néha – persze beszélni nem tudnék. De megtanulja az ember a nyelvet, jobban is, mint szeretné: az iskolában nem tanítottak nekünk olyan szavakat, mint „суд” (bíróság), раненый (sebesült), ракетный удар (rakétatámadás), массовая могила (tömegsír). Lehet, hogy volt iskola, ahol ezeket tanították, de a legtöbben nem jártunk belé. Mindenesetre most már Ukrajna földrajzából is bármikor vállalnék egy érettségi vizsgát. Átmennék.
A sajtóra a háború kitörése egészen különös hatást gyakorolt. Hihetetlenül megnőtt az olvasottság minden fontosabb harci cselekmény idején, volt írásom (nem a Zónán), aminek félmillió olvasója akadt, a Zóna olvasottsága is felszaladt a korábbi két és félszeresére. A hirdetési bevételei valamiért nem: ez már az AdSense és a Facebook trükkje, ilyenkor jön rá az ember, hogy dolgozhat, amennyit bír, olyan jól, ahogy csak tud: fizetni pont annyit fognak neki, amennyit akarnak, és kész.
A magyar kormánysajtó nagyon rosszul kezeli ezt a háborút, aminek az az oka, hogy nálunk a belpolitikai sajtó a legelterjedtebb, amiből az következik, hogy a lapok többsége vagy szimplán átveszi a háborús híreket az MTI-től (akik a TASZSZ-tól kapják), vagy a RIA Novosztyiból tájékozódnak, ugyanis automatikusan és szervilisen követik azt, amit a kormány politikájának gondolnak. Az nem tűnik fel nekik, hogy a magyar kormánynak ez ügyben a legtöbbször halvány segédfogalma sincs arról, mit beszél, alapvető földrajzi, gazdasági, hadászati kérdésekkel sincsenek tisztában, az meg nem érdekli a mélyen tisztelt magyar kormánymédiát, mennyire igaz, amit leírnak – ők már a valóságon túli világban élnek, ahová nem szívesen követném őket. Így születik aztán a minden napos, pirossal kiemelt szalagcím az Origón, amit a TASZSZ két nappal azelőtti híreiból vagy Konasenkov vezérőrnagy, az orosz védelmi minisztérium sajtófőnöke tájékoztatójából merítettek (az se okoz nekik gondot, hogy Konasenkov csak nyár közepéig négyszer jelentette be Kreminna és háromszor Borovenka, Taramcsuk, valamint Novomajorszka elfoglalását, ugyanis ő sem nagyon tudja, mit beszél).
A független magyar média jobban áll: komoly, szakértő, tehetséges emberek próbálnak foglalkozni benne az eseményekkel, már amennyire lehetséges, persze, de míg az olvasónak nyolcszor-tízszer nagyobb esélye van arra, hogy Nógrádi Györgyök, Georg Spöttlék, Robert C. Castle-k és társaik „elemzései” kerüljenek elé, a tárgyilagos hangnak a magyar sajtóban kevés az esélye (arról lehet megismerni az ilyent, hogy nem szeret jósolgatni, míg az önjelölt „biztonságpolitikai szakértők” egyebet sem tesznek, és mikor nem válik be, amit mondtak, egyszerűen továbbmennek, aztán jósolnak újból).
Hogy a háborúnak valójában mi volt a célja, arról egymillió elmélet született és egyik sem lehet tökéletesen igaz: azt tudjuk, mi nem: az, amit az Kreml mond. Viszont a Kreml is mindig mást mond, szóval a szavahihetőségével kapcsolatban elég annyit mondanunk, hogy sose higgyünk el semmit, amíg a TASZSZ nem cáfolta. Szó nincs nácitlanításról, demilitarizálásról, hasonlókról: ez a háború hasztalan és értelmetlen is. Tulajdonképpen egy nagyszabású terjeszkedés első lépésének szánhatták: ha sikerült volna Ukrajnát rövid idő alatt elfoglalni, Putyin tavaly december 24-én meghirdetett ultimátuma alapján követelhették volna, hogy a NATO hagyja el és fegyverezze le a vele szomszédos tagállamokat, így Magyarországot, Lengyelországot és Romániát is. Melyeket aztán könnyű lett volna megszállni és/vagy vazallus állammá tenni. Aztán a szomszédaikat is, és így tovább, az Atlanti-óceánig. Ehhez képest március óta csak hátrálnak a világverő hadak, kezükben a csodafegyverekkel.
Mikor lesz vége? Nem tudjuk. Ősszel előkerült egy számítás arról, mekkora az orosz rakétakészlet, ami nagyjából rendben is volna, csak időközben váratlan segítséget kapott Moszkva Teherántól, a másik autokráciától drónok formájában, és a saját rakétaiparuk sem állt le olyan mértékben, mint azt kalkuláltuk: Kalibr rakétákat például mégis tudnak gyártani, csak nagyon lassan, négy naponta készül el egy darab. Egy-egy tömeges rakétatámadásban pedig körülbelül százat használnak el (épp most is zajlik egy, mert Putyin udvarias ember, így kíván boldog új évet). Sokkal gyorsabb ütemben pusztítják a hadianyagot, mint ahogyan azt újra lehet termelni, be lehet szerezni, és nem csak a rakétákról van szó: Bakhmutnál három napja már tüzérségi lőszerük sem volt. Mikor mindenből kifogynak, akkor jön majd a második szakasz: a diplomáciai huzavona. Mindenesetre a Kreml ezt a háborút már elvesztette, és újakhoz nem lesz ereje. A nukleáris eszkaláció majdnem teljesen valószínűtlen és egyébként megelőzhető is volna: most már a végjátékot látjuk, viszont az nagyon hosszú ideig is eltarthat, becslésem (nem jóslatom!) szerint az első béketárgyalásokra körülbelül jövő ősszel számíthatunk. Jó esetben.
Hogy utána mi következik? Orosz földön szegénység. A világ többi része – Kínát és Indiát kivéve – megtanult élni az orosz energiahordozók és egyéb termékek nélkül. Illetve bocsánat: nem is voltak egyéb termékeik. Azok nélkül meg, amik nincsenek, nem nehéz kibírni. Maga az orosz állam nem megy majd csődbe, de olyan függőségbe fognak kerülni a kínai tőkétől, amilyent még nem látott a világ – persze csak akkor, ha Kína közben nem zuhan mély válságba, amire szintén van lehetőség. A bolygó többi állama meg valahogyan túléli a mostani gazdasági válságot, amit nem a háború okozott, illetve az csak súlyosbította a már meglévő bajokat, aztán majd lesz valahogy.
Pocsék, nehéz, háborús év volt ez az idei. Duplán számít.
És csak remélhetjük, hogy jövőre kicsit könnyebb lesz – de egyelőre nincs sok esély látványos javulásra. Ne adjuk fel a csüggedést, lesz ez még így se!
Eddig tartott ez az évbúcsúztató, a Zóna jövőre is megjelenik. Valahogy lesz.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!