Schiffer kontra Puzsér. Belenéztem. Végignézni nem volt értelme, mert teljesen világos volt mindkét koncepció. Írni se érdemes róla, de reggeli lazulásnak a Malom előtt megteszi. Amit én gondolok, csekély értelmű medve (bocsot mégse írhatok 67 évesen) mivoltomban: két teljesen más karakter és más beállítottság.
Egy hegyi kecske nyugodt magabiztossága egy faltörő kossal szemben. Én személy szerint Puzsért minden vehemenciája ellenére szeretem, Schiffer taszít, de ez itt nem oszt és nem szoroz, egyéni szociális probléma. Itt egy teljesen más, de kardinális kérdésről van szó, minden okoskodással szemben: az általam sokat emlegetett pacifista-pacifikus kérdése. Annak ellenére, hogy Schiffernek tökéletesen jogos a „Na jó, tegyük fel, győznek, de mi lesz azután?” kérdése. A kiváltó okok maradnak, az ukrajnai (nem „ukrán”!) lakosság feleződése marad, egyéb szórványok maradnak, etc. etc. Puzsérnak viszont abban volt igaza, hogy mindezek jelen esetben orosz részről ürügyek voltak. Lehet szintetizálni? Hogyne lehetne: ha az „ukrán problémát” ukrán problémának tekintik, ukrán hatáskörrel. Amikor mi nyelvtörvényről és hasonlókról rinyálunk, a munkácsi turulról, szőnyeg alá söpörjük a saját hasonló válaszainkat, és nem a második világháború előtti egy évezredről beszélek, hanem a máról. Kíváncsi lennék, mi történne, ha nálunk bárhol megjelennének szlovák vagy román „nemzeti érzelmű” urak és asszonyságok, szlovák vagy román zászlókkal, motorokon, ahogy illik ezekben a körökben, mondjuk egy szlovákok vagy románok is lakta faluban falunapon, ahogy saját szemeimmel voltam kénytelen látni pár éve a taksonyi falunapon Szlovákiában a Gój Motorosokat és társaikat, abszolúte irredenta és soviniszta szövegekkel és ordítozással. Még le is fényképeztem őket, a facebookon visszalapozva (2018. 07. 14.) bárki kedvére gyönyörködhet, az egyiket mellékelem.
Olyan kíváncsi lennék, mit szólnának ezek a jóemberek és jóasszonyok, ha teszem azt egy mai vasgárdista hangot adna abbéli reményének, hogy Nagy-Románia határai záros időn belül a Tisza vonalát követik majd. Sőt, mit szólna hozzá a magyar rendőrség? „Mert a szlovák rendőrség mit szólt Taksonyfalván?” Semmit, drága fiktív kérdező. Nem szólt semmit. Nem is szólhatott, mert egy fia rendőrt nem láttam, szlovák kötözködőkről nem is beszélve. Pedig laknak Taksonyon bőven magyarul értő szlovákok. (És mindez nem jelenti azt, hogy Szlovákiában ne élnének szlovák „nemzeti érzelműek”, ahogy nem csak dunaszerdahelyi magyar maffia van, hanem van szlovák maffia is.)
Akkor hát egy kis ismétlés pacifizmus témakörében. A schifferi egyensúlyozási kísérlettel szemben a puzséri radikalizmus. Andrásunk mintha hiányos emlékezettel rendelkezne a történelemről, pedig egészen biztosan nem azzal rendelkezik. Ferdinand Foch első világháborús francia marsall elhíresült mondására például nagyon is jól emlékezhet (ez nem béke, csak húsz évre szóló fegyverszünet). Csak hát az a véres világháború utáni fegyverszünet, amelyet joggal lehet békediktátumnak nevezni, nem volt azonos sem az ukrán függetlenség vértelen kikiáltásával (1991. augusztus 24.), sem a Belavezsai Megállapodással (1991. december 8.), melyet a Szovjetunió formális felbomlása (1991. december 31.), illetve a Budapesti Memorandum (1994. december 5.) követett. Amaz egy kényszer volt, emez (minden, például a Krímmel kapcsolatos anomáliát mellőzve) egy önként és dalolva megkötött konszenzus.
És most itt egy újabb háború.
Több, mint egetverő naivitás kell ahhoz, hogy valaki azt gondolja, tárgyalásokkal mindent meg lehet oldani. Ráadásul, mint jelen esetben is, nemzetközi tárgyalásokkal belpolitikai kérdésekről, például, hogy milyen legyen Ukrajna nemzetiségi politikája. Sőt, egyáltalán bármiről. Ahhoz is egetverő naivitás kell, hogy valaki tartós békéről ábrándozzon. Milyen tartós? Pár év? Pár évtized? Vessenek már egy pillantást a pun háborúkra (békeszünetekkel százhúsz évig tartottak). A száz éves háborúra. A harminc éves háborúra. Az Oszmán Birodalom háborúira, közben békékkel. A Francia Köztársaság és Napóleon háborúira, dettó. A Közel-Keletre, az ókortól napjainkig. Bármire. Bárhova. Tényleg, Önök azt szeretnék, ha megállna a világ?
Mert akkor nem lenne. Igaz, talán az volna a jobb.
De maradjunk csak a schiffer-puzséri Ukrajnánál. Két álláspont ütközött: a pacifista és a pacifikus. A pacifista tárgyalni akar, mint Chamberlain anno, láttuk, milyen eredménnyel. A pacifikus úgy akar békét, hogy előbb győz. A „pax post victoriam”, „győzelmes béke”, ha a római mintát követik, nem sanyargató béke.
Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,
s arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!
(Publius Vergilius Maro: Aeneis, VI. 847-853, fordította Lakatos István)
Az Imperium Romanum (megjegyzem, az Oszmán Birodalom is) a lehetőségei határáig általában toleráns volt. Ha háborúra került is sor, előzményektől függetlenül, egészen addig, ameddig az első római faltörő kos meg nem érintette az első erődítmény kapuját, a korban nagylelkűnek számító feltételekkel békét lehetett kötni. Utána viszont a Rómát Kr. e. 391-ben megsarcoló Brennus gall vezér mottóját követték. (Amikor a hadisarcot kimérték, a legenda szerint Brennus a súlyok közé dobta a kardját is, ezzel a felkiáltással: Vae victis! azaz Jaj a legyőzötteknek!)
Ukrajnában nincs miről tárgyalni, amióta az első orosz lövés eldördült. Amerikában se volt az északi Sumter-erőd (Charleston) eleste (1861. április 14.) után, amely – noha az ostromban egyetlen katona se halt meg – a szecessziós vagy polgárháború kezdetét jelentette.
Kérdés, hogy kinek lesz „jaj”. De ez jelen lényeget nem érinti.
Hogy sok ország száll-e be, vagy kevés, ki mivel, szintén mindegy. Nem EZ jelent világháborút, illetve azt jelent, de csak a maga módján. Ezek a módok végigvonultak az eddigi történelmen is, nagyjából ugyanígy, sőt „ígyebbül”, lásd a krími háborút, a koreai-, vietnami-, szovjet-afgán háborúkat, hogy csak néhány kiragadott újkori példát említsek. De most erről se beszélünk, hanem csak arról, hogy létezik egy határ, amitől nem a tárgyalásnak van helye. Tetszik, nem tetszik, ahogy a fentebb megemlített Chamberlainnek mondták a brit Alsóházban, amikor még Lengyelország német megtámadása után is hezitált: „Sajnos, nincs más út. Hadat kell üzenni, öregfiú.” Nem mintha az oroszok szerettek volna ilyesmivel bíbelődni. Pragmatikusabb lett a világ azóta, hogy ez Hitler, Hirohito, Mussolini, Sztálin pragmatizmusa, az a színvonalra is rávilágít. Nekem innentől senki ne beszéljen szellemről. Se Schiffer, se más. Nem is beszél. Én legalábbis nem hallottam, az egy Vonát kivéve, őt is a megboldogult Hamvassal kacérkodó hősidőkben, a saját akkori, Hamvastól fényévnyi távolságra levő csőcseléke előtt.
Előállt egy helyzet, amikor semmi értelme azon meditálni, hogy „mi lett volna, ha”. Ha a nagypapámnak puncija lett volna, a nagymamám lett volna. Azon sincs értelme meditálni, hogy „mi volna, ha”. Ezekben a helyzetekben semmi más nem dönt, mint az erő. És felesleges azon izgulni, hogy igazságos vagy igazságtalan lesz-e a béke, egészen addig, ameddig a dolog el nem dőlt valamerre. Ha most tárgyalásokkal dől el, akkor szinte egészen biztos, hogy rosszfelé. És ha „majd”? A hatnapos háborúban Izrael elfoglalta a Sinai-félszigetet. Egy izraeli fogolytáborban az őr arra lett figyelmes, hogy az egyik egyiptomi tiszt megüt egy egyiptomi közlegényt. Amikor közbelépett, a tiszt azzal védekezett, hogy Egyiptomban ez a gyakorlat. „De ez itt most Izrael”, mondta az őr. „Ahol az izraeli hadsereg van, ott Izrael van.” 1973-ban, azaz hat évvel később Egyiptom megtámadta Izraelt, megint veszített, a Sinai izraeli kézen maradt. Aztán újabb hat év múlva… lemondott róla, egyetlen puskalövés nélkül.
Ukrajna is csak ott lesz, ahol az ukrán hadsereg van, és addig, ameddig ott van. Az önmérséklet a győztes kompetenciája.
Ahhoz viszont előbb győzni kell.