Zavarba ejtő témáról szól ez a mai második rész, ugyanis nincsen semmiféle bizonyíték arra, hogy Seymour Hersh Pulitzer díjas újságíró, aki életének nyolcvanötödik évében jár, igazat mond. Arra sincs, hogy hazudik. Az ilyen témákat érdemesebb elkerülni, mert alkalmat adunk a szóba hozatalukkal a hit alapján történő vélemény kialakítására.
Mégis írok a dologról, mert a csapból is Hersh „leleplezése” folyik, és körülbelül olyan stílusban „hisznek”, vagy ellenkezőleg, „kételkednek” benne az olvasók, mint a hetvenes-nyolcvanas években a repülő csészealjakban: a házibulikon hajnalig tartó viták folytak róluk, minden eredmény nélkül, mert ufót senki sem látott a vendégek közül, akár léteznek egyébként, akár nem.
Az Északi Áramlatot se sokan látták azok közül, akik most hisznek vagy kételkednek, a tenger alatti részét meg főleg nem: de ha látták is volna, annak nem lehettek szemtanúi, ahogy az amerikai békaemberek elhelyezik vagy nem helyezik el rajta a robbanótölteteket. Mielőtt nekiállunk elemezni, lássuk az írás megjelenésének körülményeit!
E hét szerdán látott napvilágot Seymour Hersh írása, éspedig nem egy sajtótermékben, hanem a Substack nevű felületen, blogformátumban, sőt: egymagában, egy rövid bemutatkozó írást kivéve ezen a platformon mást nem publikált a szerző. Ez mondjuk 85 éves korban nem is lenne neki kötelező – de azért megindokolta, miért a Substackon közölt:
„A történet, amit ma olvasni fognak, az igazság, ahogyan három hónapig dolgoztam, hogy megtaláljam anélkül, hogy kiadó, szerkesztők vagy kollégák nyomást gyakoroltak volna rám, hogy bizonyos gondolatmenethez igazodjak – vagy hogy visszavágjam, hogy megnyugtassam a félelmeiket. A Substack egyszerűen azt jelenti, hogy a tudósítás visszatér… szűretlenül és programozatlanul – ahogy én szeretem.”
Nos, azért nem hinném, hogy egy Pulitzer-díjast, akinek más elismerésekkel is tele van a szekrénye, nagyon megpróbálhatna befolyásolni akár kiadó, akár szerkesztő, akár kolléga, de lelke rajta. Azt nézzük most már, hogy mit ír?
Lényegében véve azt, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányának utasítására robbantották fel az Északi Áramlat vezetékét.
Merész állítás, de nagy ember szava sokat nyom a latban. És szerinte hogyan tették? Itt a Meduza összefoglalóját fogom használni az írásról. Szóval, lássuk a kronológiát:
Hersh szerint 2021 végén, az Oroszországgal való kapcsolatok eszkalálódása közepette Jake Sullivan, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója Joe Biden elnöktől utasítást kapott, hogy hívjon össze egy munkacsoportot a vezérkari főnökök egyesített bizottságának, a CIA, a külügyminisztérium és a pénzügyminisztérium képviselőiből – és kérte őket, hogy dolgozzanak ki egy tervet az Ukrajna elleni közelgő orosz invázióval szemben.
Hersh névtelen forrása, aki „közvetlenül ismeri a művelet tervezését”, azt állítja, hogy a csoport valódi feladata az volt, hogy tervet dolgozzon ki az Északi Áramlat megsemmisítésére – Sullivan pedig az elnök saját kívánságait közvetítette a résztvevők felé (hogy Biden milyen okból dönthetett egy ilyen támadás mellett, arra Hersh cikke nem ad magyarázatot).
Ezután a munkacsoport tagjai elkezdték megvitatni, hogyan lehetne a feladatot elvégezni. Hersh szerint különböző javaslatok hangzottak el, mint például a csővezeték megtámadása víz alatti bombákkal a levegőből vagy tengeralattjáróról. A CIA azt javasolta, hogy búvárokat használjanak – 1971-ben valami hasonlót műveltek, amikor lehallgattak egy szovjet kommunikációs kábelt az Ohotszki-tengeren.
A munkacsoport más tagjai szkeptikusak voltak a CIA tervével kapcsolatban – és rámutattak, hogy ha a művelet nyilvánosságra kerül, az „politikai rémálom” lenne. Ennek ellenére 2022 elején a CIA tisztviselői állítólag arról számoltak be Sullivannek, hogy megtalálták a módját a csővezeték felrobbantásának.
Ezt követően Joe Biden és Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes is nyilvánosan kijelentette, hogy nem fogják engedélyezni az Északi Áramlat második ágának elindítását.
Ezután az Északi Áramlat megsemmisítésére irányuló művelet státuszát „titkosról” „szigorúan titkosra” változtatták – ez a státusz lehetővé teszi, hogy hivatalosan ne kelljen megkapni a Kongresszus jóváhagyását.
A művelet helyszínéül Norvégiát választották. Hersh megjegyzi, hogy az USA több százmillió dollárt fektetett be az országban lévő katonai infrastruktúrájának korszerűsítésére, beleértve egy fejlett radar- és tengeralattjáró-bázis építését a Kola-félsziget körüli tengeren való járőrözéshez.
A szöveg megjegyzi, hogy Norvégia a NATO egyik alapító tagja, és hogy a szövetség főtitkára, Jens Stoltenberg korábbi norvég miniszterelnök. Továbbá Norvégiának állítólag érdeke fűződött a gázvezeték megszakításához, mivel a vezeték leállítása lehetővé tenné számára, hogy sokkal több saját földgázt adjon el. A svéd és dán hatóságok állítólag szintén tudtak a tervről.
A norvég haditengerészet ezután állítólag meghatározta a vezeték legjobb szabotázsra alkalmas szakaszát. A dán Bornholm szigetétől néhány kilométerre délre húzódik. A két, egymástól több mint egy kilométerre lévő ág a tengerfenéken, mintegy 80 méteres mélységben fekszik, így könnyű célpontot jelentenek a búvárok számára. Hersh szerint a búvárok maguk is az amerikai haditengerészet egyik mentőcsapatának tagjai voltak, akiket a floridai Panama Cityben lévő titkos bázison képeztek ki.
A búvároknak egy aknaszedő fedélzetén kellett lemerülniük, és C4-es robbanótölteteket kellett csövekhez rögzíteniük. A feladatot megkönnyítette, hogy a Balti-tenger ezen részén nem voltak erős áramlatok.
A norvégok állítólag felajánlották, hogy elhalasztják a műveletet a NATO 2022. júniusi BALTOPS22 haditengerészeti gyakorlatáig. A gyakorlat részeként a különböző országok tengerészei tengeri aknák gyorsított telepítésében és hatástalanításában versenyeztek. Ez állítólag fedezetet nyújtott az amerikai szabotőröknek. A robbanóanyag időzítőjét 48 órára állították be, hogy a detonációra azután kerüljön sor, hogy az összes amerikai és norvég hajó elhagyta a gyakorlóteret.
De amikor a robbanóanyagot már elhelyezték, az amerikaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy a detonációt egy későbbi időpontra halasszák, hogy eltereljék magukról a gyanút.
Végül, írja Hersh, a bomba gyújtószerkezetét egy repülőgépről ledobott hidroakusztikus bójával akarták aktiválni. Szeptember 26-án a norvég haditengerészet egyik P8-as felderítő repülőgépe állítólag egy ilyen bóját dobott le a megfelelő területre. Néhány órával később robbanások történtek, amelyek a négy vezetékből hármat kiiktattak.
Az a sikoly, amit közben folyamatosan tetszettek hallani, az orosz és magyar kormánymédia véget nem érő orgazmusa volt, bocsánat, ilyen hangos az örömük.
Mármost az az alapkérdés, hogy honnan tudja Hersh mindezeket? Mert bizonyíték nélkül ez csak egy politikai fikciós regény szinopszisa, be kell küldeni egy kiadóhoz, talán megrendeli. Ellenben ha van rá bizonyíték, akkor elég nagy, mondhatni világméretű botrány.
A szerző azt írja, hogy minden állítását egyetlen, névtelenséget kérő forrásától hallotta. Ami nagy baj, mert egyetlen forrás alapján komoly sajtóban nem dolgozunk, mindig és mindent ellenőrizni kell. Értem én, hogy a Watergate-ügy Mély Torok nevű informátorának a személyét sem ismertük 2005-ig, csakhogy amit Mély Torok (W. Mark Felt) mondott, arra volt bizonyíték!
Hersh írásában viszont komoly hibák vannak. A Meduza is utánajárt, mások is elkezdték ellenőrizni az állításokat… sántít a történet, sok lábára sántít.
Amikor például azt magyarázza, hogy Norvégia miért volt hajlandó együttműködni a CIA-val, az újságíró azt állítja, hogy a „meggyőződéses antikommunista” Stoltenberg már a vietnami háború óta együttműködik az amerikai hírszerzéssel. A valóság az, hogy Jens Stoltenberg mindössze 16 éves volt, amikor az utolsó amerikaiakat és szövetségeseiket evakuálták az elfoglalt Saigonból (1975 áprilisában). Ő és idősebb nővére, Kamilla, aki a norvégiai Marxista-Leninista Munkáskommunista Párt ifjúsági szervezetének aktivistája volt, szintén részt vett a háború elleni tüntetéseken.
Joe Galvin újságíró, a tengeri bűnözéssel foglalkozó The Outlaw Ocean Project nevű szervezet munkatársa saját, nyílt forrásból származó vizsgálatot folytatott a szabotázs ügyében, és a következőket állapította meg:
A norvég haditengerészetnek három Alta-osztályú aknakereső hajója van szolgálatban (ez az az aknakereső, amelyről Hersh írt). A nyílt adatok szerint egyikük sem jelent meg az Északi Áramlat területén a BALTOPS22 (azaz 2022. június 5. és 17. között) alatt. Egy másik osztályú aknaszedő, az Oksay valóban megjelent ott, de nem tartózkodott Bornholm térségében, amire szükség lett volna, ha búvárok indultak volna el róla.
A Poseidon P8-as felderítő repülőgép valóban megjelent a robbanás környékén – de csak utána, nem előtte. Ráadásul amerikai volt, nem norvég. A norvég légierő még mindig a gép egy korábbi változatát, a P3 Oriont használja. Már 2022 elején vásároltak egy adag P8-A-t, de a személyzet kiképzése hosszú időt vesz igénybe, így az első új gépeknek csak 2023 elején kellett volna harci szolgálatba állniuk.
Hazudik tehát Hersh? Ezt ilyen kategorikusan nem állítanám. Az is lehet, hogy egy ügyes szélhámos vagy ügynök egyszerűen felültette. Nem volt elég gyanakvó, vagy egyszerűen csak tévedett. Ha tévedett, nem először tette. My Lay Pulitzer-díjas történetének, amit ő írt meg, minden szava igaz volt, de jóval később előfordult, hogy különös tévedéseket írt meg.
2015 májusában például a The London Review of Books című lapban hatalmas cikket közölt arról, hogy Oszama bin Ladent valójában 2006 óta tartotta fogva a pakisztáni hírszerzés, és hogy a megölésére irányuló művelet a pakisztáni és az amerikai hatóságok összejátszásának eredménye volt. A cikket számos ellentmondás és feltételezés miatt élesen bírálták: például 2011-ben, amikor bin Ladent az amerikai különleges erők megölték egy Abbottabad melletti villában, az USA és Pakisztán közötti kapcsolatok nagyon feszültek voltak.
Hersh hasonlóképpen megkérdőjelezte a szíriai hatóságok által a civilek ellen vegyi fegyverek bevetésével, valamint Julija és Szergej Szkripal megmérgezésével kapcsolatos hivatalos verziókat, amelyekért néhány „szervezett bűnözőt” hibáztatott. Még azt is tagadta, amit a vizsgálat később kimutatott, vagyis a novicsok használatát.
Ellenben az Abu Graib börtönben elkövetett kínzásokról megint csak igazat írt. Szóval nem is olyan egyszerű ez a dolog, hiszen nincsenek kizárólag „hazug” és kizárólag „igazmondó” emberek.
Én biztos nem fogom sem egyiknek, sem másiknak nevezni Hersh urat.
Akkor miért írtam meg ezt az egészet, ha nem akarom általánosságban sem cáfolni, sem bizonyítani az írása állításait?
Azért, hogy ne tessék kritika nélkül sem elhinni, sem tagadni bármit. Még ha Pultizer-díjas újságíró mondja, akkor sem. Amire nincs semmi bizonyíték, akkor sem hihető, ha esetleg igaz. Nincs egyéb fegyverünk a mindent elöntő politikai propaganda ellen, mint a kritika és a logika. Tessék használni.
Ennyi fért ebbe a mai második részbe, holnap folytatódik a krónika.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!