Meddő viták ezek. Mindaddig meddők is maradnak, ameddig a (dogmatikus) rendszer meg nem változik. Ameddig vissza nem követik az idevágó dogmát, egészen Krisztus szüzességéig. (Mária foganása már szimbolika, ezt nem érinti.)
Krisztusnak – a jelképnek – ugyanis egyáltalán nem szükségszerű nemi identitás és viselkedés nélkülinek lenni. Az Első Ádámot jelképező Második Ádám (is) férfi. Nem androgün, azaz nem teljes férfi és teljes nő egy testben, hanem férfi, aki megtestesülve az androgün Isten szexussal élő – férfi alakban megjelenő – tükörképe. Jézus Máriával (a Második Évával, nem Mária Magdolnával) együtt képviseli azt, amit Ádám Évával. A Teremtés a bűnbeeséssel aktualizálódott, lett tényleges teremtéssé, „kijavítandó” világgá, amelynek a bűn, azaz a hiba a hajtóereje és mozgatója. A bűnbeeséshez pedig Éva kellett. A folytatáshoz, másképpen „folyáshoz” (panta rhei) is Éva kellett.
Sőt, a kezdethez is Éva (a materia prima jelképe, az „elsődleges matériáé”, amiből minden lesz) kellett. Éva Magna Mater, a Mindenség Anyja, és e tekintetben ugyanolyan istenszülő, teotokosz, mint aminek Máriát mondta ki az efezusi dogma. Mária szeplőtelen fogantatása (nem foganása, mert az Jézusra vonatkozik, ez Máriára) se szükségszerű, mert a Mária képviselte jelkép, Évához hasonlóan kétarcú. Bűnbevivő (bűnbe szülő) és isteni együtt. A szexus keresztény/keresztyén kriminalizálásának az égvilágon semmi szükségessége nincs, legfeljebb korabeli praktikuma, abból az időből, amikor még nem létezett genetika, és a „családjog” a vér szerinti utódot tekintette elsődleges kedvezményezettnek, ehhez pedig tudni kellett, hogy ki a vér szerinti utód. Ez az oka a „paráznaság” tiltásának (amely fogalom egyébként szintén csak a katekézisben létezik, a mózesi tíz parancsolatban nem, ott csak házasságtörésről van szó). A házasságon kívüli paráznaságot a Mózes előtti korban olyannyira nem tiltották, hogy az örökös nélkül elhalt fivér esetében egyenesen férfitestvérei kötelességévé tették az utódnemzést fivérüknek, lásd Onán történetét.
Jézusnak Márián kívül négy női felmenőjét sorolja fel a Biblia, sorrendben: Támárt, Ráhábot, Rúthot, Bethsabét. Támár az említett Onán-történet női főszereplője, akinek elhalt férje helyett annak fivére, Onán nem volt hajlandó gyermeket nemzeni („magját inkább a földre eresztette”), ezért Támár magát lefátyolozva, prostituáltnak öltözve kiült a Timna felé vezető út szélére (ahová Júda juhokat nyírni indult), és az arra járó apósával, Júdával (annak tudta nélkül) nemzett gyermeket. Ráháb egy jerikói kurva volt, aki a Kánaán meghódításakor Jerikó kikémlelésére érkezett zsidó kémeket elrejtette. A moabita Rúthnak elhalt férje rokona, Boáz megengedte, hogy a földjén tallózzon aratás közben, de jó gazdaként maga is kint hált, Rúth pedig a lábaihoz feküdt, a többit a Nyájas Olvasó elképzelheti. Bethsabé történetét már Stefan Heym is megénekelte (Dávid király krónikája), nem cizellálom nagyon. Férjezett volt, férje a seregek hadnagya, Uriás, épp csatában. A tetőn mosakodva látta meg Dávid, aki azonmód magához hívatta, s mikor Bethsabé teherbe esett, először megpróbálták a férjre fogni, de mikor az nem állt kötélnek, azaz nem hált a feleségével, egyszerűen megölették. AZ a gyerek meghalt, de a második Salamon lett, messze nem elsőszülött, tehát trónörökös, de Bethsabé csalással mégis kicsikarta a már öreg és szenilis Dávidtól a királyságot fiának, aki aztán a törvényes örököst is, az összes támogatóját is megölette.
A bűn tehát adott volt, pont női ágon.
Még halvány utalás sincs a Bibliában arra, hogy egy papnak cölibátusban kellene élnie. A púpos, alacsony, kopasz Pál (kora egyik legokosabb embere) ugyan azt írja, hogy jobb a szüzesség, de megengedi a házasságot („jobb házasságban élni, mint égni”). A cölibátus nem szüzesség, e tekintetben egy katolikus papra ugyanaz vonatkozik, mint bármelyik mezei hívére. A cölibátus elsőrenden az egyház védelmét szolgálta, lássuk be, nem sok sikerrel (elég, ha a reneszánsz VI. – Borja-Borgia – Sándor pápára gondolnak, aki egyébként egyáltalán nem volt rossz pápa, gyermekeit tekintve pedig kifejezetten vicces és forradalmi dolgai is voltak, például amikor távollétében a bíborosi konklávén Lukrécia, a lánya elnökölt). Mindig megszegték, így vagy úgy, a házasságot engedélyező protestáns atyák közül többen pedig bigámisták voltak, akik bigámista párokat is eskettek, igaz, nem ingyen.
De maradjunk csak az abúzusoknál. Az abúzusok elsőrendű oka tehát az a semmire nem visszavezethető kényszer, hogy az egyházfinak nem szabad nemi életet élni, különösen nővel nem. Ha nő lenne, akkor férfival nem, de nő ez idő szerint katolikus pap nem lehet, legfeljebb hittanító. Az a másik kényszer, hogy a nemi élet bűn. Az a harmadik kényszer, hogy csak házasságban nem bűn, de ott is csak (élő dogma) gyermeknemzés céljából nem az. Olyannyira csak gyermeknemzés céljából nem az, hogy ha bizonyítani lehet, ennek hiánya az egyik ritka ok, amiért a katolikus házasságot felbonthatják. Innentől kezdve a szintén nagyon ritka, szinte Szent Ferenc-i aszkétákat kivéve, mind a terelési irány, mind a lelki megalapozottság, amiért a katolikus papi pálya vonzóvá lesz, adott.
A létező legfeleslegesebb dolog a papokban keresni a primer okot. A primer ok a rendszer. A dogma. Az egész revideálásra szorul, még csak azt se mondom, hogy ától zéig, azt végképp nem, hogy szükségszerűen megrengeti a nicea-konstantinápolyi hitvallásban lefektetett alapokat, de még Mária istenszülőségét sem.
Persze erre várhatunk. Ferenc kevés hozzá, és félő, hogy az utódai is kevesek lesznek.
Sic transit gloria ecclesiae.