Mert akár UFO-k is lehetnek. Akár. Teljesen jó elmejáték, de ez utóbbira mindjárt kitérek.
Adva van egy Cskádár Péter barátom szerint meteorológiai kínai léggömb, mert a műholdak világában miért folyamodna bárki Jules Verne korabeli technikához, egyébként millió oka és praktikuma lehet, nem cizellálom, e tárgyban (is) tanult barátomhoz, Szele tekintetes úrhoz tessék fordulni. Aztán, a léggömb után adva van három rejtélyes cumó, egy Zsiguli nagyságú, elvben röpképtelen hengergőc, ami mégis repül, pontosabban vánszorog a levegőben, szárnyak és kimutatható hajtóanyag nélkül, tizenkét kilométer magasságban, az Arktisz környékén.
Hogy lyukas volt-e belül, azaz üreges, egyelőre nem tudjuk, mármint mi, azt se, hogy mitől maradt fent, és mitől ment, ha csigalassan is, hatvan kilométer per órával, de mégis, mert lelőtték. Rá következő napon jött a rá következő, ez már kisebb volt, kisebb magasságban, de szintén nem lehetett volna repülnie, szintén nem volt észlelhető hajtása, mindazonáltal egy elegáns kanyarral megfordult, majd ezt is lelőtték. Hogy a kedves Olvasó ne maradjon excrementum, bocsánat, újabb izgalmak nélkül, Seherezádé se szakítsa meg a mesefolyamot, mára is jutott egy repülő izé, sőt, ha hinni lehet Tamásnak, nem is egy, hanem kettő, az egyik mindjárt Kínába. Persze ez utóbbit a kínai újságokból tudjuk, pontosabban tudja, lehet egyszerű félrevezetés is, nekem is megfordulna a fejemben, ha én eregetnék ufókat, pardon, repülő hordókat, de tegyük fel, hogy nem az.
Akkor mi?
Ha én cica, gazdag, nem-nem, ufó- laposföld- üreges föld- gyík- Trumphívő volnék (Trump úgy jön ide, hogy ezek összekapcsolódnak, logikát ne keressenek benne), most pontosan azt mondanám, amit az egyszeri szőke nő a vonaton a barátnőjének, miután a velük szemben ülő hosszú hajú, szakállas urat Szent Istvánnak véli, a barátnő pedig lehülyézi, mondván, hogy Szent István ezer évvel ezelőtt élt. Aztán benyit egy újabb utas, meglátja a szakállast, és felkiált örömében: „Szervusz, István, ezer éve nem láttalak!” „Na, ki a hülye?” – fordul diadalmasan a szőke a barátnőhöz. Tehát valami ilyet mondanék, és…. szóval, és….
Engedjünk teret a játszi képzeletnek.
Mégpedig több párhuzamos síkon. Az összesen nem lehet, nincs annyi papír, számítógépes kapacitás a világon, de egy-kettőre még futja, annyi időm nekem is van. Engedjük meg mindenekelőtt, hogy lehessenek párhuzamos univerzumok. Mit párhuzamos univerzumok, lehessen bármi. Leül az ember sakkozni, de megunja, átmegy a kártyaasztalhoz, azt is megunja, átmegy a rulettkerékhez, és így tovább. Engedjük meg, hogy átmehessen. Minden játék maga determinálja, hogy mit lehet és mit nem, de csak játékon belül. Rulettgolyó nincs a sakkban, sem a kártyában, az a rulettben van, de nekünk mindössze át kell ülnünk, akár az előbbi példában.
Kérdés, hogy lehet-e?
A példabeli sakk, kártya, rulett egyetlen ponton kapcsolódik össze, és ez a pont a játékos. Adott esetben mi magunk. A mátrix, rajtunk keresztül és velünk szerves összefüggésben. A „bármi” determinálja a környezetét, és nem a környezet a „bármi”-t. Engedtessék meg. Ha ez megengedtetik, akkor nem egyetlen világban élünk, hanem bármennyiben. (Elnagyoltan) minimum kettő konszenzusosan elfogadott: az „ébrenléti” és az „álomvilág”. Egy harmadik is elfogadott, szintén konszenzusosan, gyűjtőnévvel a fantázia világa. Lehet álmodozásnak is hívni.
A konszenzusos „valóság” és konszenzusos „képzelgés” határán mozog a fikció, ami itt képzelgés, ott valóság, funkcionálisan olyan képzelgés, ami rendeltetésszerűen a valóságra fut ki. Ennek eklatáns példája a vallás. Az összes panteon, beleértve az egyszemélyeseket is. Hogy mindez csak feltételezés? Hogyne, hiszen minden feltételezés, az egész világ, Önökkel. Ha igazat adnak nekem, ha nem, az összekötő kapocs itt (is) én vagyok. Nem írhatom, hogy amiként Önöknek Önök, mert ahhoz nekem Önöknek kellene lennem, amint nem vagyok, illetve mégis, de akkor így ok nélküli ezt írnom. Semmit nem mondhatok egy külső világról, ameddig kizárólag belső világban élek. Ez az írás is ott keletkezik, a reakciókkal, egyáltalán: mindennel. Csak ott konstatálható, a többi pedig a már említett fikciók kategóriájába tartozik, és egyetlen feladata a megértés. Nem a működés megértése, mert ott a szabályokon nem jutunk túl, hanem annak a megértése, hogy az egész micsoda.
Térjünk vissza a repkedő hengergőcökre. Ha Önöknek akár néhány éve azt mondták volna, hogy vármegyékben fognak élni, és főispánok igazgatják Önöket, minek gondolták volna ezt? Ha 1989-ig, sőt utána évtizedekig azt mondják, hogy Horthy-szobrokat avatnak Magyarországon, minek gondolták volna? Ha a 89’es Orbán Viktorról azt mondják, hogy önként visszatereli Magyarországot az orosz függőségbe, holott ez egyáltalán nem volna kötelező, vagy bármikor korábban azt, hogy a Körúton lassan több lesz a kínai, mint egyéb nációkkal együtt a magyar, mit szóltak volna hozzá? Mit szóltak volna 2019-ben, ha azt mondják, hogy nem telik bele egy év, és maszkban kell közlekedniük a kényszerbezárt üzletekkel teli utcákon, és nem telik bele kettő, amikor ki se mehetnek bizonyos időintervallumban a lakásukból, miközben tízezrek halnak meg csak az Önök országában egy világjárványban?
És már ott tartunk, hogy a világ teljes pusztulása is opció. Ott tartunk, hogy a tudomány kísértetiesen hasonlókat mond, mint a szakrális irodalom. Hogy bármelyik, kétezer évvel ezelőtt élt hindu bölcs értené, amit egy kvantumfizikus ma állít? Hogy Oppenheimer, Schrödinger vagy Rovelli nemigen mond mást, mint amit a Védák vagy Buddha? Miért csodálkoznánk, ha Nessie, vagy akár egy masztodon élő valóság volna, vagy reprodukálni lehetne egy őslényt? Mi okunk volna csodálkozni, ha átkerülünk egyik játékból a másikba?
Hiszen mindegyik a mi játékunk.
Mi van, ha a világ mindig véget ér, ha meghal valaki? Nem „neki”, hanem en bloc? Az egész, zsiráfostól, hengergőcöstől, masztodonostól, főispánostól? Mi van, ha csak a saját játékunk horizontjáról nézzük a mások fiktív horizontját (mert az se független tőlünk, hiszen MI nézzük), és innét mondjuk rá, hogy hülyeség, vagy nagyon igaz? Mi van, ha egyszer csak magunkat is ott találjuk? Ha onnantól az lesz a realitás? Szépen megszokják a vármegyéket, aztán a hengergőcöket is, ahonnét az ufók már csak egy aprócska lépés. Mi van, ha – hatvanhét éves vagyok – az egész nekem játszódik? És nincs semmi értelme objektív múltról és effélékről halandzsázni, meghalni látott emberekről, hogy „hát mégis tovább folyik az élet”, mert mindez csak kép? A mozivásznon is meghal valaki. Mi a különbség, hanem ha a „valóság” fikciója nem, ami mindössze definitív valóság?
Játsszunk azonban még ebben a többi játékra szkeptikus játékban egy utolsót, még mindig feltéve, hogy a hengergőcök nem emberi (…) kreációk. Ebben a félvalóságban is úgy gondolom, hogy semmi ok a földönkívüli eredet feltételezésére. Honnét, miért, miért nem észlelték őket, amikor jöttek, beléptek a légkörbe, hányan, és így tovább, de legfőképp még mindig: miért? Ha régebben, amióta ufóészlelések vannak (márpedig azok az ősidőktől vannak, csak eddig ennek a játéknak megfelelően magyarázták – magyarázták – őket, azaz gyömöszölték be őket ebbe a játékba), akkor miért lennének földön kívüliek? Hiszen, ahogy az imént írtam, már régebben itt vannak. Valahol, ebbe ne bonyolódjunk bele. És ha itt vannak, egyáltalán nem szükségszerű, hogy ők maguk röpködjenek Észak-Amerika és Kína felett.
A Mariana-árokba – ritka kivételtől eltekintve –, vagy sok egyéb helyre, mondjuk a Marsra is (egyelőre) kutatórobotokat küldenek. De nem ezek a fő kérdések. Ezek a legnaivabban materialista esetben is csak érdekességek. Fent vázolt felfogásban egy másik játék. Egy váltás. Egy másik rajz (kép). Teljesen mindegy, mi „derül ki” róluk a későbbiekben. Ebben a hatványozottan dezinformatív korban vagy úgy van (úgy tudja, aki mondja), vagy nincs úgy, és csak azért mondja, hogy ne kelljen a tudásával megegyezőt mondania. Esetleg annyival zárják le az egészet, mint amennyivel a tudomány szokta, amit nem tud megmagyarázni, hogy „még nem tudjuk”. Jegyezzék meg ezt a szót: megmagyarázni. Nem tudja az általa játszott Játékba beleszuszakolni. Nem tudja abba a játékba beleszuszakolni, amiben szeretné, hogy mások is a partnerei legyenek. Végső soron az Ő fiktív valóságába.
Üres perceikben nyugodtan töprenghetnek a valóságokon. Így, ahogy leírtam, többes számban. Hátha egyszer azon is elkezdenek töprengeni, hogy – bármik legyenek is – mit kezdenek velük? Mert ez az igazi töprengeni való. Nem – egyáltalán nem – a túlélés végett, hiszen onnan, hogy túléltek valamit, a válaszra várakozás – ha van – csak folytatódik. A többi vegetálás.