Manapság sokan tanakodnak arról, mi lesz a háború után, mikor az Oroszországi Föderáció elbukik. Arról ugyanis nem lenne érdemes gondolkodni, mi lesz, ha nyer, azt tudjuk: újabb és újabb háborúk, míg vagy nem veszítenek, vagy körbe nem érik a Földet. De mivel erre nem képesek, előbb vagy utóbb csak veszíteniük kell.
Viszont Oroszország attól még megmarad és kell vele kezdeni valamit. Erről a valamiről elmélkedik Jurij Fedorov a Vazsnije Isztorii hasábjain és érdekes eredményekre jut, melyekkel azért én magam kissé vitatkoznék helyenként. De lássuk, mit mond Fedorov?
Szerinte Oroszország el fogja veszíteni ezt a háborút. De Oroszország nem tűnik el ezután, és egy ott marad egy hatalmas ország, amely valószínűleg „újra naggyá akar válni”. Hogyan kellene ezzel együtt élnie a Nyugatnak, beleértve Ukrajnát is?
Az orosz-ukrán háború kimenetele általában véve egyértelmű: Oroszország el fogja veszíteni, sőt, már most is veszít. Lehetetlen elérni azokat a politikai célokat, amelyekért elkezdték. Moszkvának nincs elég ereje ahhoz, hogy Ukrajnát protektorátussá tegye, és csapásmérő erőket telepítsen a lengyel–ukrán és a román–ukrán határra. Ugyanakkor a Kreml belerángatta az országot a „kollektív Nyugattal” való konfrontációba, amelyet képtelen megnyerni. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy Oroszország a GDP tekintetében több tucatszor kisebb, mint ez az országcsoport, és több tucatszor kisebb a K+F-kiadások tekintetében is. Ez utóbbi különösen fontos: az áttörést jelentő tudományos ötletek kidolgozásának és megvalósításának képessége, valamint az ezek alapján új technológiák létrehozása határozza meg a gazdasági és katonai potenciál legfontosabb minőségi jellemzőit. Ezek és más, Oroszországot a Nyugathoz és Kínához képest hátráltató tényezők azonban, bár elkerülhetetlenek, lassan érvényesülnek. Az elkövetkező években a világnak és elsősorban Európának egy olyan agresszív, elkeseredett országgal kell szembenéznie, amely a háborús vereség után képes a fegyveres erőket a háború előtti szintre visszaállítani, és – ami a legfontosabb – nukleáris fegyverekkel rendelkezik. Ez felveti a kérdést: létre lehet-e hozni Európában egy olyan biztonsági rendszert, amely semlegesíti az Oroszország által jelentett fenyegetést?
Az orosz fenyegetés
Akadnak, akik azt mondják, hogy Putyin eltávolítása a hatalomból és az általa létrehozott rendszer megbuktatása elegendő az orosz fenyegetés megszüntetéséhez. Putyin veresége „lehetőséget adna azoknak, akik fényes jövőre vágynak, hogy lebontsák a régi rendszert és új politikai valóságot teremtsenek” – írta például Garri Kaszparov és Mihail Hodorkovszkij. „Az oroszok többsége számára nyilvánvaló lenne a béke, a szabadság és a jólét melletti választás”. Más szóval, „a bilincsek lehullnának”, és a felszabadult nép lelkesen kezdene el egy másik fényes holnapot építeni.*
*Ha van nép a világon, amelyiknek elege lehet a fényes holnapokból, az pont az orosz.
Természetesen Putyin volt az, aki meghozta a döntést Ukrajna lerohanásáról, és ma is ő a háború fő, bár nem az egyetlen mozgatórugója. De a legtöbb orosz választása a szabadság és a béke mellett korántsem egyértelmű. Egyes szociológusok szerint az orosz lakosság mintegy háromnegyede támogatja az ukrajnai háborút.** Mások arról beszélnek, hogy az oroszok többsége közömbösségbe és apátiába süllyedt. Ez utóbbi valójában az agresszió támogatásának egy formája – az országon belül és kívül is szabadjára engedi a hatalmat.
**Ez így, ebben a formában elhamarkodott állítás, mondjuk inkább úgy, hogy nagy részük tesz úgy, mintha támogatná, mert kedves a bőre. Viszont tagadhatatlan, hogy létezik egy nagyon népes háborúpárti réteg.
A szociológusoknak lehet hinni vagy nem hinni. De a tényeknek nem lehet nem hinni. A háború elleni tiltakozások a háború elején gyengék voltak, és mára minimálisra csökkentek.*** Néhány százezer ember menekült el a mozgósítás elől tavaly ősszel. Ez elenyésző hányada, legfeljebb 10 százaléka a mozgósíthatóknak. A megmaradtak többsége, miután megkapta a behívót, engedelmesen elmegy a toborzóállomásokra. A mozgósítottak tiltakozását nem az agresszív háború elleni tiltakozás, hanem a hatóságok lazasága, a rossz ellátás, a késedelmes pénzkifizetés stb. okozza. Grúzia 2008-as lerohanása és a Krím annektálása a tömeges hurrápatriotizmus kitörését és a rendszer támogatását váltotta ki Oroszországban. Ezzel még azok sem vitatkoznak, akik mélyen hisznek a jövő szép Oroszországában. Végül pedig maga az a tény, hogy Putyin több mint 20 éve van hatalmon tömeges ellenállás és egyúttal tömeges elnyomás nélkül, azt mutatja, hogy az általa létrehozott rendszer és külpolitikája megfelel a tömegek elvárásainak és törekvéseinek.
***A drákói törvényeknek köszönhetően, amelyek egy tüntetésen való részvételt akár tizenöt év fegyházzal is büntethetnek. Nem látunk tisztán az orosz lakosság nézeteit illetően, sőt, ők maguk sem látnak tisztán ez ügyben.
A szociológusoknak és pszichológusoknak még nem sikerült megmagyarázniuk az orosz társadalom ezen sajátosságát. Ebben az esetben valami más is fontos: Oroszország veresége erőteljes Versailles-szindrómát és bosszúvágyat szülne. A Nyugat nem áll készen arra, hogy megszállja Oroszországot, ahogyan 1945-ben Németországot és Japánt. Ugyanakkor mind az Egyesült Államokban, mind Európában félnek attól, hogy túlságosan keményen bánnak Oroszországgal, hogy elkerüljék a felbomlását, ami az emberiség nukleáris fekete lyukává válhat. Van kiút ebből a helyzetből?
Oroszország denuklearizálása
Az Oroszország által jelentett fenyegetés semlegesítésének leghitelesebb eszköze az lenne, ha felszámolnák nukleáris fegyvereit. „Le kell vonni a történelem tanulságait” – mondta például Szergej Kiszliczja, Ukrajna ENSZ-képviselője –, „nehogy a tragédia megismétlődjön”. „Oroszország elkerülhetetlen katonai vereségét a terület deputyinizációjának és denuklearizációjának kell követnie”.
Egy ilyen álláspont több mint indokolt. Ha Oroszország nem rendelkezne atomfegyverekkel, akkor vagy nem kockáztatta volna meg Ukrajna lerohanását, vagy Ukrajna a nyugati szövetségesek segítségével legyőzte volna őt. Az amerikai és az európai vezetők azonban éppen azért zárkóztak el egy orosz–ukrán háborúban való részvételtől, mert attól tartanak, hogy Moszkva atomfegyvereket vetne be – mind Ukrajna, mind a NATO-tagállamok ellen. Ennek következtében a háború elhúzódik, és az agresszió kezdeményezői abban reménykednek, hogy büntetlenül maradnak, bármi is legyen a harcok kimenetele.
Oroszország denuklearizációját azonban könnyű stratégiai célként kitűzni, de rendkívül nehéz elérni. Moszkva addig fog ragaszkodni nukleáris arzenáljához, amíg (és ha!) fegyveres erőinek teljes veresége Ukrajnában, vagy gazdaságának fokozatos leépülése a fojtogató szankciókkal együtt nem kényszeríti kapitulációra. Hogy ez mikor történik meg, vagy megtörténik-e egyáltalán, azt nem tudjuk. Összességében az a forgatókönyv, hogy Oroszország atomfegyverektől való megfosztása révén építsük ki az európai biztonságot, vonzó, de utópisztikus. Legalábbis egyelőre.
Fegyverzetellenőrzés
A hidegháború után Európa a hagyományos fegyveres erők korlátozásáról szóló szerződésen és számos bizalom- és biztonságépítő intézkedésről szóló megállapodáson alapuló biztonsági rendszert hozott létre. Anélkül, hogy belemennénk e dokumentumok részleteibe, felvázoljuk e megközelítés logikáját.
Az egész európai kontinenst, beleértve a volt Szovjetunió területét is, több zónára osztották. Mindegyikben a NATO és a Varsói Szerződés Szervezete tagállamainak fegyverzetére vonatkozó felső határokat állapítottak meg, hogy megszüntessék a Szovjetuniónak és szövetségeseinek 1990-es évek elejéig fennálló mennyiségi előnyét. Az egyes államok fegyverzetére vonatkozóan elfogadott felső határokat és a nagy hadgyakorlatokra vonatkozó korlátozásokat vezettek be. A szerződésben és más megállapodásokban részes felek részletes információkat cseréltek a fegyveres erők létszámáról és állomásoztatásáról, mozgásáról és gyakorlatozásáról, és a gyakorlatban bevezették a helyszíni ellenőrzéseket.
Természetesen felmerül a kérdés: nem lehetne-e most, e tapasztalatok alapján megállapodni a fegyveres erők és a katonai tevékenységek valamilyen formában történő korlátozásáról az Oroszország NATO-tagállamokkal, Ukrajnával és a Dél-Kaukázussal határos területeken? Például egy demilitarizált, állandóan nemzetközi ellenőrzés alatt álló sáv létrehozása e határok mentén. Feltételezve, hogy az ilyen intézkedéseket az orosz taktikai nukleáris képességek korlátozása kíséri, az európai biztonság ilyen megközelítése első látásra vonzónak tűnhet.
Azonban még ha Moszkva bele is menne a fegyverzetkorlátozásról és a bizalomépítő intézkedésekről szóló tárgyalásokba, akkor is hasonló intézkedéseket követelne meg a NATO szomszédos tagállamaitól, Ukrajnától és a Dél-Kaukázustól, ami valószínűleg elfogadhatatlan lenne számukra. Oroszország hatalmas területével képes lesz újjáépíteni és megerősíteni fegyveres erőit a demilitarizált övezeten kívül, míg a balti államok, Lengyelország és Ukrajna komolyan korlátozva lehetnek fegyveres erőik fejlesztésében és szövetséges csapatok állomásoztatásában a területükön. A lényeg azonban más: Oroszország volt az, aki 2007-ben részvételének felfüggesztésével lerombolta az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződés által létrehozott korlátozási rendszert. Nincs és nem is lehet garancia arra, hogy a jövőben az orosz vezetés nem ismétli meg ugyanazt a trükköt: egy ideig elfogadja a demilitarizált övezet gondolatát az érintkezési vonal mentén, de amint visszaállítja katonai képességeit, megszegi a vonatkozó megállapodásokat. Általánosabban fogalmazva, bármilyen fegyverzetkorlátozás, legyen az hagyományos vagy nukleáris, mindaddig érvényes, amíg a vonatkozó megállapodásokban részt vevő valamennyi fél beleegyezik azok betartásába. Moszkva viszont hajlamos „felfüggeszteni” őket, amikor úgy ítéli meg, hogy ez számára hasznos.
Elszigetelés
Reálisabb az az európai biztonsági forgatókönyv, amely Oroszország katonai elrettentésén alapul, azaz fegyveres erők telepítésén az Oroszországgal szomszédos országokban, amelyek garantált vereséget jelentenek Moszkva bármilyen agressziójának. A modern űrbeli hírszerzési, kommunikációs és irányítási eszközök, egyetlen hálózatban egyesülve a visszaverés eszközeivel – nagy hatótávolságú, nagy pontosságú tüzérség, ötödik generációs F–35 és F–22 vadászbombázók, a lopakodó technológia széles körű elterjedése stb. rövid időn belül megzavarhatják az esetleges orosz offenzívát a NATO és az orosz erők érintkezési zónájában. Az elrettentési potenciált alapvetően növelheti az 500 és közel 3000 kilométer közötti hatótávolságú új típusú amerikai rakéták (a balti államok, Lengyelország, Ukrajna, esetleg Csehország és Románia) telepítése a frontországokban, amelyek fejlesztése drámaian felgyorsult, amióta Oroszország 2019-ben felmondta az 1987-es rövid és közepes hatótávolságú rakétákról szóló szerződést.
Más szóval, a technikai képesség Oroszország hatékony elrettentésére megvan. Ami nehezebb, az a megvalósítás. A NATO keleti szárnyának valódi megerősítése csak azután kezdődött, hogy Oroszország nagymértékben megszállta Ukrajnát. Ezt megelőzően a nyugati politikai és különösen az akadémiai körökben az volt az uralkodó felfogás, hogy Moszkva soha nem kockáztatna meg egy nagyobb háború kirobbantását Európában, és hogy a határai közelében történő fegyverkezés további érveket adna az orosz militarista köröknek saját csapataik megerősítésére, illetve a Kremllel folytatott párbeszéd kisiklatására, amelyet Nyugaton sokan még mindig nagyon fontosnak tartanak. A nyugati értelmiségi és politikai vezetés még nem kopott ki abból a gondolatból, hogy Oroszországgal, beleértve Putyin rendszerét is, olyan feltételekkel kell tárgyalni, amelyek megfelelnek ennek a rendszernek vagy az utódjának.
Logikus az a feltételezés is, hogy a NATO-nak kell megfékeznie Oroszországot. De a szervezeten belül a döntéseket konszenzussal hozzák meg, amit nem könnyű elérni, például az új amerikai rakéták európai telepítésével kapcsolatban. A szövetség tagállamai eltérően ítélik meg az orosz fenyegetést. Egyesek számára a fenyegetés nagyon is releváns, mások számára viszonylag elvont és távoli. Ez ismét felveti az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkén alapuló biztonsági garanciák hitelességének kérdését. Továbbra is kérdéses, hogy Oroszország elrettentő mechanizmusai milyen mértékben terjednek ki a nem szövetséges Ukrajnára, Grúziára és Moldovára.
Egy új szövetségi rendszer
Az Észak-atlanti Szövetség határozatlansága arra ösztönözheti a frontországokat, hogy saját elrettentő képességeket fejlesszenek ki. A gyakorlatban ez a Jozef Pilsudski lengyel vezető által közel egy évszázaddal ezelőtt felvetett tengerközi koncepció, a modern Három Tenger-doktrína és más stratégiai kezdeményezések megvalósítását jelenti, amelyek célja a közép-kelet-európai és a nyugat-fekete-tengeri térség frontállamaiból egy politikai-katonai szövetség létrehozása.
Egy ilyen szövetség, amelynek magját Lengyelország, Ukrajna és esetleg Románia alkotná, jelentős fegyveres erőkkel rendelkezne. Korai lenne még megmondani, hogy a háború után milyen fegyveres erők alakulhatnak ki. Az azonban világos, hogy bárhogy is végződjön a háború, az ukrán hadsereg egyedülálló harci tapasztalatokkal fog rendelkezni, és több tíz-, ha nem százezer motivált, pokolian elszánt katonával és tiszttel. Lengyelország gyorsan építi katonai kapacitását. Konkrétan 32 darab F–35-ös ötödik generációs harci repülőgépet, a már meglévő kettő mellé legalább hat Patriot légvédelmi üteget, 250 darab Abrams harckocsit rendelt az Egyesült Államoktól, Varsó 500 darab HIMARS-t is szándékozik vásárolni, amelyből 18 darabnak hamarosan meg kell érkeznie Lengyelországba, 45 darab ATACMS rakétával együtt.
Közép- és Kelet-Európában egy új, a NATO-val párhuzamos politikai-katonai struktúra alakulhat ki. Az Észak-atlanti Szövetség szerepe jelentősen csökkenni fog – fő funkcióját, az Oroszországtól való elrettentést nagyrészt a tengerek közötti stratégiai övezet államai veszik át. Valószínűleg ezt az új struktúrát Washington és London fogja patronálni. A régi Európának és hagyományos vezetőinek jelentősége pedig jelentősen csökkenni fog. Az is lehetséges, hogy a frontállamok együtt akarnak majd dolgozni egy nukleáris képesség kiépítésén, hogy elrettentsék Oroszországot a nukleáris fegyverek bevetésétől.****
****Ez igen elegáns megoldás volna, azonban feltételezi, hogy az érdekelt államok vezetése értelmes emberekből áll, akik logikusan hozzák döntéseiket. Ez távolról sincs így. Amennyiben a már létező Három Tenger Kezdeményezés katonai és politikai szövetséggé alakulna – természetesen az Európai Unión belül – Ukrajna, Lengyelország és a Baltikum lennének az első tagjai, valószínűleg hamar csatlakozna Románia is, azonban Magyarországgal és talán Szerbiával gondok lennének. Ugyanis például estünkben ez pont az a „lengyel–ukrán szövetség” volna, amitől a magyar miniszterelnök múlt heti beszédében méltóztatott rettegni, és eléggé valószínű, hogy csatalakozás helyett ellenük fordulna. Hiszen ő akart valami hasonlót tető alá hozni a V4-ekkel, míg azokból V1 nem lett. És ha neki nem sikerült, ne sikerüljön másnak sem… ezen csak az segítene, ha valamiféle véletlen folytán a szövetség létrejötte idején nem ő vezetné Magyarországot, hanem egy nála szerényebb és értelmesebb ember. Különben az ötlet jó, és az egyesült Közép-Kelet Európa gazdasági-katonai potenciálja valóban számottevő lehetne.
Ha nem akadnának ilyen kerékkötők. Mindenesetre a lehetőségeket felsoroltuk, de hogy mi lesz, azt csak a jó Isten tudja.
Ennyi fért ebbe a mai második részbe, ha módomban áll, holnap folytatom a krónikát.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!