Oroszországban azért nincs hatékony politikai közvélemény-kutatás, mert politikai közvélemény sincs. Hogyan is merne létezni? Putyin van, körülötte a bojárok, oligarchák, katonai vezetők vallási és/vagy nacionalista fanatikusok, aki ezek ellen fel meri emelni a szavát, az könnyen úgy járhat mint Navalnij, Ilja Jasin, Vlagyimir Kara-Murza, netán Alekszej Gorinov, pedig ez utóbbi csak egy gyermekrajz- és néptáncversenyt akart leállítani, mondván, hogy véres háború idején nincs helye mulatságnak.
Navalnijt megölték, Jasin nyolc és fél évet kapott, Kara-Murza egyelőre huszonötöt, Gorinov kegyelemből „csak” hetet, de ő idős és beteg – szóval, ezek gyakorlatilag halálbüntetések. A jó orosz nép meg hallja a híreket és okul: tudja, hogy senkivel sem lehet őszinte. Azonban egy új kutatás egészen érdekes eredményeket hozott, mivel nem úgy kérdezték meg a honpolgárokat, ahogy eddig, hanem kicsit másképp, és lám, már nem is akkora a putyinizmus, mint hitték, de főleg nem olyan, amilyen kéne legyen. Erről a The Insider számol be.
Nehéz kideríteni, hogy hány orosz támogatja valójában Putyint, mivel egy katonai diktatúrában a szokásos közvélemény-kutatások irrelevánsak (azok, akik nem értenek egyet a hatóságokkal, egyszerűen nem állnak szóba a szociológusokkal). A közvélemény-kutatók azonban érdekes dolgot figyeltek meg: még a hatalomhoz lojális oroszok is, akik látszólag fanatikusan támogatják az elnököt és politikáját, amikor leírják, milyennek szeretnék látni az ország elnökét, egy olyan személyről beszélnek, aki a lehető legkevésbé sem hasonlít Vlagyimir Putyinra. És amikor Oroszország kívánatos jövőjéről beszélnek, akkor a jelenlegivel teljesen ellentétes irányt írnak le.
A választások előtt és alatt sok minden megzavarta az elnök népszerűségéről alkotott képet: a háborúellenes jelölt, Jekatyerina Duncova hirtelen megugró népszerűsége, Borisz Nagyezsdin ismertségének hirtelen emelkedése, amely gyorsan 45%-ra nőtt, majd Vlagyiszlav Davankov ismertségének még gyorsabb növekedése nulláról 46%-ra. A legérdekesebb azonban az, hogy a változás iránti igény nemcsak az elnök ellenfelei, hanem a támogatói részéről is érkezik.
2023 őszén a PS Lab a Chronicles és az ExtremeScan közvélemény-kutató cégek munkatársaival együtt nyolc fókuszcsoportot hozott létre Oroszország négy régiójának állami alkalmazottaiból. A fókuszcsoportokban az ország gazdasági helyzetéről, az elnökválasztásról és a „különleges katonai műveletről” beszélgettek. 2023 késő őszén a PS Lab etnográfusai elutaztak három orosz régióba, ahol különböző közösségek tagjaival beszélgettek, és feltárták a háborúval kapcsolatos véleményüket. Az expedíciók során a kutatók „mélyinterjúkat” is készítettek az oroszokkal.
A PS Lab informátorainak egy része őszintén támogatja Putyint, rá szavazott a választásokon, és tőle várja a dolgok jobbra fordulásának lehetőségét. Számukra Putyin volt az a jelölt, aki arra hivatott, hogy a gazdasági sikereket tovább építse, és megszilárdítsa a szankciók ellenére kialakult pénzügyi stabilitást. A katonai megrendelések által fellendített iparban dolgozók például hisznek abban, hogy Oroszország gazdasága növekedni fog, és az emberek élete megjavul. A társadalom egy másik része inkább stabilitást akar, mint változást: „Én mindenképpen Putyinra fogok szavazni, mert jelenleg a helyén van. Nem látok senki más alkalmas jelöltet.”
De van Putyin támogatóinak egy másik – nem elhanyagolható – része is, akik abban bíznak, hogy befejezi a „különleges katonai műveletet”: „Elmegyek szavazni Putyinra. Hogy miért? Mert ő kezdte ezt az egészet, és neki is kell befejeznie.” A választások előestéjén az ezekkel az emberekkel folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy Oroszországban sokan a béke, nem pedig a háború jelöltjeként számítanak Putyinra.
Lássunk néhány beszélgetést a régiókból.
Kérdés: Vár valaki bármilyen változást?
Informátor 1: Nem, semmi sem fog történni.
Informátor 2: Lesznek változások, szerintem igen, ha mindennek vége. Akkor talán elkezdődik valami.
Informátor 3: Az első dolog, amit várunk, az a háború vége, mindenképpen. Én személy szerint a katonai művelet végét várom.
A PS Lab legtöbb informátora ragaszkodik ahhoz, hogy még csak nem is egy feltételezett új elnöknek, hanem a jelenlegi elnöknek kellene véget vetnie a háborúnak.
Kérdés: Egy új elnök megváltoztathatja a helyzetet a fronton?
Válasz: A jelenlegi igen. Mint 1996-ban, amikor Jelcin megválasztása alatt aláírták a csecsenföldi békeszerződést. Elvileg egy ilyen helyzet nagyon erős adu ász mind a hivatalban lévő, mind az új elnök számára.
Magukkal a választásokkal kapcsolatban az informátoroknak nincsenek illúzióik. Itt van például egy tipikus válaszsorozat:
Informátor 1: Minek egyáltalán szavazni, ha Putyin biztosan hivatalban marad?
Informátor 2: Már megválasztotta magát, nincs alternatíva.
Informátor 3: Különben is, minden eldőlt már nélkülünk is.
A választásokhoz és általában az orosz belpolitika realitásaihoz való józan hozzáállás azok körében is jellemző, akik külpolitikai szempontból egyetértenek Putyinnal. Például az az informátor, aki a specoperacija legerősebb támogatójának tűnik, és a Kreml lépéseit a nyugati országok Oroszországgal szembeni ellenségességével indokolja, ennek ellenére kritizálja a belpolitikai helyzetet. Panaszkodik a demokratikus politikai folyamat és a civil társadalom hiányára az országban, amely a politikai változások forrása lehetne:
„Nálunk nincs politikai élet. Ennek megfelelően nem vitatjuk meg a városunkban zajló eseményeket. Volt például egy verekedés a „Pobeda” kocsmában. Azt írták a hírekben: „A rendvédelmi szervek mindent megoldanak.” Nem mondják meg, hogy mit fognak megoldani, ki a bűnös. Szóval csak ülünk és gondolkozunk azzal az okos fejünkkel. Szerintem nincs civil társadalmunk.”
Miközben a választásokat csalásnak tekintik, és kijelentik, hogy nem mennek el szavazni, az informátorok azt is mondják, hogy a játékszabályok megváltoztatásával igenis el lehetne érni változásokat az országban, és magukat az informátorokat is be lehetne vonni a politikába, legalábbis a szavazók szerepében.
Kérdés: Elvileg kellene lennie független jelöltnek? Kap-e majd műsoridőt?
Válasz: Ha adnak neki műsoridőt, akkor igen. Ha pedig nem adnak, akkor nincs értelme.
Kérdés: Ha lesz ilyen jelölt, akkor ingyen kéne neki műsoridőt adni. Hogy lehet, hogy ez nem így van?
Válasz: Nem, és ez baj. A demokrácia az demokrácia kéne legyen. Minden véleménynek meg kell szólalnia.
Más szóval, az informátorok elismerik, hogy politikai változás nélküli világban élnek, és úgy vélik, hogy továbbra is ebben a világban fognak élni. De az a tény, hogy ebben a világban nem lehetséges a változás, nem jelenti azt, hogy nem létezhet egy másik világ, egy másik Oroszország.
Mit akarnak az emberek valójában?
Amikor a választások kapcsán alternatívákról gondolkodnak, az informátorok egyértelműen felismerik, hogy milyen változásokat akarnak. Elsősorban konkrét társadalmi problémákról beszélnek, amelyek politikai megoldásokat igényelnek:
„Hogy milyen elnököt szeretnék látni? Nem számít, hogy Putyin, Lavrov, vagy Sojgu. Számomra az a fontos, hogy mondjuk, legyen egy négy-öt évre szóló programja, és legyen benne valami algoritmus, ami mondjuk az építőipari szférát, a gazdasági szférát javítja. És a választók majd egyszerűen csak figyelnék, hogy valóban teljesíti-e az ígéreteit vagy sem. Ha egy éven belül teljesülnek az ígért dolgok, akkor nagyszerű, bizalmaz szavazunk, lépjünk tovább. Egy ilyen elnök persze fontos lenne számomra.”
Ezt más informátorok is megerősítik:
„Olyan elnökre van szükségünk, aki a saját országával, a saját problémáival foglalkozna, nem globális problémákkal. Itt van az Uljanovszki terület vagy a Kurgani terület. Milyen emberek élnek ott, hogyan? Mi pedig elmegyünk valahova messzire. Nálunk a fél ország csatornázás nélkül él, az óvárosban csak az utcán van vécé. Nem szükséges, nem érdekes geopolitikával foglalkozni, míg itthon ilyen a helyzet.”
„Javítani kell az oktatásunkat, fejleszteni kell az orvostudományt, hogy a következő generációnak jobb legyen”.
„A kórházaink leromlottak, az iskoláink lerobbantak.”
„Fontos lenne nyugdíjrendszer reformja. Kategorikusan ellenzem az új nyugdíjrendszert, amit lehetetlen kiszámítani – a pontrendszer miatt. Vagyis felháborítóan bonyolult. Mint olyan személy, aki korábban részt vettem bizonyos komoly pénzügyi struktúrák munkájában, nem tudom kiszámítani a koefficiensemet, vagyis a nyugdíjamat.”
A kutatásból kiderül, hogy a jelenlegi vezetéshez lojális emberek, akik távol állnak a tiltakozó mozgalmaktól és az ellenzéki nézetektől, mégis felvetik a politikai demokratizálódás lehetőségét. Az informátorok gyakran beszélnek arról, hogy „milyen jó lenne, ha Oroszországban sok különböző párt és különböző politikus lenne, hogy versenyezhessenek egymással, hogy az emberek többféle politikai program közül választhassanak”.
A PS Lab által megkérdezett emberek a nyugati liberális-demokratikus modell ideológiai hívei? Magukról aligha mondanák ezt, de közvetve ez következik például a következő válaszokból:
„Én egy ideális világban szeretnék egy, az észak-európaihoz hasonló rendszert, ahol nagyon sok különböző, gyakran ellenérdekű párt működik, sőt, akad néhány környezetvédő párt is, és ezek a pártok százalékos arányban képviseltetik magukat. (…) Hiányzik a régiókra való odafigyelés, néhány fontos terület kiemelése, és nagy baj, hogy csak ezt az egy jelöltet lehet választani. Általánosságban az hiányzik, hogy a szavazók valahogy hatást gyakorohassanak. Ez az egész mostani állapot a sokszínűség rovására is megy.”
Vagyis a specoperacija korában messze nem csak a rendszeren kívüli ellenzék támogatói beszélnek a politikai verseny kívánatosságáról, mert számukra ez az őket érintő közproblémák megoldásának feltétele. A politikai sokszínűség lenne konkrétan a kivezető út:
„Én megnézném egy jelölt programját is, ha az mondjuk azt mondja: engem inkább a belpolitikai változások érdekelnek, azaz a jelölt a régiók fejlesztéséről beszélne: kevesebb szó esne Moszkváról és Szentpétervárról – több a régiókról, az adórendszert megváltoztatná, hogy ne Moszkvába menjen minden pénz, hanem a régiókban maradjon – engem például ez érdekelne”.
Az informátorok számára a liberális-demokratikus rendszer nem mint ideológia válik választási lehetőséggé, hanem mint valami, ami az emberek érdekeinek szintjén „megalapozza” a politikát (függetlenül attól, hogy ezek az érdekek a generációs sajátosságokhoz, a társadalmi-gazdasági profilhoz vagy a regionális hovatartozáshoz kapcsolódnak-e), közelebb hozza a politikát a választókhoz, és ezzel feloldja a képviselet válságát, a hatalom világa és az egyszerű emberek világa közötti szakadékot:
„Igen, ha új politikusaink lesznek, kevesebb tapasztalattal rendelkeznek majd, de mégis, 20 év? Ebben a rendszerben? Ez már elég, szeretnék friss elmék közül választani, akik többé-kevésbé akkor nőttek fel, amikor én is, és akik friss szemmel néznek majd az országra. Ilyen emberek közül szeretnék választani”.
„Mindenképpen friss szemléletre van szükség, és megint csak azt mondom: konkrét programra, pontosan arról kéne beszélni, hogy végül is mit kap a nép? Állandóan azt ígérik, mindannyian jóllakunk – de mikor? Holnap, mindig holnap. Hogyan, mennyit kapunk a munkánkért, milyen támogatások lesznek, mi lesz a gyerekekkel, óvodákkal, iskolákkall. Végre oldódjon meg a lakhatás és a közművek problémája, végre tegyünk rendet a dolgaink között.”
A liberális-demokratikus rendszer azért fontos tehát mindenkinek, mert az emberek érdekeinek szintjén „alapozza meg” a politikát.
Paradox módon a látszólag lojális oroszok, akik már megbékéltek a jelenlegi politikai kurzus alternatíváinak hiányával, nem csak készen állnak a változásra, hanem kifejezetten vágynak rá. Ez lehet, hogy a külvilág számára teljesen láthatatlan, és nem befolyásolja semmilyen módon a politikai folyamatokat, de azt jelenti, hogy ha vannak olyan erők, amelyek elkezdik végrehajtani ezeket a változásokat, akkor az orosz polgárok többsége erőteljesen támogatni fogja őket.
Egyszóval, az oroszok lojáálisak Putyinhoz. Csak a maguk módján. Nagyon tudnák szeretni Putyint is, a rendszerét is, ha Putyin nem saját maga lenne, hanem valaki más, mondjuk Navalnij vagy Jasin.
Ami kissé lehetetlennek tűnik, de Oroszország ilyen hely. Én már csak valami olyasmit tudok erre mondani, amit Karinthy mondana:
„Álmomban két Putyin voltam és harcoltam egymással.”
Szele Tamás
