Kissé meglepőnek tűnhet a hír a nemrég történt terrortámadás után, de minden jel arra mutat, hogy Moszkva valósággal rehabilitálni készül a tálibokat, akikkel kapcsolatban jelenleg ez nem volna természetes ötlet, sőt, talán jó sem. A dolognak persze van magyarázata, csak hivatalosan nem szabad bevallani: a Kreml hivatalos verziója szerint ugyanis a támadók „ukrán zsoldban” álltak, de azzal mindenki tisztában van, talán még Putyin is, hogy valójában az Iszlám Állam Khoraszáni vilayetjéhez tartoztak.
Erről közöl elemzést a The Insider és érdemes elmélyednünk benne, hogy megértsük Moszkva szövevényes Afgaisztán-politkáját. Akkor lássunk is neki.
Mint láthatjuk, kevesebb mint két héttel az Iszlám Állam-Khoraszan támadása után a Crocus City Hall ellen, Moszkva ismét arról beszél, hogy a tálibokat, az Iszlám Állam (a továbbiakban: IS) engesztelhetetlen ellenségeit, le kellene venni a terrorszervezetek listájáról. A címke levétele előfeltétele a tálib kormány hivatalos elismerésének és a velük való együttműködés kiterjesztésének. Saját, hosszú ideje tartó ellentmondásos afganisztáni politikája és a szíriai IS-szel való közvetlen konfrontáció következtében Oroszország olyan helyzetbe került, hogy a tálibok támogatását tekinti az egyetlen lehetséges módszernek a térség stabilitásának elérésére. Azonban még ez sem biztos, hogy kifizetődik – véli Artyemij Kalinovszkij, a Temple Egyetem történelem- és politikatudományi professzora. Ha a táliboknak nem sikerül megszilárdítaniuk hatalmukat az országban, az IS északra, a közép-ázsiai köztársaságok felé fog mozdulni, ami komolyan növeli az Oroszország biztonságát fenyegető veszélyt.
Ellentmondások kusza szövevénye
Oroszország Afganisztánnal kapcsolatos politikája több mint 30 éve rendkívül ellentmondásos. Az orosz hatóságok már a Szovjetunió összeomlása előtt tárgyalásokat kezdtek az afgán ellenzék vezetésével, amely korábban több mint egy évtizeden át harcolt a szovjet erők és szövetségeseik ellen. Jelcin kormánya úgy vélte, hogy a Szovjetunió hiába ontott annyi vért és költött annyi pénzt egy népszerűtlen szocialista rezsim támogatására. Amikor az előző rezsim 1992 áprilisában megbukott, Moszkva tovább fejlesztette kapcsolatait a hatalomra került mudzsahedek vezetőivel, és még azután is támogatta őket, hogy 1996-ban Afganisztán északi tartományaiba szorították őket.
Ez a kapcsolat lehetett az egyik oka annak, hogy Vlagyimir Putyin beleegyezett az Egyesült Államok vezette koalíció 2001-es afganisztáni inváziójának támogatásába. Végül is a mudzsahedek már régóta ésszerű partnernek tűntek, akik segíthettek Moszkvát prioritásának megvalósításában, azaz a stabilitás fenntartásában a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokban. Az 1990-es évekbeli tádzsikisztáni polgárháború idején az afgán hadúr, Ahmed Sah Maszúd – aki tádzsik származású volt és a Szovjetunió, valamint annak afgán szövetségesei ellen harcoló egyik ellenálló csoportot vezette – menedéket és támogatást ajánlott fel az Egyesült Tádzsik Ellenzéknek (UTO). Másfelől Maszúd arra sarkallta az UTO-t, hogy kössön alkut Emomali Rahmon rezsimjével – cserébe Oroszország fegyvereket ígért neki a tálibok elleni harchoz. Oroszországnak egyértelműen érdekében állt, hogy segítsen Maszúd erőinek (ő maga 2001. szeptember 9-én halt meg) és szövetségeseiknek elfoglalni Kabult.
Moszkva továbbra is támogatta a tálibok elleni harcot az USA égisze alatt, még azután is, hogy Putyin ellenséges álláspontra helyezkedett Washingtonnal szemben. Az USA és szövetségesei Pakisztánra támaszkodtak a kabuli csapatok ellátása terén, de ahogy nőtt a feszültség Iszlámábáddal és sokasodtak az ottani helyzet stabilitásával kapcsolatos aggodalmak, Washington alternatív útvonalat kezdett keresni. Obama elnöksége idején ez az erőfeszítés az Északi elosztóhálózat (NDN) létrehozásához vezetett, amely az amerikai és NATO-kontingens számára Afganisztánba szánt ellátmányok Pakisztán megkerülésével történő szállítására szolgáló útvonal. Az NDN az orosz légteret, valamint az orosz és közép-ázsiai szárazföldi folyosókat kívánta használni.
2017-re azonban az orosz vezetés meggondolta magát az Egyesült Államok támogatásának célszerűségével kapcsolatban. Moszkva úgy döntött, hogy a tálibokkal ki tud jönni, sőt, kész volt segíteni őket abban, hogy minél hamarabb visszatérjenek a hatalomba. Ennek több oka is volt. Először is, a Kreml már nem tartotta életképesnek a kabuli kormányt, és arra a következtetésre jutott, hogy a tálibok, ha nem is ragadják meg a hatalmat, de legalább egy koalíciós kormány részévé válhatnak. Másodszor, már azelőtt, hogy Donald Trump megnyerte volna a 2016-os elnökválasztást, egyértelmű volt, hogy az USA kivonul Afganisztánból. És amikor Trump Dohában megkezdte a tárgyalásokat az amerikai csapatok kivonásáról, nem volt kétséges, hogy a tálibok elfoglalják Kabult. Végül az Iszlám Állam-Khoraszan felemelkedése megmutatta, hogy sokkal veszélyesebb Moszkvára nézve, mint a tálibok. Valóban, Oroszország beavatkozását a szíriai polgárháborúba nemcsak a Bassár el-Aszadhoz fűződő hosszú távú kapcsolatai motiválták, hanem az a félelem is, hogy egy olyan csoport, mint az IS, alááshatja a regionális stabilitást.
Oroszország brutális szíriai hadjárata megerősítette az Aszad-rezsimet, és segített az IS-t a föld alá szorítani. Addigra azonban a csoport afganisztáni ága már hírnevet szerzett magának, és támadásokat indított a nyugati erők és a tálibok ellen egyaránt. Moszkva számára nem volt kérdéses, hogy melyikük „jobb”. A tálibok soha nem fenyegették sem Közép-Ázsiát, sem magát Oroszországot. Az ő ambícióik a jelenlegi határain belüli Afganisztánra, valamint Pakisztán pashtun területeire korlátozódtak. Ráadásul Afganisztánon kívül nem toboroztak támogatókat.
Az IS ezzel szemben világszerte toborzott, és célja az volt, hogy a magterületen messze túl is terrortámadásokat hajtson végre. Moszkvát – a régió más országaihoz hasonlóan – leginkább az aggasztotta, hogy az IS nagy számban szervezte be a közép-ázsiaiakat, hogy Szíriában harcoljanak.
A biztonsági szolgálatok már a 2010-es években attól tartottak, hogy ezek az emberek visszatérhetnek Szíriából, hogy terrortámadásokat hajtsanak végre Közép-Ázsiában vagy Oroszországban. Bár az ISIS-K soha nem mutatott olyan robbanásszerű növekedést, mint az „anyacsoport”, amely néhány hónap alatt hatalmas területeket foglalt el két különböző államban, a kockázatok meglehetősen magasak voltak. Moszkva kétségtelenül számított a tálibokra az Iszlám Állam és minden más, transznacionális ambíciókkal rendelkező csoport megfékezése érdekében.
Amikor Kabult 2021 augusztusában elfoglalták a tálibok, az orosz politikusok nyílt kárörömmel fogadták a hírt, és a város kaotikus bukását a nyugati politika kudarcának bizonyítékaként állították be. Miközben tartózkodtak attól, hogy a tálib kormányt legitimnek ismerjék el, az orosz illetékesek mégis nyilvánosan találkoztak a mozgalom vezetőivel, és 2022-ben Moszkva beleegyezett, hogy kedvezményes áron üzemanyagot, gázt és búzát szállít a táliboknak. Azt is megígérte, hogy kiterjeszti a kötelezettségvállalást, ha a tálibok teljesítenek néhány fontos feltételt, köztük felállítanak egy olyan kormányt, amely az ország különböző etnikai csoportjait képviseli. Ugyanakkor Oroszország továbbra is rajta hagyta a mozgalmat a terrorista szervezetek listáján – annak ellenére, hogy a régió legtöbb más országa, köztük Kazahsztán is, törölte a tálibokat a saját feketelistájáról, feltehetően azért, hogy további befolyást gyakorolhasson rájuk.
A Crocus City Hallban elkövetett terrortámadás után a Kreml nyilvánvalóan úgy döntött, hogy a tálibokkal való kapcsolatfelvétel segíthet stabilizálni a helyzetet a régióban. A csoport Oroszországban betiltott terrorszervezetként való megjelölése eddig sem akadályozta meg Moszkvát semmiben, de a listáról való levételük sokkal könnyebbé tenné a szorosabb együttműködést, különösen biztonsági kérdések terén. Az orosz fél a terrorizmusellenes programja részeként kibővíthette volna a hírszerzési információk megosztását, a személyzeti képzést, sőt, akár felszereléseket is szállíthatott volna – nemcsak fegyvereket, hanem fejlett arcfelismerő technológiát és egyebeket is.
Mindazonáltal a terrortámadás világosan megmutatta Oroszország Afganisztánnal kapcsolatos politikájának rövidlátását. Valószínűleg 1989 óta először fordult elő, hogy orosz állampolgárok lettek a hatóságok által az országban folytatott politika áldozatai. A Kreml kétségbeesetten próbálja ezt a támadást Ukrajnához vagy annak „nyugati szponzoraihoz” kötni. Az ISIS-K mögött álló motiváció elég világos: az Aszad-rezsim támogatásával Moszkva segített visszavágni a csoportnak Szíriában, a tálibok támogatásával pedig segített megfékezni az Iszlám Államot Afganisztánban. A sors gonosz iróniája, hogy 2019 februárjában éppen a Crocus City Hallban tartottak ünnepi rendezvényt a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonulásának 30. évfordulója alkalmából. Ünnepi beszédet mondott Mihail Mojszejev tábornok, a Szovjetunió fegyveres erőinek volt vezérkari főnöke, aki megjegyezte, hogy a szovjet hadsereg akciói abban a háborúban „biztosították Oroszország békéjét”.
Tádzsikisztán tehetetlensége
A március 22-i terrortámadást a jelek szerint az „Iszlám Állam” által toborzott tádzsik állampolgárok hajtották végre. A brutalitás, amellyel az orosz biztonsági erők őrizetbe vették és kihallgatták őket, valamint az „ukrán nyomok” megtalálásához való ragaszkodásuk azt jelenti, hogy valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogyan toborozták ezeket az embereket, kikkel dolgoztak együtt, vagy mi motiválta őket valójában a részvételre (aligha az egyik letartóztatott által említett 500 000 rubeles díjazás). Mindazonáltal mind maga a terrortámadás, mind pedig különösen az arra adott orosz reakció súlyos ellentmondásokról tanúskodik az orosz politika ezen területén.
Oroszország a közép-ázsiai regionális stabilitás garanciájaként állítja be magát, de ezért árat követel. Az ukrajnai teljes körű háború kitörése óta a Kreml nyomást gyakorol ezekre az országokra, hogy segítsenek kijátszani a nyugati szankciókat. Bár a legtöbb regionális vezető (és a közvélemény is) kritikusan viszonyul az invázióhoz, felismerve annak saját országukra gyakorolt következményeit, egyszerre próbálják elkerülni Moszkva felbosszantását és fenntartani a jó kapcsolatokat a nyugati hatalmakkal. Egyrészt továbbra is kereskednek Oroszországgal, és közvetítőként szolgálnak a betiltott elektronikai cikkek tekintetében, másrészt pedig olyan lépéseket tesznek, mint például a Mir orosz fizetési rendszer betiltása (ahogyan Kirgizisztán is tette nemrég).
Ez számos orosz kommentátort és illetékest arra késztetett, hogy megróják a közép-ázsiai országokat, szemükre hányja, hogy nem eléggé oroszbarátok, kijelentik, hogy fegyvert akarnak eladni Ukrajnának, sőt, még az államiságukat is kétségbe vonják (ahogyan azt maga Vlagyimir Putyin tette egykor Kazahsztánnal).
Az Oroszországban élő és dolgozó közép-ázsiaiaknak szembe kell nézniük a belföldi nacionalizmussal és a kormánytisztviselők nyomásával.
Tádzsikisztán egy szegény, sűrűn lakott ország, amelynek polgárai Oroszországba utaznak dolgozni, és a keresetük hazaküldésével támogatják a hazai gazdaságot. Ugyanakkor Oroszország függősége a vendégmunkásoktól – különösen most, hogy az orosz állampolgárokat mozgósítják – ugyanolyan nagy, mint Tádzsikisztán függősége ezektől a hazautalásoktól. Ennek ellenére a biztonsági erők tömegesen tartóztatják le és toloncolják ki a tádzsik embereket. Az alulról jövő rasszizmust a hatóságok retorikája és tettei táplálják.
Moszkva magatartása további nyomást gyakorol a közép-ázsiai államok, és különösen Dusanbe vezetésére. A tádzsik hatóságok általában hallgatnak a terrortámadás óta és az Oroszországban azóta hozott intézkedésekkel kapcsolatban, beleértve a tádzsik állampolgárok kiutasítását és új törvénytervezetek bevezetését, amelyek megnehezítik a külföldiek beutazását az országba. Úgy tűnik, együttműködnek az orosz nyomozással, és saját razziákat tartanak Dusanbéban és a közeli Vahdat városában.
Emomali Rahmon rezsimje tehetetlennek tűnik: képtelen volt tisztességes eljárást biztosítani állampolgárai számára Oroszországban, vagy egyáltalán érdemi választ adni a történtekre. Csak április 12-én szólalt fel Sirojiddin Mukhriddin külügyminiszter a gyanúsítottak kínzása és a tádzsikok elleni „rosszul átgondolt információs kampány” ellen Oroszországban.
Mivel Oroszország teljes katonai ereje Ukrajnára koncentrálódik, bármilyen komolyabb instabilitás máshol a határ mentén elterelheti figyelmét és erőforrásait a frontvonalról. A Kreml számára a tálibokkal való együttműködés tűnik az egyetlen módnak az afganisztáni stabilitás megőrzésére és a konfliktus észak felé való terjedésének megakadályozására, és a Crocus City Hallban elkövetett terrortámadás után ez az elképzelés még logikusabbnak és indokoltnak tűnik. De mi van akkor, ha a tálibok rendszere Afganisztánban ugyanolyan gyengének bizonyul, mint a korábbi rezsimek? Mi van, ha a tálibok nem képesek felszámolni a terrorista csoportokat, és azok támadásokat indítanak a szomszédos államokban, hogy bizonyítsák életképességüket, ahogyan az ISIS-K tette Moszkva külvárosában? A Kreml ismét azt kockáztatja, hogy beleragad Afganisztán problémáiba – és saját maga legnagyobb ellenségévé válik.
Rossz logikát követ az orosz kormány, nagyon rosszat: az ellenségem ellensége nem feltétlenül a barátom. Nem biztos, hogy akár egy megerősödött tálib rendszer is véget tudna vetni az ISIS-K garázdálkodásának, ellenben számtalan problémát okozhatnak a könnyen szétterjedő harcok egész Közép-Ázsiában, de legfőképp az amúgy is instabil Tádzsikisztánban, ahol az ISIS-K-nak komoly támogatása van. Ellenben ebből könnyen lehet egy újabb háború, legalább akkora, mint Ukrajna teljes körű inváziója, és kérdéses, hogyan bírná az Oroszországi Föderáció a kétfrontos háborút.
Viszont egy ilyen konfliktus nagy mértékben tehermentesítené Ukrajnát. Kérdés azonban, hogy geopolitikai szempontból ennek milyen következményei lennének – a legrosszabb, ami elképzelhető, egy kiterjedt és fanatikus közép-ázsiai kalifátus létrejötte volna, ami évtizedekig akadályozná a kelet-nyugati kereskedelmet, de akár még az energiaellátást is. Igaz, ehhez Kínának is lenne pár szava.
Meglátjuk, mi lesz. Azonban Moszkva pont úgy viselkedik most, mint mindig: ahol tüzet lát, oltja, ahol nincs tűz, ott meg rak egyet, hogy legyen mit oltani.
Szele Tamás
