Gaál Péter: Karizma

Több évtizeddel ezelőtt elvittek egy Hit gyülis nemtudommire. Azért nemtudommi, mert istentiszteletnek a legnagyobb jóindulattal se nevezhetem, talán valaminek, félúton az európaiak által elképzelt afrikai-amerikai őslakos révületek és a rákosista-sztálinista idők nagygyűlései között. „Erősen járkál a Szentlélek”, és hasonló mélységek hagyták el a Nagykenetű ajakát, némi viccelődéssel tarkítva, ezek egyike a rendezőkről szólt, akik saját karizmájukkal hordták be a rengeteg széket, amin persze nemigen hagytak üldögélni, mert öt másodpercenként felugrott mindenki, és ha nem akartuk, hogy kinézzenek minket a kolleganőmmel, nekünk is fel kellett.

Nos hát, éppen a – nem Németh Sándor-féle – karizma a biztosíték, hogy nem kell Magyar Pétertől félni. Pontosabban a karizma hiánya.

Ha már annyit beszélnek róla mostanság, mármint MP-ről. „Semmi más nincs a világon”, énekelte Kovács Kati néni még ifjan, „légy szerelmes, kis barátom”. S van, aki szerelmes, van, aki féltékeny, és van, aki nagyon nem szerelmes. A közös nevező a téma. Itt a krónikás azonnal bajba kerül, mert ő se nem szerelmes Magyar Péterbe (még csak különösebben nem is szereti, hisz egyáltalán nem ismeri, annyi esze meg (még) van, hogy egy kreációt nem azonosít a mögötte levő emberrel), se nem szerelmes, az egyéni (un)szimpátiáit – vegyék ezt valamiféle szintetizálási kísérletnek – pedig megpróbálja háttérbe szorítani. Elvégre más a dolga. Mi is? Az, hogy megpróbáljon az édeskés csiriztől megszabadulva felülemelkedni az egészen, és távolról szemlélni, illetve szemléltetni. Felesleges, tudja jól, mert rajta kívül, aki ezt bevallja és felvállalja, ebben az országban (is) mindenki bennfentes és szakértő, de ha van pár perc szabadideje, ujjgyakorlatnak azért megteszi.

Hát akkor kezdjük valami – „baloldal” számára – vadítóval. A huszadik század elejétől számítva két egyértelműen karizmatikus politikust ismerek: Adolf Hitlert és Orbán Viktort. Itt most a karizmáról beszélünk, nem a Tanról, ami utóbbi esetében nincs is, nem a nézetekről, sem a nézetek következményeiről. (A nézetekről azért sem beszélhetünk, mert mit tudjuk mi azt. Mi csak azt tudjuk, hogy nevezettek mint mondtak és mit csináltak. Plusz a hatásukat, ami jelen kis eszmefuttatásunk tárgya.) No és Lenin? Sztálin? Churchill? Mahatma Gandhi? John F. Kennedy? Martin Luther King? Nelson Mandela? Vlagyimir Putyin? A többiek? Ezek legfeljebb kis uncsitestvérek. Az oroszokat máris leválaszthatjuk: Lenint csak halála után turbózták fel, életében Trockij nélkül semmire nem vitte volna, most pedig körülbelül úgy emlékeznénk rá, mint Mihail Alekszandrovics Bakunyinra vagy Pjotr Alekszejevics Kropotkin hercegre. Marxnak a lába nyomába nem léphet. Sztálin, akárcsak Putyin, minden hatalmát az oroszok bürokráciatiszteletének köszönhette, a nimbuszát pedig épp… Hitlernek. Churchill egy vicces, korpulens bácsiként él a közemlékezetben, ami vagy elfelejtette Gallipolit, Arnhemet, Drezda és egyéb városok szőnyegbombázásait, vagy nem is hallott róluk. Nem választással lett miniszterelnök, és az első választáson meg is bukott. (A következőn nem, de annak e szempontból nincs már jelentősége.) Kennedyből egy sármos, békeszerető fiatalember lett utólag, aki megmentette a világot Hruscsov atomfenyegetésétől (holott azzal az alkuval pont Hruscsov érte el a Törökországba telepített amerikai atomrakéták leszerelését), a vietnami háborúhoz vezető első lépései – amely háború alelnöke, a halálával elnökké lett Lyndon B. Johnson alatt eszkalálódott – szép csendben szőnyeg alá söprődtek. Nelson Mandela, mielőtt megdicsőült volna, közönséges terroristaként kezdte politikai pályafutását, amit meg se tagadott. Az apartheid nélküle bukott meg, mert ő akkor éppen… börtönben ült, és pont a rendszer önrevíziója következtében szabadult ki 1990-ben, majd lett négy év múlva a Dél-afrikai Köztársaság elnöke.

Kis uncsitestvérek ezek, ahogy írtam. A történelem érdekességei. Vagy nem mozgattak rendszerváltoztatásra használható tömegeket, vagy nem maguknak köszönhették azt.

Adolf Hitlernél nagyobb hatású szónokot keveset szült a történelem. Nem ezer, de több ezer évenként ha egyet. Kihangsúlyozom, nem (!!!!!) a szónoklatok tartalmáról és/vagy következményeiről beszélek, csak egyetlen következményről: a mindent elsöprő hatásról. A hatalomtechnikai manipulációk se érdekesek. Nem a hatalomról van szó, hanem a karizmáról, ami lehetővé tette mindezeket.

A karizma nagyságáról.

Ha Adolf Hitlerek ezredévenként születnek, akkor Orbán Viktorok száz évenként. Inkább kétszáz évenként. Talán Kossuth Lajos volt hozzá mérhető. (És itt sem Kossuth Lajosról, a magánemberről vagy politikusról beszélünk. Nem a Széchenyivel folytatott vitájáról, nem a Görgey/Görgei elleni áskálódásairól, nem a szabadságharc vagy a Dunai Konföderáció realitásáról, még a sikkasztásairól sem.) Még így, elhízva, visszaproletárosodva, egykori önmaga halovány (ám annál szélesebb) árnyékaként is maradt ereje.

Magyar Péterek ellenben teremnek, mint a gomba. Őt nem saját maga termelte ki, hanem az igény. Ha jelkép, nem természetes jelkép, hanem deklarált jelkép. Egy zászló, ami jószerivel bármilyen lehet. Ami fontos belőle, az az, hogy mivel azonosítják.

És ez a… jó.

Régen Indiában, ha egy sudra (a legalsó kaszt, szolga) meghallott egy védikus szöveget, ólmot öntöttek a fülébe. Ha meg is értette, szétzúzták a fejét, mondván, hogy jobb neki meghalni, mint egy őt megzavaró tudással élni. Ha egy szupremáciával, (szellemi) fensőbbséggel nem rendelkező ember (mint Adolf Hitler vagy Orbán Viktor) hatalmat kap a kezébe, azzal ugyanúgy csak vissza fog tudni élni, mint a sudra a védikus bölcsességgel. A sudra-mivoltát fogja ezerszeres erővel szétsugározni. (A sudra-mivolt itt a szellem nélküliséget jelenti. Másképpen és érzékletesen az alantasságot.) Ez is történt. Ez történt 1933-tól (valójában már jóval azelőttől) Németországban, és 2010-től (valójában jóval azelőttől) Magyarországon. És ez kezdett – a két ember közti különbség mértékében – szétsugározni a világban (mindenekelőtt az említett országok környezetében) is. Ennek az alapfeltétele a karizma. Az a karizma, ami a Magyar Péterekben nincs meg. Hatásuk lehet ideig-óráig, de ez abban a pillanatban elmúlik, ha az a feladat, amit rájuk ruháztak, teljesült. És utána? Utána bármi jöhet. Ha véletlenül diktátorhajlamuk támadna, nincsenek meg hozzá az eszközeik. Nincs meg hozzá az az alaptulajdonságuk, ami említettekhez hasonló diktátorokká avanzsálhatná őket. Rövid úton megbuknának. Nem jól írom. Rövid úton meg fognak bukni, így is, úgy is. Mihelyt vége a „háborúnak”. Gondoljanak Churchillre, pedig azért ő… hogy is mondjam, megfordítva: pedig azért Magyar Péter nem Churchill (még az összehasonlítás is vicces). Van a kutya, mondja a nép, és van a szalonna, ez pedig kettő.

Ezért ne foglalkozzanak már annyit Magyar Péterrel. Örüljenek neki, ha összevissza beszél, hiszen Orbán is összevissza beszél. Hitler is összevissza beszélt, bár utóbbiban volt azért egy markáns vonal. De Magyar Péternek nem Hitlert kell ellensúlyozni, hanem a hanyatló Orbán Viktort. Neki is ígérni kell ezt-azt, mindenkinek azt, amit hallani akar. Ne keverjék a cselekedetekkel, se a szándékokkal. A szándékai lényegtelenek, cselekedni pedig nem sok ideje lesz, azt is erős kontroll alatt. Ő csak egy zászló.

Zászlókat meg se nem elemzünk, se nem kritizálunk, hanem ha azt, ami mögöttük van. Ott viszont, drága ellenzéki barátaim, ti vagytok.

 

Gaál Péter

Oszd meg másokkal is!

Ajánlott olvasnivaló:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük