Beiktatták hát Putyint az Oroszországi Föderáció elnökének, úgy be van iktatva, mint a cövek, nehéz is volna kiiktatni a helyéből, már a kormányát is alakítja. Az meg alakul, ha kicsit furcsán is, valószínűleg még nem döntötte el Vlagyimir Vlagyimirovics, hogy pontosan mit akar, tehát egyelőre picit formátlan a testület, a mai nap híre, hogy Patrusev elnöki tanácsadó lesz, ami jelentős visszalépés az eddigi pozíciójához képest, egyelőre úgy tudjuk, a hajógyártást irányítja majd. Vagy nem – egyelőre minden bizonytalan.
Az egy dolog, hogy Putyint az oroszok elfogadják elnöküknek, mert próbálnának csak meg másként tenni, mindjárt indulnának a társasutazások, nem is Szibériába, hanem egyenesen a frontra. De a világ többi állama elfogadja-e a fennálló helyzetet (ahogy az orosz bikkfanyelv fogalmaz: „az új realitásokat”)? Az nem is olyan nagyon biztos.
Az Európai Parlament és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése (PACE) egyaránt állásfoglalást fogadott el, amelyben felszólította az államokat, hogy ne ismerjék el Putyint Oroszország legitim elnökeként. Az Európai Parlament kimondta, hogy „az úgynevezett oroszországi elnökválasztás illegitim és antidemokratikus volt”, és felszólította az Európai Unió tagállamait és a nemzetközi közösséget, hogy ne ismerjék el az eredményeket, amelyek szerint Putyin a szavazatok 87%-ával „győzött”. Szergej Golubok emberi jogi ügyvéd azt írja a The Insiderben, hogy a nyugati országoknak számos lehetőségük van az orosz vezető illegitimitásának hangsúlyozására. A gyakorlatban azonban az országok ritkán merik teljesen elszigetelni a hatalombitorló rezsimeket.
A modern nemzetközi jog különbözik a nemzeti jogrendszerektől. Nincs világkormány, és nincs olyan globális parlament, amely képes lenne egyetemes törvényeket elfogadni. Sem az ENSZ Közgyűlése, sem a nemzetközi közösség más nemzetek feletti szerve nem rendelkezik jogalkotási hatáskörrel. Ebben az értelemben a nemzetközi jogalkotás horizontális, nem pedig hierarchikus, és a bolygón jelenleg létező több mint 190 állam formális egyenlőségének elismerésén alapul.
A nemzetközi jog fő alanyai – az államok – maguk hozzák létre a nemzetközi jog szabályait, de nincsenek olyan nemzetközi jogalkalmazó szervek, amelyek képesek lennének arra kényszeríteni őket, hogy az általuk közösen elfogadott szabályokat be is tartsák. A Nemzetközi Bíróság – az ENSZ fő igazságszolgáltatási szerve – joghatósága a vitában részt vevő felek beleegyezésétől függ. Ha az államok nem ismerik el a bíróság joghatóságát, akkor a bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy ítéletet hozzon velük szemben.
Még az sem világos, hogy mi számít államnak. Bár voltak kísérletek a fogalom objektív meghatározására (például az 1933-as montevideói egyezményben), a gyakorlatban az államot a kölcsönös elismerésen keresztül határozzák meg. Vagyis az állam olyan entitás, amelyet más államok annak ismernek el. Az elismerés a megfelelő diplomáciai aktusok révén valósul meg, a diplomáciai szolgálat pedig az állam végrehajtó hatalmi ágának része.
Egy állam elismerését például olyan évszázadok óta gyakorolt aktusok bizonyítják, mint például az akkreditáló állam vezetőjének szóló megbízólevéllel ellátott nagykövet küldése. Az akkreditációt nyilvánosan átadják a fogadó állam vezetőjének, és a diplomáciai hagyományoknak megfelelően az akkreditáció egy példányát átadják a fogadó állam külügyminiszterének. A diplomáciai mentesség, az államfő, a kormányfő és a külügyminiszter mentessége, valamint a külföldi állam vagyonának mentessége egy másik állam egyenjogúságának elismeréséből következik.
A nemzetközi jog klasszikus hagyománya szerint különbséget kell tenni egy állam elismerése és egy kormány elismerése között. Egyrészt, amikor valaki elismer egy idegen államot, automatikusan elismeri annak kormányát is. Ennek a kormánynak a megalakítása nem tartozik egy külföldi államra, mivel az belső alkotmányos szabályok szerint történik.
Mindazonáltal a nemzetközi jog tesz kísérleti kísérleteket arra, hogy meghatározza azokat a kritériumokat, amelyeket egy kormánynak teljesítenie kell. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 21. cikke például kimondja, hogy „a nép akarata képezi a kormányzati hatalom alapját”, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Paktumának 25. cikke pedig (amelynek az Oroszországi Föderáció is tagja, és amelyet az általánosan elfogadott nézet szerint nem lehet felmondani vagy visszavonni) rögzíti minden állampolgár számára „megkülönböztetés nélkül a választójogot és a jogot, hogy valódi időszakos választásokon általános és egyenlő választójoggal és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosítva megválasszák”.
Felmerül a kérdés: mi a helyzet akkor, ha egy kormány nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, és egyszerűen magához ragadja a hatalmat a saját országában? Vajon a nemzetközi jognak teljesen mindegy, hogy egy elismert állam kormánya hogyan került hatalomra? Nem, még akkor sem, ha ezen a területen őszintén szólva kevés a szabály vagy a bizonyosság.
Gyakran előfordul, hogy egy kormányt nem ismernek el, ha úgy kerül hatalomra, hogy puccsal megdönti az ország legitim vezetését. A„Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottsága” 1991. augusztusi puccsát lehet példaként felhozni Oroszország történelméből. A kommunista keményvonalasok háromnapos kísérlete Mihail Gorbacsov megbuktatására, a liberalizációs reformok visszafordítására és a központosított szovjet állam visszaállítására végül kudarcba fulladt. Fontos megjegyezni, hogy e három nap alatt, amikor még nem volt világos, hogy a bizottság valóban át tudja-e venni a hatalmat, a moszkvai külföldi nagykövetségek képviselői elsősorban Borisz Jelcin kormányával tartották a kapcsolatot, amely nyíltan ellenezte a puccsot. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az államcsínyt nemzetközileg nem ismerték el. De vajon így lett volna-e, ha a felkelőknek sikerült volna megtörniük Jelcin moszkvai ellenállását és átvenniük az ország irányítását?
Egy másik példa erre: a tálibok, akik 2021 nyarán átvették a hatalmat Afganisztánban, nem vesződtek azzal, hogy választásokat tartsanak. Egyrészt a tálib kormány aligha tekinthető nemzetközileg elismertnek. Másrészt a Kabulban maradt külföldi nagykövetségek – köztük az orosz – nem túlzottan szégyenlősek a tálib kormányzat „hivatalos” képviselőivel való kapcsolattartásban.
A katonai puccsok különösen gyakoriak az afrikai országokban. Az Afrikai Unió szintjén még egy külön nemzetközi szerződést is elfogadtak – a demokráciáról, választásokról és kormányzásról szóló afrikai chartát –, amely kiemeli az afrikai államok álláspontját az alkotmányos rend megsértésével – például katonai puccsal – hatalomra jutott kormányok el nem ismerése tekintetében. A gyakorlatban azonban ezt az elvet nem tartják tiszteletben.
Tavaly katonai puccs váltotta le a kormányt Nigerben, és az Afrikai Charta nem akadályozta meg a külföldi államokat abban, hogy kapcsolatot létesítsenek az új kormánnyal, amely lényegében túszként tartotta fogva a demokratikusan megválasztott elnököt, Mohamed Bazoumot. Ám Niger korántsem az egyetlen példa erre.
Ha a fent említett Afrikai Chartát tekintjük, annak 23. cikke alkotmányellenesnek és elismerhetetlennek minősíti a jelenlegi nigeri kormányt, mivel az nem adta át a hatalmat a szabad, tisztességes és szabályos választásokon győztes pártnak vagy jelöltnek. Érdekes módon a cikk megtagadja az elismerést azoktól a rezsimektől is, amelyek „a demokratikus kormányzási elvek megsértésével” módosították alkotmányukat, hogy hatalmon maradhassanak. Ez pontosan leírja Oroszország esetét, hiszen elég csak a 2020-as „alkotmánymódosításokra” emlékeztetni, amelyek „lenullázták” Vlagyimir Putyin elnöki ciklusát, és szabaddá tették számára az utat, hogy további 12 évig hatalmon maradhasson.
Oroszországhoz talán Belarusz esete a legközelebbi és legérthetőbb precedens. Egyértelmű, hogy ha a 2020. augusztusi fehérorosz elnökválasztás szabad, tisztességes és nyílt folyamat lett volna, akkor Szvetlana Cihanouszkaja lett volna a megválasztott elnök a bitorló, hivatalban lévő Alekszandr Lukasenka helyett. Ehelyett a minszki hatóságok egyértelműen meghamisították az eredményeket, és a szavazást követő napokban elüldözték Cihanouszkaját az országból. Jelenlegi vilniusi hivatala egy alternatív belarusz kormány jellegzetességeit viseli magán. Külföldi államok diplomáciai képviselői érintkeznek vele, néhányan közülük külön akkreditáltak Vilniusban, Cihanouszkaja irodája Belarusz hivatalosan elismert képviselőjeként kommunikál a külföldi hatóságokkal, van egy kapcsolattartó csoportja az Európa Tanáccsal stb.
Belarusztól eltérően Oroszországnak nincs Putyint helyettesítő, alternatív
elnöke, ami megnehezíti az országgal való kapcsolattartást.
Ennek ellenére történtek bizonyos lépések, amelyek célja Putyin kormányának el nem ismerése. Kevesen tudják, hogy nem csak Ukrajna volt az, amely a 2022. februári teljes körű invázió kezdetén megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Oroszországgal – Mikronézia is hasonlóképpen járt el.
Néhány állam a kapcsolatok megszakítása nélkül bezárta moszkvai nagykövetségét (például Izland), vagy ügyvivői státuszra csökkentette a diplomáciai képviseletek vezetőinek jogállását (például Litvánia). Ezek szimbolikus, de igen fontos válaszok voltak Oroszország Ukrajna elleni agressziójára: a nagykövet hiánya azt jelenti, hogy nincs szükség Putyin megbízólevelének elfogadására – vagy arra, hogy hasonló levéllel forduljanak hozzá.
Ugyanakkor 2022 februárja óta néhány európai állam már elfogadta a Putyin által kinevezett nagyköveteket, vagy elküldte nagykövetét Moszkvába. Különösen figyelemre méltó az orosz nagykövetség által közzétett fotó a hágai királyi palotában idén év elején tartott ünnepségről.
A képen Vlagyimir Tarabrin rendkívüli és meghatalmazott orosz nagykövet látható, amint átadja Willem-Alexander holland királynak a megbízólevelet, amelyet az a férfi írt alá, aki ellen a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 2023 márciusában elfogatóparancsot adott ki. A fotózás nemcsak a hivatalos eljárást és a nagykövet és a király közötti kézfogást örökítette meg, hanem kötetlen beszélgetésüket is, amelynek során őfelsége szélesen mosolygott Putyin egyenruhás követére.
Meg kell érteni, hogy sem az Európai Parlament, sem a PACE nem határozza meg az európai államok külpolitikáját. Csupán felszólították az államok kormányait, hogy vonják le a megfelelő következtetéseket a 2024. márciusi eseményekből, és még nem tudni, hogy meghallgatásra találnak-e ezek a felhívások. Érdekes módon ugyanebben az állásfoglalásban az EP felszólította az „orosz hatóságokat”, hogy biztosítsanak konzuli hozzáférést azoknak a politikai foglyoknak, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek (például Vlagyimir Kara-Murzának, aki köztudottan brit állampolgár). Nem világos, hogy a Putyin által kinevezetteken kívül mely orosz hatóságok fogják biztosítani ezt a konzuli hozzáférést.
Mit tehetnek az európai államok? Először is fontosak a szimbolikus lépések. Például a szokásos diplomáciai gyakorlattal ellentétben a német kancellár és az elnök nem volt hajlandó gratulálni Putyinnak választási győzelméhez. Hasonlóképpen, a mosolygós kézfogásokról és a közös fényképekről is le lehet mondani – apróságok, de mégis jelentősek, ami a diplomáciai szokásrendet illeti.
Másodszor, ami még fontosabb: az európai államok felhagyhatnak a Kremllel folytatott napi szintű kommunikációval az államközi együttműködés számos területén. Megtagadhatják például, hogy Moszkvának nemzetközi jogi segítséget nyújtsanak mind büntető-, mind polgári ügyekben. Néhány uniós ország a mai napig kiadja az orosz állampolgárokat Moszkvának, mivel az 1957-es európai kiadatási egyezmény továbbra is érvényes, annak ellenére, hogy Oroszországot kizárták az Európa Tanácsból. A Kremlnek nem áll szándékában felmondani a megállapodást, mivel a moszkvai hatalom abban érdekelt, hogy az orosz főügyészség kéréseit az európai országok figyelembe vegyék és teljesítsék. Az európai országok nem adhatják meg Putyinnak ezen a téren azt, amit akar.
Végül az európai országok csökkenthetik a diplomáciai kapcsolatok szintjét és bezárhatják az oroszországi diplomáciai képviseleteket. Brüsszelben például az Oroszországi Föderáció Európai Unió melletti állandó képviselete nyitva áll, és aktívan részt vesz az Európa-ellenes propagandában. Hogy miért? Nehéz az állandó brüsszeli orosz képviselet létét mással indokolni, mint az európai bürokraták abbéli félelmével, hogy a Kreml a bezárásra az Európai Bizottság moszkvai képviseletének leállításával fog reagálni. De talán ennek az európai képviseletnek a Brüsszel saját kezdeményezésére történő bezárása jobban megfelelne az EP állásfoglalása szellemének, mint a jelenlegi körülmények között történő folytatása?
A legvalószínűbb, hogy a szabad világ országainak hivatalos képviselői és a Kreml közötti kapcsolatfelvétel valamilyen formája továbbra is elkerülhetetlen lesz – és ez bizonyos szempontból Putyin elismerését fogja jelenteni. Másrészt ezeket a kapcsolatfelvételeket az afgán formátummal lehetne megvalósítani: annak a valóságnak a de facto elismerésével, hogy az országban egy terroristacsoport van hatalmon, és folyamatos emlékeztetéssel arra, hogy hatalmuk nem a társadalom akaratát tükröző szabad választásokon alapul.
Ilyen körülmények között valóban szükséges-e meghívni az ilyen hatóságok képviselőit a királyi palotákba, és közös fotókat készíteni velük emlékbe? A diplomácia, akárcsak a nemzetközi jog, elsősorban a gyakorlat alapján áll. A gyakorlat pedig a külföldi államok és a Kreml közötti kapcsolatokban hamar világossá válik. Érdekes látni, hogy Putyin beiktatásán kinek a nagykövetei jelentek meg, lehetséges utalásként az eljövendőkre.
***
Ez a véleménycikk Putyin 2024. május 7-i „beiktatási” ceremóniája előtt jelent meg orosz nyelven. Bár a legtöbb európai ország úgy döntött, hogy nem vesz részt az ünnepségen, a beiktatáson mégis hat uniós tagállam nagykövete vett részt: Franciaország, Magyarország, Szlovákia, Görögország, Málta és Ciprus nagykövete. Emmanuel Macron francia elnök május 6-án Hszi Csin-ping mellett szólalt fel: „Nem állunk háborúban Oroszországgal vagy az orosz néppel, és nem kívánunk rendszerváltást Moszkvában.”
Az Egyesült Államok nem küldött képviselőt az ünnepségre, de nem nevezte döntését bojkottnak. Matthew Miller, az amerikai külügyminisztérium szóvivője elmondta: „Nem, nem lesz jelen képviselőnk a beiktatásán. Természetesen nem tartottuk azt a választást szabadnak és tisztességesnek, de ő Oroszország elnöke, és ebben a minőségében fogja folytatni tevékenységét a továbbiakban is.”
Az ukrán külügyminisztérium közleményben jelezte: „Ukrajna nem látja annak sem jogi lehetőségét, sem alapját, hogy Putyint az Oroszországi Föderáció demokratikusan megválasztott és legitim elnökének ismerje el.”
Hát, azt mondjuk én sem értem, miért tenne Ukrajna ilyesmit. Mindenesetre most, amikor a Kreml – nem túl komoly alapokkal, legalábbis a hírszerzési jelentések szerint – már atomháborúval fenyegeti Európát, a legnagyobb ostobaság elismerni Putyint bárminek is, mert a gyengeség jelének tekinti, és az első adandó alkalommal támadni fog, így vagy úgy. No, persze: a mi nagykövetünk részt vett a beiktatásán, tehát Magyarország elismerte elnöknek.
Készülhetünk is a következményekre.
Szele Tamás
