Hölgyeim és uraim, érdekes hírrel szolgálhatok: a harkivi offenzíva befulladt. Ez egyeseknek jó hír, másoknak rossz, de a tények akkor is magukért beszélnek: Oroszország nagyratörő tervei Harkiv térségében is kudarcot vallottak. Hogy miért? Azt a The Insider alapos elemzése magyarázza meg.
A Kreml propagandája és egyes nyugati médiumok által szinte az egész háború fordulópontjaként bemutatott orosz offenzíva a Harkivi Terület északi részén elakadt, mivel nem érte el egyik kitűzött célját sem. A szakértők egyetértenek abban, hogy Harkiv elfoglalásáról rövid távon szó sem lehet, és még az orosz „voenkorok” is arra figyelmeztetnek, hogy az AFU (az Ukrán Fegyveres Erők) igenis képes visszaszorítani az orosz hadsereget a határig. Egy teljes körű offenzíva Harkiv ellen teljesen más léptékű erőket igényel, és Oroszországnak belátható időn belül nem lesz ilyen erőforrása.
2022: az első kísérlet
Harkiv és a régió a teljes körű orosz–ukrán háború legelső csatáinak színhelye volt. Miután 2022. február 24-én éjjel átlépték a határt, az orosz fegyveres erők oszlopai néhány óra alatt több tucat kilométert tettek meg, és a harkivi körúton kötöttek ki, de a város védői visszaverték őket – ezen események során történt az első feljegyzett orosz harckocsi-veszteségek egyike is. Ezt követően az orosz kísérletek Harkiv bekerítésére, sőt a városba való betörésre is kudarcot vallottak.
Ez részben az orosz hadsereg szervezetlenségének volt köszönhető – például miközben a „Nyugat” csoport erői még mindig lőtték a várost, többek között kazettás robbanófejjel ellátott Szmercs rakétákkal, és miközben a légierő irányítatlan bombákat dobált lakott területekre, a Harkiv felé tartó megközelítés során az AFU (az ukrán hadsereg) megsemmisítette a Roszgvargyiaj egy nagy oszlopát, amely a már elfoglalt területeken a megszálló erő szerepét kapta.
A Harkivi Terület keleti részén az orosz erők 2022-ben sokkal sikeresebbek voltak: Volcsanszk elfoglalása után dél felé, Izjum felé nyomultak előre, és súlyos harcok után elfoglalták a várost, északról fenyegetést jelentve Szlavjanszkra és a Donyecki Terület egészére. Az ukrán reakció ezekre az eseményekre nem váratott sokáig magára – a Harkivtól északra, az államhatár felé történő előrenyomulás volt az AFU első nagyszabású ellentámadása.
Ekkor még nem sikerült teljesen kiszorítani az ellenséget a térségből: az orosz ellentámadások következtében a front ismét közelebb került Harkivhoz, és azzal fenyegetett, hogy a város ismét a hagyományos tüzérség hatósugarába kerül. A helyzet csak egy 2022 őszén indított nagyszabású ukrán ellentámadás után változott meg. Ekkor az orosz csapatok a régió nagy részét még az ukrán hadműveleti zónán kívül is elhagyták – még Volcsanszkot és más határ menti településeket is.
A Harkivi Területről való kivonulásnak valószínűleg stratégiai oka volt: az ukránok nem üldözték a több hónapos harcokban kimerült csapatokat a határon túlra. Belgorod és a régió más településeinek folyamatos ágyúzása, valamint az AFU-egységek időszakos rajtaütései azonban a lehető leghatározottabban cáfolták az orosz hatóságok azon állításait, miszerint „a specoperacija a terveknek megfelelően halad”.
Az orosz fegyveres erők 2023-ban indított Kupjanszk felé irányuló offenzívája nem tudta megfordítani a helyzetet. Közben mindkét fél védelmi vonalakat épített – mindegyik a saját határszakaszán. Az egyensúlyt az orosz vezetés 2024-es akciói bontották meg.
Előkészületek egy új támadásra Harkiv ellen
Az orosz hadsereg parancsnokai 2024 februárjától májusáig szisztematikusan építettek ki egy csoportosulást a határ fedezésére. Konstantin Masovec ukrán katonai megfigyelő szerint néhány hónap elteltével a csoportosulás teljes létszáma meghaladta a 40 000 katonát (ebből 30 000 Harkiv irányában állt) és 1500 darab haditechnikai eszközt. A határ menti csapatösszevonás az „Észak” nevet kapta, így szimbolikusan megegyezik az Ukrajna területén működő „Nyugat”, „Dél”, „Központ”, „Kelet” és „Dnyipro” csoportokkal. Az „Észak” parancsnoka a hírhedt Alekszandr Lapin vezérezredes volt, aki egy sikertelen hadművelete során Csernyihiv területen több tucat járművet vesztett el, amikor megpróbált átkelni a Sziverszkij Donyec folyón, és 2022 őszén, az ukrán ellentámadás idején feladta Limanyt.
Ezzel párhuzamosan Oroszország fokozta a csapásokat Harkiv városa és a régió ellen. A régióban hőerőműveket semmisítettek meg az ukrán energiaipar elleni újabb hadjárat részeként. Magát a várost egyre gyakrabban vették célba a siklóbombák, dróncsapások, rakéták és hagyományos bombák. Ahogy a „Versztka” című kiadvány kiszámolta, Harkivot 2024 első hónapjaiban gyakrabban lőtték, mint 2023-ban egész évben. A csapások rendszeresen öltek meg helyi lakosokat és pusztítottak el ukrán Uragan rakéta-sorozatvetőket. Ugyanakkor Vlagyimir Putyin nyilvánosan bejelentette egy „egészségügyi zóna” létrehozásának ötletét Ukrajna határterületén, amely az orosz régiók ágyúzását hivatott megakadályozni.
Mindezek hatására felröppentek a pletykák egy közelgő orosz kísérletről Harkiv elfoglalására, amihez – a szakértők egybehangzó véleménye szerint – vagy szerződéses katonák hónapokig tartó toborzására, vagy egy újabb mozgósítási hullámra lett volna szükség. Ezeket a pletykákat az ukrán hírszerzés is megerősítette: Vadim Szkibickij, a GUR szóvivője az orosz offenzíva terveiről beszélt a The Economistnak adott interjújában, amelyet egy héttel az offenzíva kezdete előtt adtak ki. Ugyanakkor egyes propagandaforrások, sőt a nyugati média egy része is szinte a háború döntő ütközetére készült.
Nem is annyira offenzíva
Az orosz offenzíva kezdetét illetően a szakértők általában egyetértettek abban, hogy annak sokkal kevésbé ambiciózus céljai voltak, mint a 2022 februárjában Harkiv ellen indított első rohamnak. Szó volt a hírhedt „egészségügyi zóna” létrehozásáról és az AFU tartalékainak más irányból, különösen a donyecki térségből való odavonzásáról is.
Maga Vlagyimir Putyin is közvetetten megerősítette ezeket a szándékokat, mondván, hogy Harkiv elfoglalása „a mai naptól kezdve” szóba sem jöhet. A The Economist azonban, miután megismerte a hadművelet terveiről szóló dokumentumokat, úgy véli, hogy Putyin kijelentése inkább a jelenlegi műveleti helyzetet tükrözi, mint az orosz szándékokat.
Az orosz fegyveres erők állítólag azt tervezték, hogy napokon belül több tucat kilométert nyomulnak előre két fő irányban. Egyrészt – Lipci falun keresztül Borscsevaja településig, hogy a tábori tüzérség hatótávolságán belül Harkiv felé nyomuljanak előre. Másrészt – Volcsanszkon keresztül Pecsenyegiig, hogy félkörben bekerítsék Harkivot, és veszélyt jelentsenek az AFU-csapatok kupjanszki csoportjának hátországára, amely keletre foglalta el állásait.
Közvetve ezt a műveleti ütemet támasztja alá egy orosz hadifogoly kihallgatási videója, amelyen azt állítja, hogy az ő dandárjának az volt a feladata, hogy két nap alatt foglalja el Volcsanszkot.
Konsztantyin Masovec ukrán katonai elemző is biztos abban, hogy az orosz tervek nagyon ambiciózusak voltak, de nem különítettek el hozzájuk megfelelő erőket és eszközöket. Véleménye szerint a hadművelet végső célja „a Sziverszkij Donyec víztározó vízlépcsőjétől keletre fekvő Harkivi Terület egészének elfoglalása”. Az orosz tervek talán nem korlátozódtak erre: Szkibickij, majd Kirill Budanov, a GUR vezetője is hasonló műveletet említett a Szumi területen. Azonban ez még nem kezdődött el.
Hogyan alakul az offenzíva?
Az orosz offenzíva kezdetének általánosan elfogadott dátuma május 10-e, bár egyes jelentések szerint az orosz fegyveres erők már május 7-e óta készültek rá: átjárókat készítettek a határ menti aknamezőkön, és csapatokat gyűjtöttek össze a „szürke zónában” közvetlenül a határ közelében. A nagyszabású offenzíva május 10-én kezdődött – és eleinte igen sikeresen haladt, legalábbis a front más részeinek mércéjével mérve.
Az első napokban az oroszok elfoglaltak több határ menti falut, elérték Volcsanszkot, behatoltak a város határába, és utcai harcokat vívtak. Az orosz fegyveres erők sikeréhez több tényező is hozzájárult.
Először is, a Harkivtól északra lévő erődítmények nem voltak megfelelően kiépítve. Ha a védelem hiánya a közvetlenül a határ melletti „szürke zónában” még mindig az orosz állások közelében történő építkezés veszélyével magyarázható, akkor is: a hátul, az út szélén egyszerűen felhalmozott „sárkányfogak” megfelelő képet adnak a helyi erők által épített erődítések szintjéről.
Az ukrán csapatok kiképzése és ellenállóképessége a térségben szintén sok kívánnivalót hagyott maga után. Az Ukrán Állami Nyomozóiroda szerint a 125. Területi Védelmi Brigád parancsnoksága nem tudta megszervezni a védelmet, és egyes egységek teljes egészében elhagyták állásaikat, így a második vonalbeli erőknek kellett megállítaniuk az oroszokat. A helyzetet súlyosbította a Starlink műholdas kommunikációs terminálok hirtelen tömeges leállása, ami valószínűleg az orosz REB elektronikai hadviselési eszközöknek köszönhető.
Egy másik fontos tényezőnek, amely hozzájárult az orosz erők sikeréhez az irányban, azok a politikai korlátozások bizonyultak, amelyek megtiltják az AFU-nak, hogy nyugati fegyvereket használjon orosz területen.
A tilalom célja a konfliktus eszkalálódásának megakadályozása, de taktikai előnyhöz is juttatta az oroszokat: az orosz „északi” csoport hátországa, a tüzérségi állások és az drón-üzemeltetők a határ orosz oldalán helyezkednek el, ami hatékonyan korlátozza az ukránok képességét a legtöbbször nem nagy hatótávolságú drónok elleni csapásokra. Ennek eredményeképpen az orosz fegyverek, különösen a Lancet drónok szinte büntetlenül pusztítják az ukrán tüzérséget.
Az ukrán katonai és politikai vezetés rendkívül komolyan vette a Harkiv környéki hadműveletet: Volodimir Zelenszkij elhalasztotta a nemzetközi látogatásokat, a harkivi hadműveleti egység parancsnokát pedig a vezérkari főnök helyettese, Mihajlo Drapatyi váltotta fel, aki az AFU vezetésének megújítása keretében került erre a posztra, miután Szirszkij leváltotta Zaluzsnijt a főparancsnoki poszton.
Jurij Butusov ukrán haditudósító szerint Drapatyi hatékonyan használta fel a neki kiutalt tartalékokat, és az orosz offenzívát a határtól legfeljebb 10 kilométeres távolságban állította meg. Úgy tűnik, az „Észak” csoport felszerelésének hiányossága is hozzájárult a front stabilizálásához. Ezt bizonyítja a veszteségeinek aránya, valamint az orosz gyalogsági csoportok kaotikus viselkedése.
A makacs ellenállással szemben az orosz parancsnokság, a jelek szerint, mint Avdiivka esetében, úgy döntött, hogy a saját tűzerőbeli fölényére támaszkodik. A térségben aktívan használják az irányított légibombákat, mind az AFU tábori állásai, mind Volcsanszk városi területe ellen.
Emellett az orosz hadsereget Volcsanszkban fosztogatással, civilek és önkéntesek illegális fogva tartásával és meggyilkolásával vádolják. A város és más határ menti települések lakosságát Harkivba evakuálják, de az orosz lőszer még ott is folyamatosan szedi áldozatait, beleértve a civileket is.
Csak május második felében csapásokat mértek egy szabadidőközpontra, egy nyomdára, ahol 50 ezer könyv égett el, és egy építőipari hipermarketre, ahol a halottak és sebesültek száma több tucatra tehető. Ezek csak a legjelentősebb támadások Harkivban – a helyi hatóságok szinte naponta számolnak be az „érkező támadások” következtében megsérült civilekről. Ugyanakkor olyan modern légibombákat használnak, mint az UMPB D–30SN, amelyeket nyugati fejlesztésű rakéták hatótávolságán belül lévő repülőterekről felszálló repülőgépekről indítanak. Ezzel kapcsolatban a kijevi lakosok még az amerikai nagykövetség előtt is tüntettek azzal a követeléssel, hogy oldják fel a már említett tilalmat a fegyverek és lőszerek orosz területen való használatáról.
Mindenesetre nyilvánvaló, hogy bár a helyzet Harkiv irányában viszonylag stabilizálódott, az orosz hadvezetés nem fogja feladni a további előretörési kísérleteket. Ehhez azonban, mint Konsztantyin Masovec véli, más irányokból kell majd tartalékokat bevonnia, áthelyezve a nyári hadjárat fókuszát Harkiv térségére.
Ezzel szemben Szemjon Pegov katonai tudósító úgy véli, hogy az AFU-nak sikerült elegendő fölényt kialakítania ebben az irányban ahhoz, hogy ellentámadást szervezzen és magához ragadja a kezdeményezést, visszaszorítva az ellenséget a határig. Így vagy úgy, de a harkivi történet valószínűleg nem fog a közeljövőben úgy végződni, hogy az orosz csapatok bevonulnak a városba, annál is inkább, mert a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen léptékű hadműveletekhez leggyakrabban átfogó támogatásra és az ellenséggel szembeni feltétlen előnyre van szükség.
Hogyan lehet bevenni egy egymillió lakosú várost?
Nyilvánvaló, hogy az orosz csoportosulás mérete és páncélozott járművekkel való felszereltsége valóban nem elégséges Harkiv bevételéhez. Annak felmérésére, hogy milyen erőket és eszközöket kellene az orosz fegyveres erőknek mozgósítaniuk egy ilyen hadművelethez, érdemes áttekinteni a nagyvárosok ostromának tapasztalatait a második világháború óta.
Maga Harkiv a második világháború alatt négyszer cserélt gazdát. Az első alkalommal a németeknek mindössze két hadosztály erőivel (10 000 és 30 000 fő között) sikerült bevenniük az Ukrán SZSZK első fővárosát, amelynek lakossága már megközelítette az egymilliót. A németekkel szemben álló Délnyugati Front erői azonban a kijevi vereség után kimerültek, ahol a Vörös Hadsereg csak foglyokban 500 ezer főt veszített. Ennek ellenére Harkiv elfoglalását egyrészt Belgorod, másrészt Lozovaja és Izjum felől erőteljes szárnytámadások biztosították.
A szovjet csapatok első kísérlete Harkiv felszabadítására 1942 tavaszán éppen a szárnyakra való figyelmetlenség miatt bizonyult katasztrófának. A német harckocsi-ékeknek sikerült elvágniuk a Barvenkovszkij-szorost, ahonnan a város elleni offenzíva folyt. Ez hatalmas veszteségeket eredményezett halottakban, sebesültekben és foglyokban. A második szovjet offenzíva Harkoiv ellen, amelyet a németek sztálingrádi vereségének ismeretében hajtottak végre, valamivel jobban végződött – magát a várost sikerült felszabadítani, de nem sokáig. A túlságosan megnyúlt szovjet páncélos oszlopok Harkivtól délre vereséget szenvedtek, és hamarosan maga a város ismét megszállás alá került.
Harkiv végül csak a németek kurszki vereségét követő Rumjancev-hadművelet során került a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá – erre több mint egymillió embert, 2418 harckocsit és 13 633 ágyút és rakéta-sorozatvetőt állítottak össze, ami többszörös fölényt biztosított a védekező erőkkel szemben.
Egy másik nagyváros, amelynek sorsa a 20. század közepén Harkovhoz hasonlított, Szöul, amely a koreai háború alatt szintén négyszer cserélt gazdát. A támadó fél (a különböző időpontokban a Koreai Néphadsereg, az ENSZ-erők és a kínai „önkéntesek”) minden alkalommal elsöprő fölényben volt tankok, tüzérség, repülőgépek, munkaerő vagy harci tapasztalat tekintetében.
Az érintett erők nagyságrendje is nagyobb volt, mint a mostani, Harkivi Területen zajló harcokban: Szöul második bevétele 170 000 fős haderőt igényelt a kínai és a koreai féltől. Váratlan hadműveleti technikák is hozzájárultak a sikerhez – például a híres incshoni partraszállás MacArthur tábornok parancsnoksága alatt, amely lehetővé tette az észak-koreai védelem szétzúzását.
A 21. században is vannak példák a nagyvárosok elleni sikeres támadásokra – Bagdad elfoglalása az USA 2003-as iraki inváziója során kevesebb mint egy hétig tartott. Ezt a sikert azonban az Egyesült Államok elsöprő technológiai és tűzerőbeli fölényének, az amerikai csapatok gyors előrenyomulásának és tökéletesen szervezett logisztikájának, a teljes légi fölénynek, valamint az iraki hadsereg vezetését tönkretevő és moráljának összeomlásához vezető „lefejező” csapásoknak köszönhetően sikerült elérni.
Ehhez képest Moszul felszabadítása az Iszlám Állam fegyvereseinek uralma alól, ahol a sokkal kevésbé képzett iraki és kurd erők sokkal motiváltabb fegyveresekkel kerültek szembe, hosszú hónapokig tartott, és sokkal több embert igényelt.
Az orosz–ukrán háború harcainak utolsó hónapjaiból ítélve az orosz fegyveres erők nem rendelkeznek kellő fölénnyel az AFU-val szemben egyetlen olyan területen sem, amely történelmileg lehetővé tette a sikeres hadműveleteket a nagyvárosok elfoglalására, és nem képesek az ehhez szükséges nagyszabású manővereket végrehajtani. Oroszország tüzérségi és létszámbeli előnye problémát jelent, de ezeket a tényezőket az amerikai katonai szállítások újraindítása és Ukrajna új mozgósítási törvénye várhatóan enyhíti.
Az olyan viszonylag kis városokért, mint Avdiivka, Bahmut és Csasziv Jar, folytatott elhúzódó és véres harcok tapasztalatai azt sugallják, hogy még ha az orosz hadvezetésnek sikerül is elegendő erőt összeszednie Harkiv elfoglalásához, egy ilyen hadművelet nagyon hosszú időt vesz igénybe és hatalmas veszteségekkel jár, beleértve a civileket is.
Egyszóval, Harkiv elestére nincs kilátás, elhúzódó harcokra inkább van, viszont ha sikerül lepusztítani az orosz repülőtereket és utánpótlási vonalakat, az orosz erők maguktól fognak visszavonulni az államhatáron túlra, futólépésben, fájó alfelüket tapogatva, hogy fogságba ne essenek.
Harkivban megmenekül legalább egymillió ember. De sajnos – még nem most azonnal. Eltart még egy darabig a dolog.
Szele Tamás
