Hátborzongató elemzést közöl a Carnegie Alapítvány honlapja Judy Dempsey tollából, aki nagyon borúlátó az Európai Unió jövőjét illetően. Márpedig nem akárkiről van szó, a hölgy jelenleg a Carnegie Europe nem rezidens vezető munkatársa és a Strategic Europe blog főszerkesztője. A Merkel-jelenség (Das Phänomen Merkel, Körber-Stiftung Edition, 2013) című könyv szerzője. Szakmai múltja ennél is izgalmasabb.
Az időben visszafele haladva: 2004 és 2011 között az International Herald Tribune németországi és kelet-európai tudósítójaként, 2011-től 2013 szeptemberéig pedig rovatvezetőként dolgozott. Dempsey 2001-től a Financial Times brüsszeli diplomáciai tudósítója volt, a NATO és az Európai Unió bővítéséről tudósított. 1990 és 2001 között a Financial Times jeruzsálemi irodavezetője (1996-2001), berlini tudósítója (1992-1996) és londoni kelet-európai tudósítója (1990-1992) volt. Az 1980-as években Dempsey a Financial Times, az Irish Times és az Economist számára tudósított Közép- és Kelet-Európáról. Egyszóval: ha van amerikai, aki tényleg ismeri Európát, az ő. De mit mond az Európai Unió helyzetéről? Azt, hogy nagy a baj
Amikor Joe Biden kiszállt az amerikai elnökválasztási versenyből, a legtöbb európai fővárosban érezhető megkönnyebbülés volt tapasztalható.
Ahogy Biden támogatottsága csökkent, még saját pártján belül is, a kommentátorok és a vezetők Európa-szerte egyre jobban aggódtak Donald Trump esetleges visszatérése miatt a Fehér Házba.
Emlékeznek az elnökségének négy évére. 2017 és 2021 között Trump ostorozta Európát, különösen Németországot. Ostorozta a NATO-t. Kigúnyolta az EU erejét és értékeit. Sokkal jobban kedvelte azokat a vezetőket, akik konzervatív elveket védtek, akik bevándorlásellenesek voltak, és akik védelmezték a nemzeti szuverenitást. A magyar Orbán Viktor az ő egyik nagy rajongója volt, és az is maradt.
Európa megkönnyebbülése, amiért Biden kiszállt a versenyből, nem helyénvaló. Az amerikai választások kimenetele továbbra is bizonytalan. És még egyszer mondom, az eredménytől függetlenül az európaiak nincsenek felkészülve az Egyesült Államokban várható tektonikus elmozdulásokra.
Az európai vezetők már sokszor figyelmeztettek a transzatlanti kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságára. Trump felerősítette azt, amit a korábbi kormányok már jeleztek Európának: fel kell hagynia azzal, hogy Amerika biztonsági ernyőjét magától értetődőnek tekinti. Többet kell költenie a védelemre és komolyan kell vennie saját biztonságát. Abba kell hagynia a transzatlanti szövetségesek kihasználását. Gazdasági erejét politikai ambícióval kell párosítania.
Emmanuel Macron francia elnök megértette ezeket az üzeneteket. Újra és újra elmondta az európaiaknak, hogy készüljenek fel „a másnapra”.
Macron nem apokaliptikusan fogalmazott. Legutóbbi beszédeiben és interjúiban Európa sebezhetőségére figyelmeztetett, ami az értékeit, a demokráciát és Európát mint eszmét illeti. Implicit üzenete az volt, hogy Európának meg kell védenie magát a belső és külső fenyegetésekkel, valamint az EU alapvető felépítését megkérdőjelezni kívánó politikai pártokkal szemben. Egyetlen más európai vezető sem volt ennyire nyers és világos Európa gyengeségeivel kapcsolatban, és azzal, hogy Európa ahelyett, hogy megvédte volna azt, amit Európa – a Nyugat részeként – képvisel, alvajáró módon belesétál a válságokba.
A Nyugat kultúrája a demokráciában, a szabad választásokban, a média szabadságában, a jogállamiságban, a független igazságszolgáltatásban és az elszámoltathatóságban gyökerezik. Olyan perspektíváról és rendszerről van szó, amely ellentétes a tekintélyelvűséggel.
Ha ez a rendszer nem lenne vonzó, miért tüntetnének az emberek szerte a világon az emberi és polgári jogokért? Ez utóbbiak egyetemesek. Nem nyugati koholmányok, ahogyan azt ellenzőik állítják. Ezeket meg kell védeni, méghozzá magabiztosan.
Annak a védelme, amit Európa és a Nyugat képvisel, összefügg azzal, ami az Egyesült Államokban történik. Az USA vezető szerepét Kína kétségbe vonja, különösen a Közel-Keleten. Izrael háborúja a Hamász ellen nem korlátozódik Gázára. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök régóta Iránt tekinti a legnagyobb fenyegetésnek országára nézve. Az Irán által támogatott jemeni houthi célpontok bombázásáról szóló döntése mutatja a gázai háború tágabb, regionális következményeit.
A konfliktus megfékezése amerikai és arab politikai konszenzust igényel. Az EU-ra ne számítsanak, a térségben nézővé degradálódott. Ehelyett az Egyesült Államok külügyi és védelmi minisztériumának kell majd közvetítenie, még akkor is, ha az országot teljesen lefoglalják a belpolitikai kérdések.
Más szemszögből nézve Biden visszalépése az elnökválasztási versenyből Európa sebezhetőségének egy másik elemét rejti magában.
Biden az utolsó igazán atlantista amerikai elnök. Karrierje, külpolitikai tapasztalata és kora atlantistává tette, aki hitt az Egyesült Államok és Európa közötti tartós kötelékekben. A fiatalabb generációnak nincs meg ez az alapélménye vagy kapcsolata Európával.
Ezek a kötelékek – amelyeket 1945 után az Egyesült Államok által vezetett multilaterális intézmények, mint a NATO, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Nemzetek Szervezete és annak összes alárendelt szerve példáztak – rossz állapotban vannak. Az 1945 utáni és a hidegháború utáni korszakok, amelyekben a Nyugat naivan azt hitte, hogy örökké érvényesülhet, véget érnek.
Európa nincs felkészülve erre. Sem Európa, sem az Egyesült Államok nem modernizálta ezeket az intézményeket. Kína az, aki Oroszország támogatásával megpróbálja átformálni, felváltani vagy tönkretenni őket.
Nehéz elképzelni, hogy Európa hogyan tudna erre válaszolni.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke azt szeretné, hogy az EU-nak legyen védelmi főnöke és közös védelmi kiadási politikája. Számára Oroszország Ukrajna elleni háborúja bizonyítja, hogy miért van erre szükség. Nem minden tagállam van azonban meggyőződve erről. A védelem továbbra is nemzeti és szuverén kérdés marad.
Egyes tagállamok olyan uniót akarnak, amely megszünteti az egyhangúságot és a vétójogot külpolitikai kérdésekben. Egy integráltabb Európát akarnak a tagállamokra bízott EU helyett.
Lényegében Európáról van szó. Az EU huszonhét tagállama nem ért egyet az unió irányvonalát illetően. Több politikai és gazdasági integrációnak lenne értelme. Más országok azonban több szuverenitást akarnak visszaszerezni annak rovására, hogy Európa ütőképesebbé és felkészültebbé váljon a „másnapra”.
Most, hogy az Egyesült Államok ennyire november 5-re összpontosít, Európának lehetősége van arra, hogy feljebb lépjen. Sajnos a meggyengült Macron elnök kivételével Európa vezetői, különösen Németország, nem elég bátrak ahhoz, hogy megmagyarázzák és megtegyék, amire szükség van.
Magam annyit tennék hozzá, hogy Judy Dempseynek sajnos igaza van. Ha meglazulnak, meggyengülnek az euroatlanti kötelékek, a közös intézményrendszer és a védelmi szövetség, akkor a nemzeti hadseregek maximum pár napig, de inkább csak pár óráig lennének képesek védekezni egy orosz invázió ellen – a magyart kivéve, mert az azonnal megadná magát. Most kellene – de azonnal – a védelmi iparra és költségvetésre koncentrálnunk és minden erőnkkel támogatnunk Ukrajnát, míg nem késő. Bár… az elmúlt napokban már három Shahed is román területet talált el. Igen, egy uniós állam, egy NATO-tagállam területét. Szóval: nem finomkodik Putyin, már az ajtót veri.
Száz szónak is egy a vége, hogy is mondták az egyébként igen európainak mondható régi rómaiak?
„Si vis pacem, para bellum”.
„Ha békét akarsz, készülj a háborúra”.
Míg még készülhetsz.
Szele Tamás
