Épp a minap jutott eszembe kamaszkorom egyik kedves olvasmánya, a Szibériai garnizon Markovits Rodiontól. Amúgy is annyi orosz dologgal foglalkozom nap, mint nap, hogy néha már azon kapom magamat: ha nem is Puskin, de Szorokin nyelvén káromkodok. Hát vegyük elő, lássuk, hogyan öregedett ez az olvasmány nálam negyven év alatt. Jelentem: jól.
Persze, felnőtt fejjel más olvasni, másként, jobban is érti az ember a fiatal ügyvéd történetét, akit az első világháború idején behívnak katonának, kiképzik, kijáratják vele a gyorsított tanfolyamokat, szóval már hadapród, nem a legénységi állományhoz tartozik, és az első adandó alkalommal hadifogságba ejtik az oroszok. Viszik Szibériába, Habarovszkba, sok ezred magával, hogy aztán a fogolytáborban tartsák ki tudja meddig. Mert azt senki sem tudja, mikor ér véget a világháború.
Nem második világháborús láger vagy pláne nem gulág a tiszti fogolytábor, és semmiképp sem haláltábor, de nem is kellemes hely: sok ezer ember lakja, összezárva. Zsúfoltság nincs, de sok hely sem, szabadság meg szinte semmi. Amennyit hagynának az oroszok – séta a városba, fürdés a folyóban – azt a fogoly tisztek belső parancsnoksága tiltja el, büszkeségből, meg a szolgálati szabályzat alapján. Merthogy a fogoly tiszt első kötelessége volna a szökés, csak onnan nem lehetséges. Hómezőkön, ezer versztákon át, étlen-szomjan, vagy Kínán keresztül, nyelvtudás nélkül… egyenesen lehetetlen. Hanem a szolgálati szabályzat szerint ha volna alkalmuk szökni mondjuk a folyótól vagy a városból, akkor kötelességük is lenne, még ha bele is pusztulnak, elvégre esküt tettek, vagy mi.
Hát, inkább vagy mi, de ez csak a végére derül ki.
Nem tudnak mit tenni, az ellátásuk emberséges (a legénységi állományú foglyoké embertelen), bár nem bőséges: várják az amerikai segélyszállítmányokat, vágynak haza, és próbálják elfoglalni magukat valamivel. Ki konyhakertet művel, ki hegedülni tanul, ki a kínai nyelvet studírozza, hátha mégis haszna lesz belőle, ki lágerújságot ír, amit aztán minden barakkban felolvasnak, ki az ókori keleti istenekről tart előadás-sorozatot, ki a perrendtartás változásairól. Olyan is akad, aki tornázik, olyan is, aki színházi társulatot szervez az arra termett rabtársakból.
Hiába, a legrosszabb minden fogoly közül a hadifogolynak, mert ő többnyire nem tett semmit azért, hogy bezárva tartsák: csak azért van lakat alatt, hogy ne harcoljon. Bár a legtöbbnek a tapasztalatai után nem is volna kedve hozzá. De ez már így alakult, hadifogoly mindig volt, mindig lesz, örüljön, hogy enni kap, van, hol aludjon és nem lövik főbe.
Elég az hozzá, hogy kialakul egy kis társadalom a táborban, ami leginkább mégiscsak az otthonihoz hasonlít, amint a szabályai, törvényei is, persze, ahol változtatni kell rajtuk, ott módosítják ezeket. Katonás is, de hát katonák alkotják, még ha nem is állnak fegyverben. De mindenki igyekszik betartani az együttélés szabályait és úgy tenni, mintha minden rendben volna. Most egy darabig kicsit rossz, kicsit nem lehet hazamenni, kicsit ki kell bírni, de utána minden jó lesz, tegyünk tehát úgy, mintha nem lenne semmi baj.
Itt egy kicsit megálltam az olvasásban, magam elé néztem, és halkan káromkodtam egyet. Most magyarul.
De hiszen tizennégy éve ezt csináljuk. Egész Magyarország egy nagy szibériai garnizon, egy nagy tiszti tábor, annyi előnye van, hogy nők is laknak benne. Hanem sokkal több különbséget nem látok.
Mi is a kis törvényeink szerint élünk, nálunk sem épeszű a parancsnokság, mi is jobbat, szebbet akarnánk, de egyelőre nem nagyon javulhat a helyzet, és ezért – mi itt, ebben a már csak majdnem tízmilliós kis fogolytáborban is úgy teszünk, mintha minden rendben volna és reménykedünk, hogy egyszer rendben is lesz.
Dolgozunk, vásárolunk, nyelveket tanulunk a szabad időnkben vagy seprőpálinkát iszunk, hegedülünk és vastag könyveket olvasunk, azt hisszük, hasznosan töltjük az időt… akinek olyan a kedve, szökhet is, ki is sétálhat, vagy nem jut messzire, vagy többet sohasem látjuk, és nem tudjuk, mi lett vele: megfagyott vagy milliárdos lett Kaliforniában.
A parancsnokság pokollá teszi az életet a rigolyáival és a sikkasztásaival, amit úgyis a mi zsebükből vesz ki, nem is tudom, miért engedelmeskedünk még nekik, a kantinban egyre kevesebb és rosszabb az étel, már a szomszéd faluban kell vásárolni, hogy egy jó falathoz jussunk, de ott meg egyre nagyobb a nyugtalanság, mert nekik sem jó. Az ellenség már nem is küld őrséget, őrizzük mi saját magunkat.
Tulajdonképpen az egészet csak azt tartja egyenesben, ami a regénybeli lágert: a remény. Habarovszkban abban reménykedtek a foglyok, hogy hazajutnak majd előbb vagy utóbb, de hát nekünk nincs hova hazajutni, mi itthon vagyunk. Csak azt remélhetjük, hogy jó lesz végre egyszer és majd. Valamikor.
Őrizzük magunkat, őrizzük és kényeztetjük a parancsnokságot, úgy teszünk, mintha minden rendben volna.
Szélhámosok jönnek-mennek, mindenfélét ígérnek, aztán elviszik az utolsó pár kopejkánkat is. A legénységi állomány halálra dolgozza magát és télen nem ritka az éhezés, a fagyhalál. De – épül a szibériai vasút! Csak nálunk kínai, de azért vasút.
Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. És reméljük, hogy majd valamikor rendben is lesz. Itt, az Angara, bocsánat, a Duna partján.
Valóságos hadifoglyok vagyunk: nem sokat tettünk azért, hogy ebbe a cudar helyzetbe kerüljünk.
Hogy a regényben miként oldódik meg a kérdés? Véget ér a háború és megérkezik a felfordulás, forradalom, polgárháború, a foglyoknak jó, ha a fele hazakerül, őket is előveszik, elszámoltatják, mit műveltek Szibériában.
Aztán, ha nem akadtak fenn a rostán, mehetnek is haza. És ott már minden jó lesz.
Mármint Habarovszkhoz képest.
De úgy tesznek, mintha minden rendben volna.
Pannóniai garnizon.
Szele Tamás
