Most, amikor az Európai Parlamentben nyíltan tárgyalják Magyarország kizárását a schengeni övezetből, de legalábbis a szabad utazás megakadályozását szeretnék elérni (az oroszok és belaruszok vízummentes és korlátlan beutazási lehetősége miatt, hogy ne árasszuk el Európát orosz kémekkel és szabotőrökkel), most, amikor ezt a kezdeményezést már hetven uniós képviselő aláírta, és csak paraszthajszál híján úszhatjuk meg a büntetést, különös hangulata van a Mandiner egyik tegnapi írásának.
Már a cím is provokatív:
„Készülődjünk: hamarosan sorsfordító döntést kell hozni – Irány a Kelet!”
Miért pont a Kelet, miért nem más égtájak? És egyáltalán, hogyan gondolja az egyébként többkötetes szerző ezt a modern kori népvándorlást? Róla, vagyis Ungváry Zsoltról nem árt tudnunk, hogy pár hete annak kedvéért, hogy szidhassa Markó Béla egyik versét, képes volt letagadni a szabadvers, mint művészi forma létezését. Szóval nem sok gátlást ismer, ha célja eléréséről van szó, de a jellemzését hagyjuk is, lássuk inkább, milyen okosságot tanácsol, mely megoldaná a magyar nemzet összes gondját-baját. Mert erre a nemes feladatra vállalkozik az úr, kisebbel be sem érné.
Messziről kezdi, azzal, hogy:
„Az első ezredfordulón az ismert világ, s benne Magyarország ugyanúgy nagy változás előtt állt, mint manapság. A római birodalom bukása utáni „sötét” középkort követően, a millennium misztikus időszakában, a Német-római Császárság létrejötte után, a pápaság politikai szerepének megerősödése, a keleti és nyugati kereszténység gyakorlati, majd hivatalos szétválásának századában új rendszerrel volt viselős Európa.”
Hát, ha ez az új rendszer a feudalizmus és Európa viselős volt vele, akkor erősen túlhordta, mivel a rendszer már Nagy Károly korában vígan és bejáratva működött, a magyar honfoglalás már nem a terhesség, hanem bőven a cseperedés idején történt. Az igaz, hogy Kelet-Európába késve ért el – mint minden – de ettől még messze nem a méhmagzati korára értünk ide, ami azért olyan három-négyszáz évvel a magyarok bejövetele előttre esett. Szent István, akit bőven és nem is a legnagyobb tisztelettel emleget szerzőnk, sőt, már az apja, Géza fejedelem is egy kész, viszonylag működő rendszert vettek át, annyira, hogy például Géza, mikor megkeresztelkedett, I. Ottó német-római császártól királyi címet kapott, ami egyben azt is jelentette, hogy hűbéri viszony alakult ki közöttük nyugati-feudális logika szerint – és Ottó volt a hűbérúr. Ami persze nem sokat jelentett, maximum elvi kérdésről volt szó.
Szerzőnk a továbbiakban hosszasan fájlalja a térítést, a pogány vallás időnként szó szerinti kiirtását, de nem volt mit tenni, hiszen szerinte:
„A később szentté avatott István Róma és a Nyugat mellett döntött, és ezzel egyértelmű irányt szabott az elkövetkezendő évszázadoknak. A döntés (következményeivel együtt) nem volt egyszerű és magától értetődő, nem volt konfliktusoktól, meghasonlásoktól, lemondásoktól és küzdelmektől mentes.”
Hát bizony nem, ugyanakkor jobb ötlet volt, mint a litvánoké, akik kitartottak egy ideig az ősvallásuk mellett, és ellenük vallási alapon még az 1400-as évek elején is háborúztak a teuton lovagok (bár addigra a litvánok már rég ortodox keresztények lettek, de ez senkit sem zavart a hadakozásban). De miért kellett ezeket a régi ügyeket előszedni? Sok pátosz és önsajnálat után – „mi voltunk a Nyugat védőpajzsa, Trianon, odalöktek minket a bolsevik hatalomnak, blablabla” – csak kibújik a szeg a zsákból.
„Most ismét, ahogy a miniszterelnök fogalmazott, világrendszerváltás következhet; úgy fest, ismét sorsfordító döntést kell hozni. Könnyen lehet, hogy amiképpen Szent Istvánnak a Nyugatot kellett választania a túlélésért a Kelettel szemben, ezúttal a hanyatló, számunkra érthetetlen, de objektíve is életidegen kultúrájú Nyugat és a felemelkedő, sok dologban rokon Kelet közül ez utóbbi mellett kell döntenünk. Lesz sok meghasonlás, talán évszázados külső-belső küzdelmek, de ez a jövő záloga, és akik emellett döntenek, olyanok lesznek, mint Szent István az utókor emlékezetében.”
Nos, ha szerzőnknek „életidegen” a Nyugat, azon én nem tudok segíteni. Nekem nem az, pedig igazán nem a legjobb körülmények közé születtem és nem, nem volt francia nevelőnőm vagy oxfordi ösztöndíjam. Ez utóbbi kinek is volt? Ja, Orbán Viktornak… aki szintén életidegennek találja a Nyugatot. Ami meg azt illeti, hogy a Keletet kell választanunk, arra csak annyit mondhatok: a magyar átlagpolgárnál jóval alaposabban ismerem Ázsiát. Nem akarunk mi úgy élni vagy pláne ott élni. Nem és kész. Ez csak egy divatos elmebaj, nem több, Ázsia csodálatos ugyan, de ahogy Penny mondaná az Agymenőkből: „otthonra nem kéne”. Meg otthonnak sem. Oda születni kell, hogy élvezze is az ember az ázsiai életet. De most jön az írás fénypontja, a legnagyobb szamárság, az, ami kiemeli ezt a kis jegyzetet a többi programos, talpnyaló írás közül és ami miatt az a gyanú kél az olvasóban, hogy szerzőnk bejáratos lehet nem csak az orosz, de a kínai követségre is.
„A pogánynak bélyegzett, bár hangzóanyagunkhoz remekül idomuló rovásírást lecseréltük a szegényes hangzókészletű, ezért a magyar nyelv leírására alkalmatlan latin betűkre, és 8-900 esztendeig tartott, míg sikerült ebből egységes, megfelelő helyesírást kialakítani.
Ezzel az erővel megtanulhatjuk a kínai jeleket is, 800 év alatt azokat is majd csak a magyar szabályokhoz igazítjuk.
Még az is lehet, hogy a jövő tankönyveiben ezt az ezer esztendőt csak afféle mellékszálként, a magyarság elvetélt nyugati orientációs kísérleteként fogják tanítani. Mert Magyarország akkor is lesz.”
Hát kérem, az azért nem lesz olyan egyszerű. Akkor most rövid sinológiai előadás következik, némely történeti elemekkel. Én ugyanis tisztában vagyok a kínai írás alapelemeivel, és ha nem is tökéletesen, de életem folyamán már olvastam kínaiul. Főleg azért tehettem ezt meg, mert tanultam kínai nyelvet, történelmet, kultúrtörténetet, melyet szerzőnk a jelek szerint tökéletesen elmulasztott.
Kezdjük azzal, hogy a kínai monoszilabikus nyelv, vagyis egy szó – egy szótag – egy jel. Na, de hogy lesz ebből szókincs? Hiszen az elképzelhető szótagok száma véges, sőt, alacsony. Úgy, hogy a kínaiban négy hangsúly és négy hangmagasság van, vagyis az az egy jel egyből tizenhatféle dolgot jelenthet. Aztán ha több jelet kombinálunk, egyre újabb kifejezések születnek. Például az „én” szót úgy írom, hogy 我, és úgy ejtem, hogy „wǒ”. Ha azt akarom viszont mondani, hogy „mi”, azt mondom: wǒmen, és úgy írom le, hogy 我们. Azonban a „men” (门) nem okvetlenül a többes szám képzője, mert ha egymagában áll, akkor magyarul annyit tesz, hogy „kapu”. És ezek még csak a személyes névmások, jó uram! Szóval, értsük meg: nem, nem lehet a magyar nyelvet kínaiul írni, csak a kínait lehet. Igaz, vannak olyan esetek, mikor európai neveket kell átírni kínaira, például az én nevemet, a Tamást 托马斯-nak írják kínaiul, pinjin átírásban „Tuōmǎsī” lesz belőle, kiejtve valahogy úgy hangzik, hogy „Tuomaszü”. Elnézést, nem egoizmusból használom a saját nevemet, csak ez van kéznél és emiatt nem sértődhet meg senki, rajtam kívül, én meg nem fogok veszekedni saját magammal, ott még nem tartunk a rossz viszonyban.
Magyarországot 匈牙利-nak írjuk kínaiul, latin betűs pinjin átírásban ez Xiōngyálì, kiejtve Hszjongjáli. Persze lehetne valami, a magyar hangzáshoz közel álló fonetikus kínai átírást találni, de azt a kínaiak is egy magyarhoz kissé hasonló nyelven olvasnák fel – és nem értenének belőle egy vak hangot sem, mert nem is lenne értelme kínai nyelven. Szóval szerzőnk vagy azt javasolja, hogy a kínai írást csúfoljuk meg, amitől Peking tudom, Istenem, alaposan megsértődne, vagy – hagyjuk el a tulajdon anyanyelvünket a kínai kedvéért. Ezt így, ebben a formában nem merte leírni, mert még a Mandineren is megköveznék érte, de harmadik magyarázat nincs.
Mi történik azokkal a népekkel, akik áttérnek akár maguktól, akár erőszak hatására a kínai naptárra, írásra? Tessék, kérem körülnézni Belső-Mongóliában, Tibetben, Hszincsiang-Ujgurban. Az ujgurok most is élvezik a kínai kultúra elfogadásának folyamatát, kár, hogy nem sok mulatságukat lelik ebben az élvezetben. Hullanak a büntetőtáborokban, mint a legyek. Aki nem válik kínaivá, az meghal. Szóval, ennyit arról, hogy ráboruljunk a Középső Birodalom kebelére és végre otthonra leljünk benne.
Mert akárhogyan is elnézem, szerzőnk új, fordított irányú népvándorlást szeretne, azt, hogy elinduljunk Keletnek mind a tíz-tizenegymillióan és meg se álljunk Kínáig. Hiszen Európa közepétől kicsit keletre elég nehezen volna elképzelhető egy kínai nyelvű és írású ország. Márpedig a jövő tankönyveit egy ilyen beteg ötlet elfogadása után már az unokáinknak is kínaiul írnák: és kínai nyelven, nem valamiféle kínai írású magyaron. Aztán, ha egyáltalán találnának nekünk valamilyen lakatlan kősivatagot az Égalattiban, ki is halna a magyar nyelv, magyar kultúra úgy, mintha sosem lett volna, maximum német tudósok tanulmányaiban fordulnánk elő már száz év múlva is.
Szóval, szerzőkém, sikerült megdönteni a sulyokvetés világrekordját, ilyen még nem volt, Európából egyenesen a rizsföldekig sikerült vetni. Javasolnám, hogy merjen kisebbet álmodni, ne menjen el a kínai írásig, maradjon meg az Ön által feltehetően jól ismert és megszokott cirill írásnál, azzal – mivel betűírás – magyar szöveget is le lehet írni, csak kissé furcsa lesz. De Külső-Mongóliában például használják máig, ha muszájból is, a saját régi, bevált mongol írásuk helyett, mert 1937-től így követelte a nagy Szovjetunió. Érte veszteség a mongol kultúrát? Érte bizony, a régi, arámi eredetű írásrendszert, már csak a tudósok képesek elolvasni, pedig jó volt az 1208-tól 1931-ig (aztán vagy hat évig latin betűkkel írtak, de idejük sem volt megszokni, már jött a cirill ábécé).
Azért érdekes érzés lehet állítólag lánglelkű hazafiként a lelkes patrióták még lelkesebb sajtójában árulni a hazát, anyanyelvet, írásbeliséget, európaiságot pár rubelért vagy jüanért. Muszkavezetőnek, jamen-szolgának állni és mindig lesni a nagyurak kegyét. Tenni is érte, ahol és ahogy lehet.
Mert ne értsük félre: szerintem szerzőnk ezt az írást nem gondolta komolyan. Sőt, egyáltalán nem is gondolt semmit munka közben (alkotási folyamatnak azért erős, barokkos túlzás volna nevezni azt, amíg ezt a mondjuk másfél-két oldalt kiizzadta magából, vagy nagy tolófájdalmak közepette megszülte, azon a nyíláson keresztül, amije van, lévén, hogy férfiról beszélünk).
Ő csak megfelelni akart. Kimutatni a lojalitását. Nem is igazán a jutalom, inkább csak a meglévő pozíciójának megőrzése érdekében. De azért egy kis jutalomért se haragudna. Látta a kínai kölcsönfelvételről szóló hírt, jó lehetőségnek érezte egy kis hízelgésre, mit bánja ő, mivel járna ez holnapután, neki még a holnap se fontos, csak a ma.
Szvatoplukot legalább becsapták, úgy adta el az országát, hogy nem is tudott róla. De ezek a mai kormányszvatoplukok tudatosan kótyavetyélnék el két kopekért, két fenért, lehet, egyért is odaadnák.
És még lelkiismeret-furdalásuk se lenne. Nincs náluk mit furdalni lelkileg.
Szele Tamás
