Nincs még két élőlény, amelyik olyan messze élne egymástól természetes körülmények között, mint a jegesmedve és a pingvin, hiszen az egyik az Északi-sarkvidéken él, a másik a Délin. Legfeljebb az állatkertben találkozhatnak – és a Jamestown Alapítvány tanulmánya szerint Moszkva épp ilyesféle világnagy állatkertet próbál barkácsolni (a háború kellős közepén), ki akarja aknázni a Déli-sarkvidék olajmezőit és katonai támaszpontot akar odatelepíteni
Minden azzal kezdődött, hogy az idei év elején egy orosz expedíció olyan olajkészleteket talált az Antarktiszon, amelyek a szakértők szerint 511 milliárd hordót tesznek ki. A lelet az utóbbi évek legnagyobb olajleletét jelenti, amely több mint tízszerese annak az olajnak, amelyet az elmúlt öt évtizedben az Északi-sarkvidéken találtak. A felfedezés riadalmat keltett a nyugati fővárosokban, és májusban meghallgatást tartott erről az Egyesült Királyság alsóháza. Szakértők azt vallották, hogy Moszkva könnyen megsértheti az Antarktisz gazdasági hasznosítására vonatkozó tilalmat, amely az 1959-es első erre vonatkozó szerződés, valamint az azt követő,1980-as és 1990-es évekbeli megállapodások óta érvényben van. Egyes kommentátorok szerint ez Oroszországnak olyan váratlan nyereséget hozhatna, amely felborítaná a nemzetközi energiapiacot, és Moszkva számára az elkövetkező évekre versenyelőnyt jelentene. A brit külügyminisztérium azonban közölte, hogy az orosz képviselők megnyugtatták Londont, miszerint Moszkva nem kívánja kiaknázni a mezőt, és továbbra is betartja az antarktiszi szerződéses rendszer előírásait.
Ezek a megnyugtató nyilatkozatok sokakat meggyőztek arról, hogy Moszkva nem fog a közeljövőben megpróbálkozni az olajmező kitermelésével, és hogy az antarktiszi szerződéses rendszert nem fenyegeti közvetlen veszély. Ezeket a vélekedéseket tovább erősítette, hogy Moszkva és a Nyugat Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajna elleni háborújára és azokra a kínos nehézségekre összpontosított, amelyekkel a Kremlnek még az Antarktiszon lévő tudományos előőrse fejlesztése és támogatása terén is meggyűlt a baja. Mindazonáltal júliusban Putyin kérdésessé tette az összes ilyen feltételezést, amikor jóváhagyta az újonnan felfedezett olajmező feltárásának terveit, közvetlenül ellentmondva annak, amit a külügyminisztérium mindössze két hónappal korábban mondott. A hivatalos retorikában bekövetkezett fordulat a Moszkva és a Nyugat közötti kapcsolatok folyamatos romlását tükröz. Röviddel a Kreml vezetőjének kijelentései után Andrej Belouszov orosz védelmi miniszter megerősítette a tervekben bekövetkezett változást. A Haditengerészet Napján Szentpéterváron tartott általános beszédében, melyet az Antarktisz orosz felfedezésének emlékműve felavatása alkalmából tartott, kijelentette, hogy Oroszországnak régóta érdeke az Antarktisz erőforrásainak kiaknázása és az ilyen akciókat lehetővé tevő katonai erő odatelepítése.
Putyin és Belousov vonatkozó megjegyzéseit mindazonáltal elhomályosították a Moszkva ukrajnai háborújával kapcsolatos fejlemények. Az intenzív konfliktus egyre inkább arra kényszeríti a Kremlt, hogy erőforrásokat vonjon ki számos régióból. Így egyes megfigyelők arra a következtetésre jutottak, hogy Moszkva aligha van abban a helyzetben, hogy újabb kihívásokkal szálljon szembe a nemzetközi renddel. Több nyomós ok is utal azonban arra, hogy miért alaptalanok ezek a nézetek, különösen, ha az Antarktiszról van szó. Egyrészt az Északi-sarkvidék és az Antarktisz mindig is szorosan összefüggött az orosz gondolkodásban, nemcsak az éghajlat és a hatalmas természeti erőforrás-készletek miatt, hanem azért is, mert olyan helyekről van szó, ahol az egyik jelenlévő fél rendelkezésére álló erőforrások és erők kis mértékű elmozdulása is drámaian megváltoztathatja a helyzetet. Most, hogy a Nyugat Finnország és Svédország Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO) való csatlakozását követően megerősítette pozícióit az Északi-sarkvidéken, a Kreml vezetése – nem meglepő módon – válaszul az Antarktiszra tekint.
Másrészt Moszkva valószínűleg nem rendelkezik – legalábbis egyelőre – a szükséges erőforrásokkal ahhoz, hogy az Antarktiszon lévő olajmezőt kiaknázza, és ezzel tönkretegye az antarktiszi szerződéses rendszert. Ennek ellenére a Kremlnek most vannak szövetségesei, akik a jelek szerint készek együttműködni a kutatásokkal. A BRICS-csoport négy másik eredeti tagja – Brazília, India, Kína és Dél-Afrika – mindannyian együttműködnek Moszkvával az Antarktisz ügyében. Az orosz kommentátorok ünneplik ezeket a lépéseket, sőt azt sugallják, hogy ez új lehetőségeket ad a Kremlnek arra, hogy kiterjessze jelenlétét a Déli-sarkvidéken. Ezen országok potenciális részvétele azt jelenti, hogy Oroszország sokkal kevésbé elszigetelt ebben a kérdésben, mint más ügyekben, beleértve a sarkvidéki Spitzbergákat is. Ennek eredményeként Putyin kétségtelenül magabiztosnak érzi magát, hogy az Antarktisz ügyében előreléphet, különösen mivel az ottani hatalmas olajtartalékok birtokába kerülve az erőviszonyok jelentősen megváltoznának az ő javára.
Egy másik mögöttes kérdés felerősítheti azokat az aggodalmakat: az, hogy Moszkva cselekedni fog, és megpróbál hozzáférni az antarktiszi olajhoz, így lerombolja az antarktiszi szerződéses rendszert. Bár a COVID–19 világjárvány és most az ukrajnai háború elfedte ezt, Moszkva már jó ideje készül arra, hogy megkérdőjelezze az antarktiszi status quo-t. A Kreml bízik abban, hogy a déli sarkvidék olyan hely, ahol viszonylag kis befektetésekkel nagy dolgokat érhet el, ami a Putyin-rezsim külpolitikájának egyik jellemzője minden téren. Ahogy Alekszej Kuprianov, a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének tudósa öt évvel ezelőtt megfogalmazta, az antarktiszi szerződéses rendszer gyorsan összeomolhat, ha akár egyetlen nagyhatalom is úgy dönt, hogy kilép belőle, és erre Moszkvának fel kell készülnie, hogy saját érdekeit érvényesíthesse.
Könnyen meglehet, hogy a Kreml az Antarktisz ügyében is lépésre szánja el magát, mivel a globális felmelegedés egyre inkább lehetővé teszi a sarkvidékek kiaknázását. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság szankciókkal válaszolt erre a Rosgeologija és az Antarktiszon működő leányvállalatai ellen. Ezek a szankciók azonban, amelyeket még az antarktiszi olajmezők orosz felfedezése előtt vetettek ki, nem fékezték meg Moszkva ambícióit, és nem akadályozták jelentősen a Kreml azon lehetőségét, hogy ott szövetségeseket szerezzen. Sokkal többet kell tenni Oroszország lépéseivel szemben, és meg kell védeni azt a nemzetközi szerződést, amely több mint fél évszázadon át megóvta az Antarktiszt a geoökonómiai és geopolitikai versenytől. Ez a feladat alapvető fontosságú, ha a Nyugat fenn akarja tartani a jelenlegi nemzetközi rendszert, valamint meg akarja akadályozni, hogy Oroszország olyan győzelmet arasson az Antarktiszon, amely tovább rombolhatná azt.
Egyrészt nem árt, ha tudjuk, hogy az Oroszországi Föderáció az Északi-sarkvidék egészére is igényt tart (úgy mellesleg), másrészt óhatatlanul eszünkbe jut Hitler 1938-as antarktiszi expedíciója. Amit a konteók ellenére nem okkult célokból indított el, hanem ő is antarktiszi bázist – sőt, gyarmatot – kívánt létesíteni, éspedig bálnavadászat céljából. Németországnak kellett a bálnazsír, akkor elengedhetetlen kelléke volt a margaringyártásnak. Új-Svábföldből (Neuschwabenland, így hívták volna a kolóniát) természetesen nem lett semmi, mire 1939 elején visszatért a térképező expedíció, már ki volt tűzve Lengyelország megtámadásának dátuma, nem volt pénz ilyesmikre, a gyarmatosítás elmaradt. De tény, hogy mindkét diktátor meg akarta hódítani mindkét sarkvidéket, és nem ez az egyetlen közös vonásuk.
Az orosz Antarktisz terve épp úgy halálra van ítélve, mint az orosz Arktiszé – de jellemző a birodalmi gondolkodásra. Lát Putyin valami nagyot, ami nem az övé (sőt, igazából a körülmények miatt pár kutatóbázist kivéve senkié sem) és azonnal el akarja venni. Hogyan szállítja el az olajat, ki fogja azt kitermelni, hogyan élelmezi a személyzetet, miben fognak lakni és miért engedné meg ezt neki a világ? Harmadlagos kérdések.
Annyit tud, hogy neki az kell és el akarja venni. A többi nem számít.
Szele Tamás