Rendhagyó vita színhelye volt a Putyin elnök legelkötelezettebb támogatóit tömörítő Valdaj vitaklub néhány nappal ezelőtt. A vitát azért nevezhetjük rendhagyónak, mert hellyel-közzel ugyan, de valós, reális adatok és tények is elhangzottak benne, melyeket rendszerint biztos távolságban szoktak tartani az orosz felső vezetéstől. Igaz, értelmes javaslat nem hangzott el, de első lépésnek ennyi is szép ettől a társaságtól. Lássuk a Jamestown Alapítvány tudósítását a történtekről.
A Kreml-barát Valdaj Vitaklub október 14-15-én konferenciát rendezett a kínai–orosz kapcsolatokról. Közvetlenül a konferencia előtt Andrej Bisztricszkij, a Valdaj elemzője közzétett egy cikket, amelyben kifejezte a Kreml hagyományos elvárásait a Moszkva és Peking közötti együttműködéssel kapcsolatban, különösen a „többpólusú világ megteremtésének” keretében, ahol „szabad kereskedelem és a technológiák cseréje” uralkodik. Biszricskij emellett az eurázsiai országok fokozottabb integrációjára szólított fel, különösen a gazdasági együttműködés keretében. A gyakorlatban azonban Moszkva szövetségesei nem érdekeltek e célok megvalósításában. Ennek ismeretében a Kreml ismét visszatér szokásos taktikájához, miszerint nemzetközi befolyásának fenntartása érdekében megpróbálja destabilizálni a világot.
Még a Valdaj elemzői is elismerik, hogy a nem nyugati országok „világtöbbsége” – amelyet a propagandisták kedvenc kifejezésével Globális Délnek is neveznek – rendkívül heterogén, és ami a legfontosabb, nem törekszik a Nyugattal való kapcsolat megszakítására. „A világtöbbség és érdekei” című jelentésükben a Kreml-barát elemzők elismerik, hogy „a világtöbbség országainak viselkedése bizonyos esetekben azonos lehet az Egyesült Államokkal és Oroszországgal, valamint Kínával szemben”, de nem biztos, hogy annyira megfelel Oroszországnak, mint az USA-nak saját szövetségesei magatartása. A jelentés szerzői nem tudtak kibújni annak megállapítása alól, hogy „a világ kormányainak túlnyomó többsége sem a múltban, sem most nem hajlandó választani Oroszország és nyugati ellenségei között”, és maga Oroszország „nem vezetője a szövetségesek egyetlen jelentős csoportjának sem”. Bármennyire is hirdeti a Kreml a mindent elsöprő orosz erő propagandáját, lehetetlen tagadni az ország hanyatló pozícióját a globális színtéren.
Ennek fényében a Valdaj szakértői elismerik a másodlagos szankciók problémáját, amelyek szavaik szerint „az orosz üzleti élet külföldi partnerei számára az egyik legfontosabb politikai kockázattá váltak”. Ivan Tyimofejev Valdaj-elemző rámutatott, hogy még ha az egyes országok maguk nem is hoztak szankciókat Oroszországgal szemben, üzleti vállalkozásaik továbbra is függnek a Nyugattól, és kiszolgáltatottak a szankciós nyomásnak, amennyiben folytatják együttműködésüket Moszkvával. Számításai szerint 2022 márciusától 2024 júliusáig 511 másodlagos szankciót vezettek be. Ebből 107-et kínai, 74-et az Egyesült Arab Emírségekben, 52-t Cipruson és 66-ot Törökországban működő vállalatokkal szemben szabtak ki. Mindezek mellett „a pénzügyi intézmények elleni másodlagos szankciók bevezetésére szolgáló jogi mechanizmus megjelenése jelentősen növelte az aggodalmakat Kína és más baráti országok banki szférájában”. Mivel Oroszország a szankciók nyomása miatt továbbra is egyre inkább kifogy a készséges nemzetközi partnerekből, gazdaságának hanyatlása folytatódni fog, mivel a nemzetközi kereskedelem és az üzleti ügyletek egyre inkább ellehetetlenülnek.
Tyimofejev nem javasolt konkrét megoldást a problémák megoldására. Kollégáinak sincs érdemi ötlete a szövetségesek részvételére Oroszország gazdasági problémáinak megoldásában. Julija Melnyikova Valdaj-szakértő például azt tanácsolta, hogy erősítsék meg az orosz üzleti körök iránti bizalmat Kínában, javítsák a „kommunikációs gyakorlatot”, és fordítsanak nagyobb figyelmet a baráti biztosítékok „szavaira és arculatára”, amelyeket Peking rendszeresen tesz Moszkvának. A „bizalommal” kapcsolatos konkrét problémák megoldása helyett Melnyikova csak propagandamódszereket ajánl, hogy meggyőzze az oroszokat Kína baráti szándékairól. Hangsúlyozta a „Kína és Oroszország közötti barátság retorikáját, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik és sohasem fog ellenségeskedéssé válni”, ezzel azt a látszatot keltve, mintha Kína soha nem fordulna Oroszország ellen a saját érdekei miatt. Emellett a szerző azt tanácsolta, hogy ne csak a biztonság területén való együttműködést fejlesszék, hanem a Sanghaji Együttműködési Szervezeten (SCO) belül kibővített közös gazdasági projekteket is.
Az SCO-val fennálló közös gazdasági projektek nem mennek olyan zökkenőmentesen, mint remélték. Orosz katonai elemzők megjegyzik, hogy még a Moszkvával baráti viszonyban álló országok is inkább nyugati, mint orosz vállalatokra támaszkodnak. Például Kaszim-Zsomart Tokajev kazah elnök kijelentette, hogy ha jóváhagyják az országában egy atomerőmű építésének terveit, azt egy „nemzetközi konzorcium” fogja megépíteni. A szerzők azt állítják, hogy Tokajev a francia „Orano SA” multinacionális nukleáris üzemanyagciklussal foglalkozó vállalatra gondolt, amely részben a japán Mitsubishi Heavy Industries multinacionális konszern tulajdonában van. A két említett cég már épít egy atomerőművet a törökországi Szinópéban, és a tervek szerint Szerbiában is terveznek egyet.
A szövetségesektől várt segítség nélkül Moszkva egyre inkább a világrend destabilizálásának szokásos taktikájára támaszkodik. Orosz katonai szakértők nyíltan írják, hogy „egy nagyobb háború a Közel-Keleten” rendkívül előnyös lenne Oroszország számára, mert „a Nyugat kénytelen lesz átirányítani katonai-politikai erőfeszítéseit és anyagi erőforrásait arra a térségre, mivel többé nem lesz ideje ránk; hasonlóképpen az olaj és a gáz ára is meredeken emelkedni fog”. Szerintük ebben a forgatókönyvben Ukrajna légvédelem nélkül maradhat, „és az orosz légierő fogja uralni az égboltját. Ennek következtében az ukrán náci rezsim magára marad az ellenünk folytatott harcban, és elkerülhetetlen lesz a gyors összeomlása”.
Az orosz propagandisták hasonló retorikát hangoztattak egy évvel ezelőtt, amikor nyíltan beszéltek arról, hogy Moszkva hasznot húzhat Izrael Hamász elleni háborújából. Az orosz kapcsolatok a közel-keleti diktátorokkal, köztük azokkal, akiknek Moszkva fegyvereket szállított, mint például Bassár el-Aszad, aligha számítanak titoknak. Nem valószínű azonban, hogy Moszkva képes lenne háborút kirobbantani bárhol a világon – már csak azért sem, mert már nem vezető szereplő, és egyre inkább keleti partnereitől függ. Nagyon valószínű, hogy a Kreml a jelenlegi harci cselekmények közepette mindent megtesz, hogy a közel-keleten olajat öntsön a tűűzre, abban a reményben, hogy Ukrajnát így megfosztja a nyugati segítségtől.
Ahogy folytatódik az ukrajnai háború, Moszkva egyre inkább azt fogja tapasztalni, hogy a többpólusú világra vonatkozó ambíciói és a csökkenő befolyása között egyre nagyobb lesz a szakadék. Annak ellenére, hogy a Kreml igyekszik erőt sugározni és szövetségeseket szerezni, egyre nagyobb gazdasági kihívásokkal kell szembenéznie a szankciók, a szövetségesek konkrét támogatásának hiánya és az olyan partnerektől való növekvő függőség miatt, mint Kína. Az e gazdasági gondok kezelésére irányuló gyakorlati megoldások hiánya, párosulva Moszkva hagyományos globális destabilizációs taktikájával, jól mutatja Oroszország laza erőfeszítéseit romló státuszának megoldására. Ahelyett, hogy egy új többpólusú rend élharcosaként lépne fel, Oroszország egyre inkább elszigetelődik, a stratégiai manipulációra támaszkodik, és küzd az érdemi nemzetközi együttműködés biztosításáért.
Hát, Vlagyimir Vlagyimirovics, mint egy magyar filmben (A Tanú) elhangzik: a tények makacs dolgok, melyekkel jobb szembenézni. Az Oroszországi Föderáció nem a töbpólusú világot építi és nem a háborús győzelem felé menetel, ellenben ha minden így megy tovább, jó eséllyel válhat gazdasági értelemben – és ki tudja, talán egyéb szempontokból is – Kína gyarmatává. Tegye le a fegyvert, bátyuska, hátráljon ki a kínai szerződésekből és talán, de csak talán megmentheti az országát. A hatalma már nem, de az országa talán még menthető.
Szele Tamás
