Az amerikai választások javában tartanak és egyhamar nem is lesz értelmezhető eredményük, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Azonban még így, befejezetlenül is van világpolitikai hatásuk, mégpedig eléggé negatív – hogy ez miképpen lehetséges? Ezt mutatja be a Jamestown Alapítvány rövid elemzése.
A világ híreit uraló amerikai elnökválasztás november 5-én természetes csúcspontjához érkezik, akkor is, ha az eredmény napokig bizonytalan marad. Hivatalos források szerint még Oroszországban is, ahol a háború és az infláció a legnagyobb gondok közé tartozik, a felnőttek több mint 60 százaléka követi az amerikai választásokat. Független közvélemény-kutatások szerint azonban csak mintegy 19 százalékuk követi szorosan az eseményeket. Míg az oroszok mintegy fele úgy gondolja, hogy a választások kimenetele kevéssé fontos az országa számára, azok, akiket érdekel az eredmény, erősen preferálják Donald Trump korábbi elnököt. Úgy tűnik, hogy a Kreml is ugyanezt a preferenciát képviseli – és kevés fenntartást táplál azzal szemben, hogy ennek megfelelően cselekedjen –, miközben rágalomnak minősíti az Egyesült Államoknak az orosz beavatkozással kapcsolatos vádjait.
Moszkvában a mainstream politikai szakértők hozzáértő elemzéseket készítenek az amerikai választások tétjéről, kiemelve az elit és a társadalom közötti megosztottság mélységét, és értékelve az USA európai ügyektől való elzárkózásának dinamikáját. Az orosz vezetést azonban kevésbé érdeklik a hosszú távú folyamatok, és inkább arra összpontosítanak, hogy megragadják azokat a lehetőségeket, amelyeket az teremtett, hogy a Biden-kormányzat szélsőségesen küzd a potenciális szavazatok megszerzéséért a csatatér-államokban, és emiatt külpolitikájában elkerüli a vitatható lépéseket. Ebben az opportunista manőverben Vlagyimir Putyin orosz elnök hasznos partnerre talált Kim Dzsongun észak-koreai diktátor személyében, aki felhagyott a koreai újraegyesítés hagyományos jelmondatával, és szívesen játszadozik az USA figyelmetlensége miatt nyitva hagyott geopolitikai térben.
Ez a manőverezés magában foglalja az észak-koreai csapatok Oroszországba küldését. A terv, amelyről valószínűleg Putyin tavaly júniusi phenjani látogatása során állapodtak meg, és amelyet október közepén léptettek életbe, kezdetben egy körülbelül 1500 fős elit különleges alakulat, majd mintegy 10-15 000 főnyi „könnyűgyalogság” „exportját” irányozta elő Oroszországba gyors kiképzés és későbbi harci bevetés céljából. Utólag visszatekintve ez az elrendezés teljesen logikus. Putyin eltökélten fenntartja a donbásszi területen a támadó előrenyomulás módszerét, és minden taktikai előrenyomulás több tonna tüzérségi lövedéket és több száz emberéletet emészt fel. Nagyjából ugyanúgy fogják kompenzálni a csökkenő toborzást az engedelmes katonák zászlóaljai (ami már most is akut ipari munkaerőhiányt okoz és társadalmi elégedetlenséget szít), ahogyan az Észak-Koreából érkező lőszerek vonatnyi szállítmányára van szükség az orosz hazai termelés kiegészítésére. Az orosz veszteségek jelenlegi üteme mellett hetente 10 000 újoncot kell toborozni. A múlt heti moszkvai látogatásakor Csö Szon Hui, Észak-Korea külügyminisztere megerősítette, hogy Kim elrendelte: Oroszországnak minden szükséges támogatást meg kell adni a „szent háborújában”.
Az orosz kereslet mértéke viszonylag világos, de az Észak-Koreának történő törlesztés jellege továbbra is bizonytalan. Meglehetősen valószínűtlen, hogy az olaj és a búza exportja – bármennyire is szükségesek ezek az árucikkek – elegendő kompenzációt nyújt egy másik nemzet katonáinak ágyútöltelékként való felhasználásáért. Valószínűleg véletlen egybeesés lehetett, hogy Észak-Korea 2023 novemberében, két hónappal Putyin és Kim Vosztocsnij kozmodromban tartott szívélyes találkozója után két hónappal sikeresen fellőtte a Malligyong–1 katonai műholdat. További véletlen egybeesés lehet, hogy múlt csütörtökön, amikor az első észak-koreai csapatok megérkeztek a Kurszki Területre, Kim a lányát is elvitte, hogy megfigyelje a Hwaszong–19 nehéz interkontinentális ballisztikus rakéta próbaindítását Phenjan térségéből. Egybeesések előfordulnak, de az észak-koreai rakétaprogram gyors előrehaladása valószínűleg az orosz szaktudás és technológiatranszfer segítségével valósul meg.
Dél-Korea az az ország, amelyet a legjobban aggaszt a Moszkva és Phenjan között egyre inkább kiépülő tengely. Kim Yong-Hyun védelmi miniszter Washingtonba utazott, hogy összehangolja a válaszlépéseket. Szöul reakciója egy megfigyelő misszió Kijevbe küldését is magában foglalta. Japán és az Egyesült Államok légi eszközöket, köztük egy B–1B stratégiai bombázót is átköltöztetett, hogy az egység demonstrálására háromoldalú hadgyakorlatot tartson Dél-Koreával. Moszkva számára mégis eléggé nyilvánvaló, hogy Washington elsődleges célja jelenleg az eszkaláció elkerülése. Sok európai politikus osztja ezt az álláspontot, de Volodimir Zelenszkij ukrán elnök érvelése, miszerint az észak-koreai csapatok telepítése olyan eszkalációs lépésnek minősül, amely veszélyezteti a globális biztonságot, megcáfolhatatlan. Mostanra minden kétely eloszlott Észak-Korea ukrajnai szerepvállalásával kapcsolatban, mivel Mark Rutte, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) főtitkára megerősítette az észak-koreai csapatok érkezésének hírét, ami egyértelmű jele Putyin kétségbeesésének.
Az eszkalációra adott megfelelő és arányos válaszlépésekről még mindig folyik a vita, és Washington engedélye Kijev számára, hogy nagy hatótávolságú fegyverrendszerekkel rakétacsapásokat mérjen Moszkvára – és Phenjanra is – még mindig függőben van. Peking az egyetlen olyan fél, amely az amerikai választások által biztosított időablak tartama alatt lebeszélheti Putyint és Kimet a további eszkalációról. Kína állítólag elégedetlen az észak-koreai csapatok gyors kivezénylésével az ukrán frontra, ami ellentétes a tűzszünetről és a konfliktus esetleges rendezéséről szóló tárgyalásokra vonatkozó deklarált céljával. Oroszország ártatlanságot színlel, miközben felzaklatja legfontosabb stratégiai partnerét – Oroszország szakértői most is kitartanak azon állításaik mellett, hogy a nyugati kísérletek, amelyek az orosz–kínai kapcsolatokban feszültséget akarnak kelteni, kudarcra vannak ítélve.
A különböző meggyőződésű autokratikus és bűnöző rezsimek feltűnően eltérő aggodalmakat táplálnak az amerikai választások tétjével kapcsolatban. Kína általában a stabilitást és a kiszámíthatóságot részesíti előnyben, Venezuela pedig osztja ezt az álláspontot, míg Irán annyira aggódik amiatt, hogy a vélhetően szoros szavazáson megbillen a mérleg nyelve, hogy esetleg elhalasztja az Izrael elleni „megtorló” csapást. Ez azonban új lendületet ad a szolidaritás demonstrálására irányuló nyugati erőfeszítéseknek, ami olyan erőforrás, melyhez Putyin és Kim nem fér hozzá, és nem is ért hozzá. Ukrajna az egymás döntő fontosságú képességeinek növelésére irányuló orosz-észak-koreai kísérletek célkeresztjében áll, amelyeket az Egyesült Államok következetes döntésekkel kapcsolatos vonakodására alapoznak. Ukrajna dacos magatartása mindazonáltal olyan erővé vált, amely arra ösztönzi a globális Nyugatot, hogy a demokratikus folyamatok esetleges zűrzavara ellenére is tartson össze.
Összegezve: az érthető, hogy mikor nincs otthon a macska, cincognak az egerek. Hanem bolond az az egér, aki a nagy cincogás közben azt hiszi, hogy nincs is macska – van, és előbb vagy utóbb, de hazaér.
Viszont azt se feledjük, hogy minél tovább tart az amerikai választások eredményének eldöntése, annál több lehetőséget, mozgásteret kapnak a latorállamok és a diktátorok. Szóval: ha lehet, tessenek sietni ott, Amerikában.
Szele Tamás
