Sokan mondják, még többen sulykolják, hogy a végéhez közeledik az ukrajnai háború, melyet szerintük – természetesen – Kijev fog elveszíteni, és aztán majd béke lesz. Nos, én ebben egyrészt nem hiszek, mármint az ukrán vereségben, másrészt ha mégis sor kerülne rá, utána maximum a temetőkben lenne béke, ott is csak a föld alatt, míg egyetlen ukrán ember él. Ami nem sikerült a harctéren, pótolnák partizánharcokkal.
Épp ezért nevetséges (bár érthető) Vlagyimir Putyin szánalmas erőlködése, amivel minden áron, így vagy úgy, de fokozni, eszkalálni próbálja a háborút, hogy aztán a tűzszüneti- vagy béketárgyalásokon a Kreml lehessen előnyösebb helyzetben. Ezzel foglalkozik a Jamestown Alapítvány ma megjelent tanulmánya is.
Oroszország stratégiája az Ukrajna elleni agresszív háború végrehajtása során, amely a múlt héten lépte át az ezredik napját, óriási nyomás alá helyezik az ország gazdaságát, társadalmát és fegyveres erőit, amelyet Moszkva militarista propagandája nem igazán tud leplezni. A könyörtelen támadások, amelyek szükségesek ahhoz, hogy bizonyítsák, hogy Oroszország uralja a stratégiai kezdeményezést, olyan súlyos veszteségeket okoznak, hogy a kirívóan magas kifizetéseken alapuló toborzás nem tudja ellensúlyozni a veszteségeket. A háború közvélemény általi támogatottsága nem mérhető pontosan, de a közvélemény-kutatások szerint folyamatosan nő az azonnali béketárgyalások preferenciája. Az eszkaláció az egyetlen módja annak, hogy megváltoztassák a gyors kimerülés folyamatát. Novemberben Vlagyimir Putyin orosz elnök három demonstratív eszkalációs lépést választott, amelyek célja egyrészt Ukrajna ellenállóképességének aláásása, másrészt az orosz agresszióval szembeni nyugati eltökéltség gyengítése volt.
Az első lépés Oroszország nukleáris doktrínájának korszerűsítése volt, és Putyin arra törekedett, hogy a lehető legtöbbet hozza ki ebből a deklaratív intézkedésből. Először egy sor súlyos célzást tett az átdolgozásra, majd a Biztonsági Tanács szeptemberi rendkívüli ülésén bejelentette a változtatások egy részét, végül november 19-én aláírta a rendelet teljes szövegét. A vezető szakértők a nukleáris fegyverek bevetési küszöbének csökkentésének szimbolikus jelentőségét hangoztatták, azonban a módosítások csupán homályos megfogalmazásokból álltak, és korábban már egyébként is hosszasan vitáztak róluk. Határozottabb megfogalmazásokat javasoltak és vártak, de Putyinnak figyelembe kellett vennie Kína fenntartásait a nukleáris kockázatvállalással szemben. Nem mert határozottan negatívan állást foglalni Pekingnek a nukleáris fegyverek első bevetésével szembeni ellenséges álláspontjával szemben.
Putyin második lépése mintegy 12 000 észak-koreai katona bevetése volt a Kurszki Terület harci zónájában. Valerij Zaluzsnij, az ukrán fegyveres erők volt főparancsnoka ezt a harmadik világháborúhoz vezető eszkalációnak nevezte. A Kreml hivatalos álláspontja nem volt sem tagadás, sem megerősítés, de a médiát utasították, hogy ne vegyen tudomást erről a fejleményről, így csak néhány utalást tettek rá a kommentátorok és „hazafias” bloggerek. Moszkvában aligha volt helye a kételynek, hogy a Phenjannal való stratégiai partnerség „fegyverbarátsággá” való átalakítása a Biden-kormányzat részéről erős reakciót váltana ki . Az Ukrajnának régóta halogatott engedélyt, hogy a hadsereg taktikai rakétarendszerei (ATACMS) orosz területre csapást mérhessenek, Moszkvában minden bizonnyal előre várták, és a nukleáris doktrína felülvizsgálata csak egy része volt az előkészített válasznak.
Az ukrán csapásokat késedelem nélkül végrehajtották, de sem a Brjanszki Területen lévő arzenál elleni találat, sem a Kurszki Területen lévő parancsnoki központ megsemmisítése nem jelentett eszkalációt, mivel hasonló csapásokat már korábban is végrehajtottak ukrán fegyverrendszerekkel. Putyin mindazonáltal alkalmasnak találta a harmadik eszkalációs lépés megtételét – a dnyiprói Juzsmasz üzem elleni csapást az „Oresnyik” nevű új, közepes hatótávolságú ballisztikus rakétával. Ez volt az első indítása ennek a mobil rakétának, amely különböző konstrukciók elemeit egyesíti és több robbanófejet hordoz, ellentétben a Topol-M interkontinentális ballisztikus rakétával vagy az Iszkander-M rövid hatótávolságú ballisztikus rakétával. Putyin láthatóan elragadtatással jelentette be ennek a „harci tesztnek” a sikerét, annál is inkább, mivel a Szarmat interkontinentális ballisztikus rakéta szeptemberi tesztje, amelyet még 2018 májusában bevetésre késznek nyilvánított, robbanással végződött a silóban.
Az eszkalációs kontroll megszerzésének illúziója gyorsan elmúlhat, mivel az ukrán távolsági csapások folytatódnak, miközben Putyin ígéretét további „tesztekre” és az Oresnyik tömeggyártására a votkinszki üzem korlátozott ipari kapacitása korlátozza. Nincs több „biztonságos” lehetősége az eszkalációra, és kénytelen lesz felmérni a nukleáris tesztek folytatásának vagy egy nem stratégiai célú nukleáris csapás végrehajtásának következményeit, ahogyan azt néhány merész moszkvai szakértő továbbra is javasolja. Bár a nukleáris háború témája „normalizálódhat” az ultrapatrióta háborús propagandában, Putyin tökéletesen tisztában van a rendkívüli kockázatokkal, a közvélemény pedig továbbra is mélyen aggódik és határozottan ellenzi, hogy az úgynevezett „különleges katonai művelet” a nukleáris katasztrófa szélére sodorja az országot.
Moszkva nem aggódik különösebben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO)-Ukrajna Tanács közelgő ülése miatt, amelyet azért hívtak össze, hogy megvitassák az Oresnyik-rakétacsapásra adott közös választ. Ehelyett a Kreml nagy figyelmet fordít a koalíció két kulcsfontosságú, politikai átalakuláson áteső vezető államának, az Egyesült Államoknak és Németországnak a reakcióira. Az utóbbi esetben Olaf Scholz kancellár „szörnyű eszkalációról” szóló szavait a bénító aggodalom jeleként értelmezik, ami potenciálisan hatással lehet a közelgő választások kimenetelére is. Az elsődleges figyelem kétségtelenül az Egyesült Államok kockázatértékelésének változásaira irányul, és moszkvai szakértők alaposan átgondolják a véleményeket Joe Biden amerikai elnök azon döntéséről, hogy Ukrajna engedélyt kapott a csapásokra, mint a megválasztott elnök, Donald Trump külpolitikai mozgásterének korlátozására tett kísérletről. Ezek a találgatások hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy a csapások engedélyezéséről szóló döntést a két vezető Fehér Házban tartott megbeszélése, valamint Biden és Hszi Csin-ping kínai elnök a G20-ak brazíliai csúcstalálkozóján tartott találkozója után jelentették be.
A Kreml arra számít, hogy a Trump-kormányzat megpróbál majd véget vetni az Ukrajna elleni háborújának, és álláspontokat készít elő a kompromisszumokra irányuló amerikai nyomás semlegesítésére, valamint azon dolgozik, hogy az esetleges engedmények elsősorban Kijevtől származzanak. Ezek az erőfeszítések azonban nem tükrözik annak valódi következményeit, hogy Putyin vakmerően felkapaszkodik az eszkaláció létráján. Bármilyen lehetséges alkut, amely mérsékelt előnyök biztosítását és a stabilitás helyreállítását feltételezi, most aláásna Oroszország bizonyított vágya, hogy leigázza a dacos Ukrajnát és megossza a nyugati koalíciót. Egy olyan tűzszünet, amely az uralomra törekvő orosz autokrata jóindulatától függne, súlyos biztonsági kockázatokat rejt Európa számára, mivel nem tudnák elrettenteni a Kreml következő agresszív lépését, amelyet Moszkva katonai fölényének illúziója vezérel. Ukrajna nem remélheti, miszerint területi integritását úgy állíthatja helyre, hogy megsemmisítő katonai vereséget mér Oroszországra, de a sikeres védekező és támadó műveletek sorozata, amelyet a tartós nyugati katonai támogatás erősít, megfoszthatja Putyint a stratégiai kezdeményezéstől, és kiábrándíthatja őt a vélt eszkalációs dominanciájából.
Eddig a tanulmány, és én csak annyit jegyeznék meg, hogy ha az Oroszországi Föderáció fegyveres erői annyira a végüket járják, amennyire a fentiekben olvashattuk, érdemes reagálni az eszkalációs törekvéseikre? Tudom, Ukrajna is kezd kimerülni, és január 20-tól kérdéses, kaphatnak-e még amerikai támogatást (azzal együtt, hogy fegyverben és anyagiakban az Európai Uniótól eddig is többet kaptak, mint az Egyesült Államoktól). De talán mégis jobb lenne kicsit tovább fárasztani az orosz hadsereget. Csak addig, míg össze nem esik, tovább nem.
Az kiabál, akinek a háza ég, az eszkalál, aki maga is a végét járja.
Ezt kéne kihasználni.
Szele Tamás
