Kétségtelen, hogy egyelőre a Szíriában kialakult helyzet legnagyobb nyertese Erdogan török elnök, ugyanis a régióban majdnem teljesen megszűnt az orosz és iráni befolyás, ellenben az övé hihetetlen módon megerősödött. Ez minek köszönhető? A választ a The Insider tanulmánya adja meg.
Recep Tayyip Erdogan december 9-én bejelentette, hogy Szíria történelmének „ragyogó időszakába” lépett. Egyszóval a török elnök nem tűnik finnyásnak Ankara hozzájárulását illetően Bassár el-Aszad megbuktatásához.
A török hatóságok már régóta pumpálják a pénzt és a fegyvereket a szíriai proxy erőkbe, és bár az ankarai illetékesek aligha számíthattak arra, hogy az Aleppó elleni meglepetésszerű offenzíva ilyen átütő sikert arat, a lehető legtöbbet kívánják kihozni az eredményeiből. A fő célt sikerült elérni: az orosz és iráni befolyást a térségben szinte semlegesítették.
A Damaszkusz elleni támadás
A fegyveres lázadók gyors előrenyomulása Idlíb tartományból a szomszédos Aleppó felé sokakat váratlanul ért. Kevésbé lepte meg Törökországot, amely évek óta támogatja a Szíriai Nemzeti Hadsereget (SNA) – az ellenzék fegyveres erőit –, korszerű fegyverekkel, köztük drónokkal látva el őket.
A november 27-ét követő első napokban a török kormány hangsúlyozta, hogy nem vesz részt az offenzívában, és kifejezte elkötelezettségét Szíria területi integritása mellett. De december 6-án, amikor a lázadók már csak néhány tucat kilométerre voltak Damaszkusztól, Erdogan levetette álarcát: „Idlíb, Hama, Homsz, után természetesen a célpont következik, vagyis Damaszkusz. Reméljük, hogy az ellenzéki hadjárat incidensek és gondok nélkül folytatódik”.
A török elnök persze fenntartja, hogy Ankara egészen az utolsó pillanatig folyamatosan felajánlotta Aszadnak a tárgyalások lehetőségét, de hiába. A trónfosztott szíriai vezető tartózkodott a kommentártól, de az elmúlt években valóban elutasított minden lehetséges megállapodást Erdogannal, előfeltételként megkövetelve a török csapatok kivonását a szíriai területekről. Aszad ezt Moszkva könyörgése ellenére tette, amely közvetítő szerepet akart vállalni, és felajánlotta, hogy platformot biztosít a szíriai és a török vezetők közötti tárgyalásokhoz. Így Erdogan, látva, hogy damaszkuszi partnere kötélnek áll, talán úgy döntött, hogy gúnyt űz belőle, mondván: „Nem fogadta el a felajánlott segítséget”.
Most, amikor Aszad elmenekült Szíriából, hogy orosz földön találjon menedéket, Erdogannak lehetősége van arra, hogy ellátogasson Damaszkuszba, és az Omajjád mecsetben imádkozzon – ahogyan arról nyilvánosan álmodozott 12 évvel ezelőtt, egy másik pillanatban, amikor Aszad a vereség szélén látszott állni.
A szultán útja
Amikor 2011-ben elkezdődött az arab tavasz, Erdogan Igazság és Fejlődés Pártja (AK) már körülbelül egy évtizede hatalmon volt Törökországban. Maga Erdogan iszlamista háttere ellenére biztosította a szkeptikusokat, hogy ő nem vallási fanatikus, hanem konzervatív demokrata. Amikor a forradalmi hullám végigsöpört az arab világon, a török modellt egyfajta vezércsillagnak tekintették a Tunéziában és Egyiptomban hatalomra jutott iszlamisták.
Erdogan, Törökország akkori miniszterelnöke az arab utcák valódi hősévé vált. Amikor arab országokba látogatott, az emberek megtapsolták, és saját vezetőjükként üdvözölték. Ő pedig atyai tanácsokat osztogatott az iszlám és a demokrácia összekapcsolására vonatkozóan.
„Nem az ember válik világivá, hanem az állam válik világivá… Líbia a líbiaiaké. Allah óvjon meg benneteket!” – mondta Erdogan 2011 szeptemberében Tripoliban az éljenző tömeghez szólva. Ugyanebben a beszédében a török miniszterelnök kifejezetten hangot adott azon szándékának, hogy beavatkozzon egy szomszédja belügyeibe, mondván, hogy a Szíriában kibontakozó polgárháborús konfliktus „török belügynek” minősül. Akkor azzal érvelt, hogy a damaszkuszi hatóságok „nem lesznek képesek túlélni” a harcot a tömeges ellenzéki tüntetésekkel szemben. Nem tévedett – még ha 13 évbe is telt, mire jóslata valóra vált.
A 2010-es évek elején Erdogan arab világban aratott diadala egybeesett a Törökország és az Európai Unió közötti kapcsolatok kihűlésével, ugyanis az EU bírálta a török miniszterelnököt az országban elkövetett emberi jogi visszaélések miatt, és felfüggesztette Ankara uniós csatlakozási tárgyalásait. A külpolitikai változás az AK Párt belpolitikai hozzáállására is kihatott. Miután 2011 júniusában újabb parlamenti választást nyert, Erdogan azt mondta: „Szarajevó ma ugyanúgy nyert, mint Isztambul. Bejrút annyit nyert, mint Izmir. Damaszkusz annyit nyert, mint Ankara”.
Ettől a pillanattól fogva Törökország az Oszmán Birodalom iránti nosztalgiát lovagolta meg. Konstantinápoly meghódítójának, II. Mehmed szultánnak a képei kezdtek megjelenni az állami iskolákban Atatürk portréi mellett. Egyre több, az oszmán szultánok idejében játszódó film kezdett megjelenni, Erdogan pedig felszólította a lakosságot, hogy tanulják meg a régi birodalom nyelvét: „Akár akarják, akár nem, a régi oszmán-török nyelvet tanulni és tanítani fogják ebben az országban”.
Szakértők „neo-oszmánizmusnak” nevezik az AK Párt bel- és külpolitikájában bekövetkezett változást – amelynek során a török vezetés nem Mustafa Kemal Atatürk, hanem az Oszmán Birodalom utódjának kiáltotta ki magát. Erdogan a maga részéről kerüli e kifejezés használatát, még akkor is, ha tettei önmagukért beszélnek.
Viszály Erdogan és Aszad között
2011-ben Erdogan a következőket mondta Aszadról: „Bashart és engem nemcsak személyes kapcsolat, hanem családi barátság is összeköt. A feleségeink közeli barátnők. Nem telt el három év azóta, hogy azt mondtam Basharnak: ‘Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz engem. Azt is tudom, hogy a nép szeret téged. De ha nem kezdesz reformokba, egy reggel arra fogsz ébredni, hogy a néped már nem szeret téged.”
Aszad és Erdogan nagyjából egy időben kerültek hatalomra országukban. A szíriai diktátor 2000-ben örökölte a hatalmat apjától, a török politikus pedig 2002-ben győzött pártjával az általános választásokon. Szinte azonnal barátságos kapcsolat alakult ki közöttük. Még nyaralni is együtt mentek. Barátságuk normalizálta az addig igen feszült török-szíriai kapcsolatokat.
Amikor az arab tavasz 2011 márciusában végigsöpört Szírián, Erdogan kezdetben óvatos álláspontot képviselt, és felszólította Aszadot, hogy kezdjen reformokba. De miután végignézte, ahogy az arab diktátorok egymás után veszítik el a hatalmukat – Zine El Abidine Ben Ali Tunéziában, Hoszni Mubarak Egyiptomban, Muammar Kadhafi Líbiában –, a török miniszterelnök meggyőződése lett, hogy Aszad napjai meg vannak számlálva.
Törökország fokozatosan a szíriai ellenzék bázisává vált, beleértve annak fegyveres elemeit is. Ankara soha nem titkolta, hogy részt vett a lázadó Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) – jelenleg Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) – létrehozásában és támogatásában. A fegyveres ellenzék Damaszkusz elleni legutóbbi offenzívájában az SNA a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) terrorista csoport harcosaival közösen harcolt egy egységes front részeként.
A szíriai válság súlyosbodásával Erdogan drámaian megváltoztatta retorikáját Aszaddal szemben: terroristának nevezte őt, és megígérte, hogy egy nap Damaszkuszba utazik, hogy a város ősi Omajjád mecsetében elmondja a namaz nevű imát. A szíriai konfliktusba Aszad oldalán történő iráni és orosz beavatkozás azonban arra kényszerítette a török vezetőt, hogy átgondolja terveit.
Szíria felosztása
A 2015 szeptemberében kezdődött orosz katonai beavatkozás lehetővé tette, hogy Aszad rövid időn belül visszaszerezze az ellenőrzést Szíria területének több mint ötven százaléka felett, és a fegyveres lázadó csoportokat visszaszorítsa az ország északi részére. Aszad hadseregének legnagyobb győzelme – amelyet az orosz légierő segítségével, valamint az iráni Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) szárazföldi csapatai segítségével ért el – Aleppónak, az ország második legnagyobb városának visszafoglalása volt 2016 decemberében.
2017-ben az Asztanai folyamat – Oroszország, Irán és Törökország részvételével – különleges de-eszkalációs zónákat hozott létre Szíriában tűzszüneti céllal. Ankara vállalta, hogy megakadályozza a harcok kirobbanását az északnyugati Idlíb tartományban lévő de-eszkalációs övezetben, ahol az Aleppóból és más régiókból kiszorított lázadó fegyveres csoportok koncentrálódtak. Emellett a török félnek biztosítania kellett két főútvonal (M5 és M4) megnyitását és a terrorszervezetek felszámolását a térségben.
Törökország e célok elérése érdekében tett hivatalos lépései közé tartozott csapatok telepítése és több ellenőrzőpont felállítása Észak-Szíriában. A gyakorlatban azonban Ankara másként látta feladatát.
Viszály a kurdok miatt
Az elmúlt években a török vezetés elsősorban a kurd autonómia kialakulásával foglalkozott Észak-Szíriában. 2014 elején három kulcsfontosságú kurd régió – Afrin, Kobani és Qamishli (Dzsazíra) – kinyilvánította szuverenitását. Törökország, ahol a kurd kérdés továbbra is megoldatlan, potenciális fenyegetést látott ebben a fejleményben. Eközben a kurd népi védelmi egységek (YPG) voltak azok, amelyek döntő szerepet játszottak az Iszlám Állam terrorcsoport iraki és szíriai vereségében. Ezért az Egyesült Államok aktívan támogatta a kurdokat.
Ankara mindazonáltal az YPG-t elsősorban a törökországi Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) kiterjesztésének tekinti, amely 1984 és 2013 között földalatti fegyveres harcot folytatott török területen, és 1993 óta terrorszervezetnem minősítették, majd törvényen kívül helyezték Törökországban.Az egyes észak-szíriai kurd fegyveres milíciák felszámolása érdekében Törökország időnként célzott katonai műveleteket hajtott végre, köztük az Eufráteszi Pajzs (2016-2017) és az Olajág (2018) hadműveleteket.
Erdogan azonban a kurd fegyveres alakulatok teljes legyőzésére vágyott. Ennek érdekében Ankara nagy reményeket fűzött Donald Trump Fehér Házba való visszatéréséhez, amely fejleményről török tisztviselők azt feltételezték, hogy az amerikai csapatok Szíriából való kivonását fogja előidézni, és ezáltal véget vet a kurd milíciáknak nyújtott washingtoni támogatásnak.
Oroszország a maga részéről nyíltan megszállásnak nevezett minden török katonai jelenlétet Szíriában. A szíriai lázadó erők november végén kezdődött gyors offenzívája azonban megkímélte Erdogant attól, hogy saját hadműveletet indítson a kurdok ellen. Velük most az Ankara által támogatott SNA foglalkozik, amely jelenleg heves harcokat folytat az YPG-vel.
Ki ragadta magához a hatalmat Szíriában?
A szíriai lázadók értékelésénél fontos megkülönböztetni az SNA-t a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) dzsihadista csoporttól, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának vonatkozó határozata nemzetközi terroristajegyzékbe vett, Törökországban pedig külön törvény tiltja a működését.
A HTS, amely vezető szerepet tölt be a felkelők között, több dzsihadista mozgalom – köztük elsősorban az egykori al-Nuszra Front, az iraki al-Kaidából kivált csoport – összeolvadása.
A HTS vezetője, Abu Mohammad al-Dzsulani, aki egykor az al-Kaida és az ISIS kötelékében szolgált, ma már teljes önállóságot és függetlenséget tanúsít, többek között Ankarától is. „Al-Dzsulani, az ISIS egykori szíriai emírje, aki Törökország terrorista-listáján szerepel, nem fogja uraként kezelni Erdogant” – mondta Fehim Tastekin török Közel-Kelet-szakértő.
Mintha a Szíriában harcoló különböző frakciók és alakok változó hűségének nyomon követése nem lenne már így is elég bonyolult, al-Dzsulani megszakított minden kapcsolatot az al-Kaidával és az Iszlám Állammal, ehelyett mérsékletességet és jóindulatot igyekszik tanúsítani a nem hívőkkel és minden vallási és etnikai kisebbséggel szemben Szíriában. A HTS-nek mindenesetre le kell vetnie a terroristák bélyegét, ha nemzetközi elismerésre törekszik. Ahogy Geir Pedersen, az ENSZ szíriai különmegbízottja már utalt rá, ez a lehetőség valóban felmerült.
Ehhez a formálisan egykori dzsihadistáknak, akiknek minimális politikai tapasztalatuk van, befolyásos pártfogókra lesz szükségük a nemzetközi színtéren – erre a szerepre Erdogan kiválóan alkalmas. Amellett, hogy ez a régióban és azon túl is erősíti tekintélyét, Erdogan ösztönzői közé tartozik, hogy haza kell juttatnia a Törökország által befogadott mintegy 3 millió szíriai menekültet. A török elnök mindenesetre már elérte fő célját: geopolitikai riválisai – Irán és Oroszország – kiszorítását Szíriából.
Nos, összefoglalásképpen: Erdogan nagytörök álmairól már régóta tudott a világ, ez nem jelent újdonságot, ahogyan az sem, hogy ezek teljes egészében megvalósíthatatlanok – de talán még sohasem került ennyire közel ahhoz, hogy ha nem is határrevízió, de a török befolyási övezet megnövelése útján legalább részben és regionálisan visszaállítson valamit a Magas Porta hajdani ragyogásából. Más kérdés, hogy ez nem fog öröké tartani. Sőt, még sokáig sem.
Szíria fölött feljött a félhold és fakón bevilágítja az országot. De eljön még a reggel is.
Szele Tamás
