Mivel Ukrajnában mindkét harcoló fél erejének végéhez közeledik – igen, az oroszok is! – az utóbbi időben egyre többször vetődnek fel mindenféle „béketervek”, melyek természetesen főleg Ukrajna számára elfogadhatatlanok. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy ha és amennyiben lesz tűzszünet, netán valamiféle átmeneti béke is, akkor Kijevnek némi területi veszteségekkel kell számolnia (ami a miszlikbe bombázott és lőtt Donbássz esetében talán nem is végzetes baj, hiszen az ottani újjáépítés minimum évtizedekbe, de talán száz évbe is beletelhet.
A felvetődő kérdések legfontosabbika Ukrajna NATO-tagsága, illetve ennek hiányában a béke (vagy tűzszünet) katonai garanciáinak biztosítása. Erről jelent meg tanulmány a Jamestown Alapítváány honlapján, mellyel jómagam vitatkoznék, de tárgyilagos mivoltát be kell látnom. Nos, hogyan látja a jövőt a szerző, Vlagyimir Szokor?
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) „nyitott ajtók” politikáját soha nem szánták általános politikának a tagságra törekvő országok számára. A felvételeket eseti alapon hajtották végre, néha a lehetőségek függvényében. Az új tagországok felvétele nem feltétlenül a NATO deklarált kritériumai alapján történt, érdemi alapon, és a nem deklarált feltételek is szerepet játszottak. A szövetség „nyitott ajtók” politikája nem volt teljesen elszigetelve Oroszország blokkoló erejétől, és a NATO-aspiráns országok útja a tagság felé nem volt mindig visszafordíthatatlan. Lezárulhatott, amikor Oroszország erőteljesen keresztbe állt ezen az úton, mint Grúzia esetében 2008 után és Ukrajna esetében 2014 után.
Figyelembe véve azt a sokoldalú hatalomgyarapodást, amelyet a Nyugat a posztszovjet korszakban Ukrajnától megszerezhetett volna, Ukrajna egyértelműen a NATO-tagság szempontjából a legmeggyőzőbb aspiráns, ami a hozzáadott értékét illeti. Részben ennek a lehetőségnek a kizárása motiválta Oroszország 2014-es támadását Ukrajna ellen, és az azt követő alacsony intenzitású háborút. A Biden-kormányzat hivatalosan visszavonta az USA politikai támogatását Ukrajna 2021-es NATO-tagsági kérelméhez, csatlakozva az európai ellenzőkhöz. A NATO 2023-as vilniusi és 2024-es washingtoni csúcstalálkozóján a Biden-kormányzat élen járt abban, hogy Ukrajna tagsági kilátásait még tovább halogassák, amíg „a feltételek teljesülnek” – meghatározatlanul és időkeret nélkül –, és a visszautasíthatatlan „nyitott ajtó” kifejezés helyett a „híd” metaforát alkalmazzák.
Moszkva propagandájával ellentétben Ukrajna 2021-re minden addiginál távolabb találta magát a NATO-tagságtól. Ez és más engedmények felbátorították Oroszországot arra, hogy megkezdje teljes körű invázióját, és maximalista politikai célokat tűzött ki a háború számára, beleértve az ukrán területek további annexióját. Az, hogy megakadályozza Ukrajna megmaradt részének NATO-csatlakozását, Oroszország központi háborús célja és az orosz politikai rendezési javaslatok lényege.
Az Egyesült Államokban a következő Trump-kormányzat és maga a NATO is azzal a kihívással néz szembe, hogy leküzdje ezt az átkos örökséget. A konfliktus utáni biztonsági garanciák kérdése egy területileg megfogyatkozott Ukrajna számára – akár a NATO-ban, akár a szövetségen kívül – kiemelt helyen szerepel számos nem hivatalos és félhivatalos javaslatban. Ezek a javaslatok a 2023-as ukrajnai katonai patthelyzet idején szaporodtak meg, amikor a nem megfelelő nyugati támogatás előkészítette az utat az ország de facto felosztásához. A megválasztott elnök, Donald Trump eltökélt szándéka, hogy gyorsan véget vessen ennek a háborúnak, de csapata még nem vázolta fel, hogyan. Az egyetlen biztos dolog az ügyben annyi, hogy elvárják: az európai szövetségesek viseljék Ukrajna biztonságának garantálásával járó fő terheket. A washingtoni kormányváltás ezért felerősítette az európai NATO-tagok közötti vitákat a Kijevnek nyújtott konfliktus utáni biztonsági garanciákról.
A NATO-n belül a legkisebb közös nevezőn alapuló konszenzus szerint Ukrajna nem jogosult a tagságra, amíg háborúban áll Oroszországgal, nehogy maga a NATO is belekeveredjen a háborúba. A szövetséges kormányok egy kis, de egyre növekvő létszámú csoportja egyszerűen kizárja Ukrajna tagságát (legalábbis a még hivatalban lévő kormányok hátralévő idejére). Egyes szövetségesek az ukrán tagság megfontolását „a háború utánra” vagy a „béke” eléréséig halasztanák anélkül, hogy ezeket a fogalmakat bármilyen módon meghatároznák.
Egyes befolyásos hangok azt javasolják, hogy Kijevnek a háború „befagyasztása” után, egy stabil fegyverszüneti vonal mentén kellene csatlakoznia a NATO-hoz, de facto elfogadva Ukrajna felosztását, és a NATO biztonsági garanciái de jure csak a kormány által ellenőrzött területre vonatkoznának. Kijev és a támogató kormányok a maguk részéről gyakorlatilag megelőlegeznék a döntést azzal, hogy felszólítják a NATO-t: haladéktalanul hívja fel Ukrajnát a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, a tényleges tárgyalásokra pedig egy esetleges tűzszünet után kerülne sor.
Ezek a különböző javaslatok felváltva használják a „háború befejezése”, „béke”, „tárgyalásos rendezés”, „fegyverszünet”, „tűzszünet” vagy „befagyasztás” kifejezéseket. Ezeknek a fogalmaknak nincsenek közösen elfogadott definíciói a szövetségesek között, nemhogy közöttük és Oroszország között. A zűrzavar részben Oroszország hibrid háborús stratégiájából ered, amely eltörölt minden egyértelmű különbséget a béke és a háború között. Ez tovább nehezítheti a NATO-n belüli konszenzus elérését Ukrajna esetleges csatlakozásának előfeltételeivel kapcsolatban.
A „háború befagyasztása” sem olyan opció, amellyel Ukrajna és NATO-partnerei egyoldalúan élhetnek. A harctéren győzedelmeskedő Oroszország valószínűleg a „befagyasztás” kihirdetése után is folytatni fogja az alacsony intenzitású háborút Ukrajna ellen. Felkészülhet a „befagyasztás” feloldására is, amikor az kényelmes számára, ahogyan azt a 2014-2015-ös minszki fegyverszüneti megállapodások és a 2022-es teljes invázió között láthattuk.
Mivel a NATO-ban nincs politikai konszenzus az ukrán tagsággal kapcsolatban, egyes európai szövetségesek informális konzultációkat folytatnak a NATO keretein kívül a NATO-tagok által Kijevnek nyújtott, konfliktus utáni biztonsági garanciákról. Emmanuel Macron francia elnök februárban kezdeményezte ezt a folyamatot az európai állam- és kormányfők informális párizsi találkozóján, amelyet a Biden-kormányzat egy külügyminiszter-helyettes kiküldésével pipált ki. Trump megválasztása az Egyesült Államokban hozzájárult ahhoz, hogy felgyorsultak ezek a megbeszélések az európai szövetségesek között különböző, egymást átfedő formátumok keretében. Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Lengyelország a legaktívabb résztvevők, míg Olaszország és az északi országok várhatóan szintén hozzájárulnak az Ukrajnának nyújtott konfliktus utáni biztonsági garanciákhoz. A katonai segítségnyújtás és a védelmi ipari együttműködés lehetséges formáit is fontolóra veszik Ukrajnával a biztonsági garanciák szintjén kívül.
Az érintett szövetségesek fogékonyak Kijev egyes felvetéseire. A jelenleg megvitatás alatt álló lehetőségek – amelyek mind hipotetikusak ebben a szakaszban ebben a formában – a következők:
– Megalakul az „elszántak koalíciója”, amely egy esetleges fegyverszüneti csomag részeként erőket telepítene Ukrajnába, elrettentve a további orosz támadásokat;
– Szövetséges csapatokat küldenek egy esetleges fegyverszünet kikényszerítésére a demarkációs vonal ukrán oldalán;
– Nem harcoló alakulatokat tekepítenek a frontvonaltól távol, logisztikai és technikai segítségnyújtási feladatok ellátása céljából, hogy a megfelelő ukrán személyzetet felszabadítsák a frontvonalbeli harcokra; és
– Légvédelmet biztosítanak a szövetségesek területéről (jelen esetben Lengyelországból), hogy megsemmisítsék a támadó orosz rakétákat és drónokat Ukrajna légterének bizonyos részein.
Ezekről és más javaslatokról már a NATO washingtoni csúcstalálkozóját megelőzően is szó volt, de eddig nem jutottak előbbre. Ezek a lehetőségek a NATO keretein kívüli fellépést feltételeznek. Az ilyen lehetőségeket megfontolni hajlandó szövetségesek azonban úgy vélik, hogy a NATO biztonsági garanciáinak fedezetet kell nyújtaniuk az esetleges orosz megtorlás elrettentése és elhárítása érdekében. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy a NATO keretein kívülre merészkedő, tenni akarók koalíciói végső soron nem cselekedhetnek a NATO kollektív beleegyezése nélkül.
Ukrajna számára jelenleg nem látható a NATO-tagság életképes helyettesítése, és a szövetség számára sincs alternatíva, ha komolyan gondolja Ukrajna biztosítását. Ehhez az erre a feladatra vállalkozó európai NATO-szövetségeseknek az USA kiterjesztett nukleáris elrettentése mellett a NATO ötödik cikkelye szerinti védelemre is szükségük lenne.
2022 óta a nyugati szövetségesek megértették, hogy a konfliktus utáni biztonsági garanciák Ukrajna számára csak nyugatiak lehetnek, Oroszország teljes kizárása mellett. A folyamat ütemezése döntő fontosságú lesz. A garanciákat a NATO-nak és Ukrajnának az Oroszországgal folytatott tárgyalások előtt, nem pedig azok részeként kellene rögzítenie.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a NATO jelenleg annak a lehetetlen feladatnak a megoldásán fáradozik, miszerint hogyan lehet egyszerre nemi életet élni és ezzel egy időben szűznek is maradni, bár ez az ismert történelem kezdetei óta még senkinek sem sikerült. Személyes véleményem az, hogy Ukrajnát a legelső alkalmas pillanatban fel kell venni a NATO-ba, hiszen már most is késő – a 2021-es NATO-tagság elejét vette volna a 2022-es támadásnak, de most már eső után köpönyeg, legalább utólag gondoskodjunk az ország (illeetve: a megmaradt ország) biztonságáról. A különböző garanciatervek csak akkor érnek egyáltalán valamit, ha azokat alkalmazzák is a gyakorlatban, és ezt bármikor felülírhatja egy NATO-döntés, amibe azonban Kijevnek csakis akkor lehet belesólása, ha már tagja a szervezetnek.
Ceterum censeo: Ukrajnát minél előbb fel kell venni a NATO-ba.
Szele Tamás
