Ott még nem tartunk, hogy az Oroszországi Föderáció nyílt gyarmatosításba kezdjen Afrikában, de a befolyását egyre inkább igyekszik kiterjeszteni ezen a kontinensen, vagy legalábbis fenntartani ott, ahol a tekintélyét megtépázták mondjuk a tuareg lázadók. Mik az orosz terjeszkedés lehetőségei és korlátai a „fekete kontinensen” 2025 folyamán? Milyen a jelenlegi helyzet és mi várható?
Tavaly még kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy Oroszország meddig mehet el afrikai nemzetközi kapcsolatai terén. Az Ukrajna elleni tartós agresszió, az alacsony kereskedelmi mutatók, Jevgenyij Prigozsin halála és a 2023-as orosz-afrikai csúcstalálkozó vártnál alacsonyabb részvétele azt az érzetet keltette, hogy Moszkva végül úgy dönt: csökkenti afrikai kötelezettségvállalásait, hogy az Ukrajna elleni háborúra koncentrálhasson.
A 2024-es év azonban bebizonyította, hogy e kételyek egy része elhamarkodott volt. Az orosz kormány az egész kontinensen érvényesítette jelenlétét, kihasználva az afrikai kormányoknak az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos ismerethiányát, kihasználva kritikus tévedéseiket és a nyugati kormányok viszonylagos elzárkózását. Bár komoly kérdések merülnek fel Moszkva jelenlétének fenntarthatóságával kapcsolatban, a Kreml határozottnak bizonyult afrikai terjeszkedésében.
A számok önmagukért beszélnek: 2 új nagykövetség nyílt, és további 3 megnyitását jelentették be; hat új az Orosz Ház kulturális központot adtak át, és továbbiak létesítése várható; a jelentések szerint 2024 végére 24 milliárd USD-s kereskedelmi rekordot fognak elérni, és több tucat egyetértési nyilatkozatot fognak aláírni afrikai és orosz vállalatok; kevesebb diplomáciai útra került sor, de ugyanannyi magas szintű találkozót tartottak, köztük az első orosz-afrikai miniszteri csúcstalálkozót; 2 új Wagner/Afrika hadtest-alakulatot telepítettek (Nigerbe és Egyenlítői Guineába), és a kontinensen összességében nagyobb katonai jelenlétet biztosít az orosz haderő. (A rendelkezésre álló legmagasabb becslés szerint az orosz katonai állomány teljes létszáma a kontinensen körülbelül 6000 fő). Milyen tényezők tették lehetővé ezt a terjeszkedést? Mi fékezheti meg Oroszország és a kontinens kapcsolatainak bővülését?
Külső tényezők és belső mozgatórugók
Az Európai Unió néhány éve háttérbe szorult Afrikában. Először is, a francia vezetésű Száhel-övezet stabilizációs komplexuma fulladt nyílt stratégiai kudarcba, amikor három államcsíny következtében megszűntek az európai és amerikai missziók Burkina Fasóban, Maliban és Nigerben (és további bezárások fenyegetnek). Másodszor, az EU globális kapcsolatrendszere nehezen tudta a blokk nagy gazdasági súlyát – Afrika 288 milliárd USD értékű kereskedelmi partner – további befolyásra váltani. Harmadszor, Európának Afrikában számos helyen imázsproblémái vannak, mivel a széles körben elterjedt franciaellenes érzelmek tágabb értelemben is hatással vannak a tömbre. Oroszország viszont következetesen jobb megítélésnek örvend Afrikában, mint a világ más régióiban.
Eközben az USA továbbra is meglehetősen népszerű a kontinensen, és vagy a legkedveltebb külföldi ország, vagy Kína után a második. Joe Biden demokrata elnök kormánya növelte Washington elkötelezettségét Afrika iránt, és 2022-ben 49 magas szintű delegációt látott vendégül az amerikai-afrikai vezetők csúcstalálkozóján. Ugyanakkor Biden elnökként csak egyszer járt Afrikában, Trumpnak pedig a kontinensről szóló eszmefuttatásai között szerepel a hírhedt „pokolbugyor-országok” megjegyzés. A várakozások tehát azt mutatják, hogy Washington továbbra is távolságtartó marad, sőt, konfrontálódni fog az afrikai el nem köteleződéssel szemben.
Kínát a nyugati korlátozások haszonélvezőjének tekintik Afrikában, de a kontinensen betöltött szerepe is változik. Sok éven át Afrikában felemelkedő hatalomnak – sőt potenciális hegemónnak – tekintették Kínát, de a „pénzügyi diplomácia” helyett egyre inkább a katonai szerepvállalás irányába mozdul el. A kínai finanszírozás és befektetések Afrikában évek óta csökkennek, a kölcsönök a 2016-os 30 milliárd dolláros csúcsról 2023-ra 4,6 milliárd dollárra esnek vissza. Kína viszont fegyverexportőrként és védelmi együttműködési partnerként egyre fontosabb szerepet tölt be a kontinensen, és egyre több kínai biztonsági vállalat is működik Afrikában.
Mivel a Nyugat és Kína átalakítja kötelezettségvállalásait, számos új szereplő lép színre, köztük Törökország és India, többek között olyan kérdésekben, mint a védelem és a biztonság. Amint azt ezek a kötelezettségvállalások is bizonyítják, Afrika nyitott az ilyen üzletre. Néhány kivételtől eltekintve Afrika országai külpolitikájukban azt a megközelítést alkalmazzák, amelyet Jorge Heine „aktív el nem igazodásnak” nevez. A COVID19 világjárvány, az orosz–ukrán háború, a Hamász-izraeli háború és a kínai–amerikai kereskedelmi háború közelgő újrakezdésének gazdasági következményeivel szembesülve a „globális Dél” számos országa úgy dönt, hogy nem keveredik nagyobb konfliktusokba. Ez a politika több mint semlegesség, inkább proaktív és biztonságra törekvő irányzat. Ebben az összefüggésben Moszkva bevonása az ügyeikbe számukra kevésbé az Oroszország vagy a Szovjetunió iránti lojalitásról, mint inkább a lehetőségekről szól.
Mik a terjeszkedés korlátai?
Természetesen Oroszország számára Afrikában továbbra is nehézséget jelent, hogy a retorikát és az eszközöket összhangba hozza. Afrika részesedése Oroszország teljes kereskedelméből továbbra is 5% körül mozog, és ennek nagy része Észak-Afrikában összpontosul, ahol Egyiptom képviseli a legnagyobb hányadot. Ráadásul 1991 óta Oroszország nem számít nagy befektetőnek Afrikában, a fejlesztési segélyek pedig a mostani hidegháború előtti támogatás töredékét sem érik el. Ezek a tényezők Oroszországot Afrika számára „virtuális nagyhatalomnak” nevezhető országgá teszik, és ezt az állapotot Moszkva nehezen tudja leküzdeni.
2024-ben a növekedés számos korlátja mutatkozott meg, többek között a védelmi ágazatban. Pillanatnyilag a problémák csúcsát a szíriai orosz támaszpontok, a Tartusban lévő haditengerészeti bázis és a Hmeimimben lévő légierő bázis esetleges elvesztése jelenti. A két bázis alapvető logisztikai állomásként szolgált a légi és tengeri szállítmányok számára, amelyek személyzetet és anyagot szállítottak a Wagner és az Afrika Hadtest valamennyi afrikai bevetéséhez. Egykori „szövetségesének”, Bashar el-Aszad szíriai diktátornak a bukása óta Moszkva a diplomácia eszközeivel igyekszik megegyezni a bázisokról, és az orosz államilag ellenőrzött média Aszadot bíráló anyagokat tesz közzé. A bázisok alternatív helyszínei szűkösek, Líbia és Szudán pedig bizonytalan helyettesítőnek számítanak.
A júliusi tinzawateni csata – ahol az orosz és mali személyzetet a tuareg lázadók megfutamították – megingatta az orosz erők Afrikában legyőzhetetlenségéről kialakult képet. A következő hónapok is tartós nehézségeket tartogattak, mivel a junta egyelőre nem tudta visszaszerezni a kezdeményezést Észak-Maliban. Oroszországnak a kontinens fegyverszállítójaként betöltött szerepe 2024-ben is lefelé ívelő pályára került, mivel Moszkvának a Száhel-övezet középső részén és Szudánban működő junta-partnereire kellett támaszkodnia, hogy afrikai exportját életben tartsa.
A feszültség egy része az Ukrajna elleni háborúnak köszönhető. Míg Oroszország viszonylag népszerűnek bizonyult a 2024-es afrikai ifjúsági felmérésen, az Egyesült Államokat kevesebben tartották negatív hatásnak a kontinensre (a válaszadók 19%-a), mint azok, akik Oroszországot tekintették negatív hatásnak (30%). Az utóbbi csoport 46%-a úgy vélte, hogy Oroszország „konfliktusokban való szerepvállalása” (beleértve Ukrajnát is) káros hatással van Afrikára. Hasonlóképpen, egy 2023-as IPSOS felmérés szerint a válaszadók többsége Afrikában a háború kapcsán Ukrajnát támogatja, és több válaszadó (több mint 50%) fejezte ki aktív támogatását Kijev, mint Moszkva iránt (több mint 20%). Egy 2024-es szakértői felmérés szerint a dél-afrikai szakértők egyszámjegyű kisebbsége hajlandó támogatni Oroszországot az Ukrajna elleni agresszióban, a többség a semlegesség mellett foglalt állást.
Mindezekből az következik, hogy 2024 végén Oroszország továbbra is virtuális nagyhatalom marad Afrikában, amely a kontinens minden országát képes megszólítani. Az alacsony kereskedelmi mutatók és az egyenlőtlen népszerűség miatt azonban Moszkva képtelen arra, hogy az AES-en és néhány más ügyfelén kívül befolyásos oroszbarát koalíciót hozzon létre az afrikai kormányokból. Ráadásul a multipolaritás narratíváját Afrika-szerte inkább az aktív el nem igazodás lencséjén keresztül fogják fel, mint Moszkva messianisztikus értelmezésén keresztül.
Ha a háborúban fenntartják a jelenlegi irányvonalat, a kép 2025-ben is ugyanez marad, de a nehézségek egyre nőni fognak Oroszország növekvő gazdasági terhei és az Aszad-rezsim bukása miatt. (Valójában Oroszország számos afrikai missziója a Hmeimim légitámaszpont és a tartuszi haditengerészeti támaszpont által biztosított logisztikától függött.) A nyugati és ukrán diplomácia számára a további orosz térnyerés megakadályozását be kell építeni az ukrán önvédelmi háborút támogató stratégiába, mivel Moszkva valóban úgy tekint az európai frontra, mint olyasmire, ami kapcsolódik Afrikához és Ukrajnához.
Oroszország tehát fél lábbal továbbra is Afrikában marad még egy ideig. De ez a fél láb erősen zsibbad már és a cipő is szorítja…
A cikk az Európai Unió finanszírozásával készült. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk. A Zóna nem részesült a támogatásból, csak felületet biztosít a cikknek.
