Most, mikor gyökeresen kezd átalakulni a Közel-Kelet politikai térképe és átrendeződnek az erőviszonyok, nagyon nem tűnik mindegynek, hova pozicionálja magát az új helyzetben Törökország. Erről írt rövid, de velős tanulmányt a Chatham House honlapjára Galip Dalay vezető munkatárs – úgy tessék olvasni az alábbiakat, természetesen, hogy ez egy vezető török értelmiségi véleménye, semmiképpen sem lapunké vagy az enyém. Viszont megismerni nem árt, sőt: kifejezetten hasznos.
Donald Trump közelgő beiktatásával az európai biztonságpolitikai rendszer jövőjének kérdése egyre sürgetőbbé vált – és ezzel együtt az is, hogy tisztázni kell Törökország helyét és szerepét ebben a rendszerben. Ebben a tekintetben Trump visszatérése után nagy szükség lesz arra, hogy az Európai Unió (EU) és Törökország végre komolyabb párbeszédet kezdjen az európai biztonságról és a szélesebb körű kül- és biztonságpolitikai együttműködésről.
Európa biztonsági környezete az elmúlt években gyökeres átalakuláson ment keresztül. Az ukrajnai háborút követően az Oroszországot is magában foglaló biztonsági rend egykor uralkodó elképzelését felváltotta egy olyan elképzelés, amely Moszkvát határozottan az ellenfél táborába helyezi. Hasonlóképpen, a gázai háború és a szíriai Aszad-rezsim bukása alapvetően megváltoztatta az európai szomszédság geopolitikáját, mind keleten, mind délen.
Ezek a változások új megközelítést tesznek szükségessé, amely az európai biztonságot tágabb értelemben kezeli, áthidalva az EU és az EU-n kívüli európai NATO-tagállamok közötti szakadékot. A Törökország, az Egyesült Királyság, Norvégia és az EU közötti strukturált kül- és biztonságpolitikai párbeszéd elengedhetetlen. A jövőben ennek a párbeszédnek a nem uniós és nem NATO-tag európai államokra, például Ukrajnára is ki kell terjednie.
Az európai biztonság szempontjából Oroszország továbbra is a legközvetlenebb fenyegetés, és Európa nem biztos, hogy megengedheti magának, egy olyan biztonsági rendszer kialakítását, amely egyszerre fordul Moszkva ellen és zárja ki Törökországot. A Fekete-tenger, a Földközi-tenger keleti része és a Közel-Kelet nem különálló zónák az orosz-nyugati konfrontációban. Sokkal inkább egyetlen térséget alkotnak. Törökország pedig mindezen régiók között helyezkedik el.
Pozitív lépések
Stratégiai szempontból a közelmúltban történt néhány pozitív lépés a török-európai kapcsolatokban. Októberben Berlin jóváhagyta az Ankarába irányuló nagyszabású fegyverexportcsomagot, beleértve a török tengeralattjárók és fregattok modernizálásához szükséges nyersanyagokat.
Novemberben, hosszas késlekedés után, Berlin végre feloldotta vétóját az Eurofighter vadászrepülőgépek Törökországnak történő eladása ellen. Hasonlóképpen, a kelet-mediterrán térségben bekövetkezett de-eszkaláció és a török–görög kapcsolatok közelmúltbeli javulása kedvezőbb környezetet teremtett a kül- és biztonságpolitikai párbeszédhez.
A kelet-mediterrán válság vitathatatlanul a legkényesebb külpolitikai kérdéssé vált az EU és Törökország között, és Ankara szemben állt Athénnal, Nicosiával és Párizzsal.
A kapcsolatok azonban folyamatosan javultak, és augusztusban az EU meghívta Hakan Fidan török külügyminisztert a Gymnich-találkozóra – az EU külügyminisztereinek félévente megrendezett informális összejövetelére –, ami a kapcsolatok légkörének változását mutatja.
Az orosz kapcsolat
Ezen, viszonylag pozitív fejlemények ellenére továbbra is eldöntetlenek maradtak olyan fontos kérdések, amelyek próbára tehetnek és potenciálisan megakadályozhatnak minden érdemi kül- és biztonságpolitikai párbeszédet.
Az első az, hogy az EU és Törökország hogyan viszonyul a nagyhatalmi versenyhez, nem utolsósorban Oroszországhoz és Kínához. Európa számára Oroszország közvetlenebb és sürgetőbb aggodalomra ad okot, nem utolsósorban az ukrajnai háború kapcsán.
Az elmúlt években Ankara és Moszkva egyszerre fűzte szorosabbra kapcsolatait és állt intenzív versenyben egymással. A közelmúltban négy geopolitikai konfliktusban – Szíriában, Líbiában, Hegyi-Karabahban és Ukrajnában – kerültek szembe egymással. Líbiában és Hegyi-Karabahban Törökország került fölénybe. Ezt tette Szíriában is, miután Aszad megbukott, akinek fő támogatói Oroszország és Irán voltak.
Amikor Moszkva megindította teljes körű invázióját Ukrajnában, Törökország lezárta a szorosokat a hadihajók előtt, csökkentve ezzel Oroszország képességét arra, hogy flottaegységeket és harceszközöket mozgasson a Fekete-tenger és a Földközi-tenger között.
Törökország az első országok között volt , amelyek katonai felszereléssel látták el Kijevet, beleértve a felfegyverzett drónokat is. Később két korvettet szállított az ukrán haditengerészetnek. Ezzel szemben számos európai állam (eltekintve olyan országoktól, mint Lengyelország) kezdetben vonakodott nehézfegyvereket szállítani Ukrajnának.
Ugyanakkor Ankara nem csatlakozott az Oroszországgal szembeni nyugati szankciókhoz, és már a harcok kezdetekor a háború diplomáciai megoldását szorgalmazta (bár a békeközvetítésre tett erőfeszítései nem jártak eredménnyel). Az európai országok sokkal kritikusabbak az Oroszországgal kötött alkuval kapcsolatban.
A török–orosz kapcsolatok lényege tehát a versengés, amely viszont nem ellenséges, és nem zárja ki az együttműködést. De egy olyan időszakban, amikor reális kilátás van arra, hogy az USA és Európa között Oroszországgal és az ukrajnai háborúval kapcsolatos nézeteltérés alakul ki, a török–orosz kapcsolatok nem zárják ki a kooperációt. A Törökország, Európa és az Egyesült Királyság közötti párbeszéd és együttműködés fontosabb, mint valaha.
Törökország jelentős szereplő szinte minden olyan fő területen, ahol Oroszország kihívást jelent az európai biztonság számára, legyen szó a Fekete-tengerről, a Nyugat-Balkánról vagy a Földközi-tenger keleti részéről. Aszad bukása megkérdőjelezte Oroszország szíriai haditengerészeti támaszpontjának, Tartusznak a jövőjét. Ez, valamint Törökországnak a szorosok forgalmára vonatkozó korlátozásai azt jelentik, hogy Oroszország kelet-mediterrán pozíciója még bizonytalanabbnak tűnik. Ezért most egyesek szerint elérkezettnek látszik a pillanat a Törökországgal való szorosabb együttműködésre, hogy Európa biztonsága javuljon a délkeleti szárnyon.
Egyéb biztonsági kérdések
Kína vonatkozásában Törökország és az európai politika nem különbözik alapvetően egymástól.
Az EU-n belüli megosztottság megakadályozta az egységes politika kialakítását, és sok európai állam nem tekinti Kínát közvetlen fenyegetésnek az érdekeire nézve. Mind az EU-nak, mind Törökországnak gondjai lehetnek a Trump-kormányzattal, mivel egyikük sem hajlandó annyira konfrontálódni Kínával, amennyire Trump szeretné. A Kína-kérdés ezért valószínűleg nem fog egyhamar éket verni Ankara és Európa közé.
Egy másik fontos kérdés, hogy Törökország és Európa együttműködik-e vagy versengeni fog egymással. Az elmúlt évtizedben mindkét fél inkább riválisnak, mint partnernek tekintette egymást, főként a kelet-mediterrán térségben tapasztalható feszültségek miatt. A kapcsolatok javulásával és a rendezett szíriai politikai átmenet szükségszerűsége miatt mindkét félnek meg kell vizsgálnia, hogyan lehetne hatékonyabban együttműködni a régióban.
A régió fogalmát azonban nem szabad kizárólag a földrajzi térség alapján meghatározni. Inkább a nagyhatalmi rivalizálás logikájának kellene alapul szolgálnia. Ez azt jelenti, hogy amikor Törökország, az EU vagy az Egyesült Királyság a régióban folytatott párbeszédről és biztonsági együttműködésről beszél, a fogalmat tágabban kellene értelmezniük, olyan térségre vonatkoztatva, amely magában foglalja a Fekete-tenger, a Földközi-tenger keleti része és a Közel-Kelet mellett a Dél-Kaukázust, Közép-Ázsiát és Afrikát is.
Ezek olyan területek, ahol Törökország jelentős szerepet játszik. De ezek olyan övezetek is, amelyek hatással vannak az európai biztonságra, és ahol mind Oroszország, mind Kína komolyan jelen van. Az, hogy az EU vagy általában a Nyugat hogyan pozícionálja magát a nem nyugati világ regionális politikájában, jelentős következményekkel jár. A helyi hatalmaknak a globális versenyről alkotott felfogása a lokális realitásokon alapul. Számukra a regionális egység a globális szintű verseny mikrokozmoszát jelenti.
Fidan külügyminiszter legutóbbi Gymnich-találkozón való részvételének rendszeresebbé kellene válnia, hogy jobb párbeszéd alakuljon ki az EU és Törökország között a kül- és biztonságpolitikáról. Törökország valószínűleg nem fog csatlakozni az EU külpolitikai döntéseihez, ha nem lesz jelen, amikor ezek a döntések születnek.
A jelenlét természetesen még nem garantálja az igazodást – mindkét félnek különböző geopolitikai prioritásai és érdekei vannak. A gymnichi találkozókon való részvételnek azonban az első lépésnek kell lennie egy strukturáltabb kül- és biztonságpolitikai párbeszéd felé – mindkét fél számára megnyugvást nyújtva a Trump-adminisztráció kezdetén, amely jelentős bizonytalanságokat és hibalehetőségeket hoz magával.
Eddig a tanulmány, mely valóban egy európai műveltségű török hazafi nézeteit tükrözi, ugyanakkor sok kérdést hagy nyitva, melyek Európa számára sem lényegtelenek – ilyen például az, hogy át akarja-e venni Törökország Irán helyét a térségben, mint domináns középhatalom (bár Teheránnak ezt a státust sosem sikerült teljesen birtokolnia), vagy mi lesz a kurd kérdéssel, amely több száz éve, európai szempontból pedig az első világháború vége óta eldöntetlen, és Ankara nemzetiségi politikája miatt mostanáig eldönthetetlen is volt. De ne legyünk telhetetlenek: Törökország azzal teszi a legjobbat az Uniónak – ha nem tesz semmi rosszat. Azt már nyugodtan nevezhetnénk jelentős előrelépésnek is.
Szele Tamás
