Nem, sajnos nem támadt fel Vjacseszlav Tyihonov, sajnos az orosz tudomány arra a bravúrra még nem képes, hogy a holtakat felköltse, bár már dolgoznak rajta – egyszerűen arról van szó a CEPA jelentése szerint, hogy az orosz filmművészetet propagandára használó szervek egyre több kémfilmet rendelnek. Márpedig az orosz kémfilm Stirlitz nélkül lyukas rézkopejkát sem ér, annyit mondhatok – az orosz szolgálatok legkomolyabb szakértője, Andrej Szoldatov szerint valóban nem sikerült különösebben fajsúlyos alkotásokkal meglepni a nagyérdeműt.
Az orosz kulturális minisztérium már a második egymást követő évben tette az orosz külföldi hírszerzést, az SZVR-t dicsőítő filmek finanszírozását az egyik legfontosabb prioritásává. A listájkukon persze olyan alkotások is szerepelnek, amelyek az orosz katonák hősiességét dicsérik a „különleges katonai műveletben”, a családi értékeket népszerűsítik, és Oroszországot nagyszerű országként mutatják be.
Egy ilyen szűken vett téma központi célként való elhelyezése a minisztérium számára még Putyin Oroszországában is meglehetősen szokatlan, és a hírszerző ügynökségek agresszívebb hozzáállását tükrözi.
Putyin rendszerében nagy hagyománya van annak, hogy a kormány támogatja az olyan filmeket, amelyek általában az állambiztonságot dicsőítik, de nem szokták megfilmesíteni kifejezetten a kémkedést. 2006-ban az FSZB újraindította a KGB leghosszabb ideig hivatalban lévő elnöke, Jurij Andropov idején meghirdetett pályázatot, amely az FSZB ügynökeiről szóló legjobb irodalmi és művészeti alkotásokat díjazza. Az FSZB szóvivője akkor elismerte, hogy a szolgálat nyíltan visszatért a KGB hagyományaihoz.
„Ez nem egyéb, mint visszatérés a múltbeli tapasztalatokhoz. 1978 és 1988 között létezett a KGB művészeti díja. Ezt is azoknak ítélték oda, akik pozitív képet alakítottak ki a KGB munkatársairól” – mondta. „Manapság, akár a moziban, akár a tévésorozatokban, akár a detektívsorozatokban gyakori, hogy a különleges szolgálatokat negatív színben tüntetik fel, ezért úgy döntöttünk, hogy újjáélesztjük ezt a pályázatot, hogy díjazzuk azokat, akik nem járatják le a titkosszolgálatok munkatársait, és pozitív képet alkotnak az állam védelmezőiről”.”
Abban az évben az újjáélesztett díjat egy olyan film kapta, amely egy száműzött oligarchát ábrázolt egy véres oroszországi terrortámadás kitervelőjeként. A forgatókönyvbéli történet nagyon hasonlított a moszkvai Dubrovka színházban 2002 októbere folyamán történt túszejtéshez (a filmben a színházat cirkuszra cserélték, és az FSZB nem ölt meg 130 túszt harci gázzal, mint a valós esemény során).
A film stáblistáján még az FSZB igazgatóhelyettese is szerepelt, és a filmet az FSZB támogatásával forgatták. Világos példája volt annak, ahogyan az ügynökség Putyin hatalmának első évtizedében a múlt és a jelen közötti feszültséget kezelte, olyan propagandafilmeket alkalmazva, amelyek olyan képet adtak a biztonsági szolgálatokról, amilyennek a nyilvánosság számára ábrázolni kívánták azokat.
Mostanra az ügynökségek ennél sokkal tovább mentek, és sokkal ambiciózusabbá váltak.
A projektek egy része tiszta propaganda, amelynek célja egy-egy adott SZVR-narratíva népszerűsítése. Vegyük például a készülő „Guantanamera” című filmet, amely kormányzati finanszírozást kapott.
Kémfilmről van szó, amelyben a főszereplő, egy vonzó bloggernő egy nap Kubában találja magát a rivális kémszervezetek kereszttüzében, és csak a nagyapja, a KGB hírszerzésének veterán tábornoka tud segíteni neki. Ugyanakkor a mozgókép a Kreml egyik másik kedvelt témáját is megcélozza. „A film az Oroszország és Kuba közötti barátság történetét tükrözi, de a legfontosabb benne a generációk közötti kapcsolat, a családi értékek” – mondta a producer.
A „A beszervezettek” egy másik alkotás, amely az orosz katonai hírszerzést népszerűsíti.
A főszereplő és barátai olyan fiatalemberek, akiket a GRU, a katonai hírszerző szolgálat toboroz be egy különleges küldetésre ellenséges területen. A cél egy titkos laboratóriumba való beszivárgás az orosz határ közelében, ahol egy új biológiai fegyver kifejlesztése folyik – a Kreml propagandájának kedvelt propaganda-eleme az állítólag az amerikaiak által Ukrajnában kifejlesztett biológiai fegyverekről szóló legenda. Ez a film szintén idén kerül az orosz mozikba.
Néhány, szintén orosz kémekről szóló projekt azonban messze túlmutat a puszta propagandán.
A tavalyi év legambiciózusabb, az SZVR által nyíltan támogatott projektje a „Főellenség” című kétrészes televíziós dokumentumfilm volt, amelyet Arkagyij Mamontov, az orosz biztonsági és hírszerző ügynökségekkel régóta együttműködő újságíró készített.
A film címe az Egyesült Államokra használt régi KGB-s kifejezésre utal, és a nézőket a CIA történetén keresztül egészen az Ukrajna elleni invázóig kalauzolja.
Ebben a történetben az USA már 1945 júliusában elkezdte tervezni, hogy „hátba szúrja a szövetséges Oroszországot” azzal, hogy megállapodást kötött a britekkel az „ukrán nacionalisták” titkos támogatásáról, akiknek többsége egykor náci kollaboráns volt. Az SZVR vezetője, Szergej Nariskin szerint ennek a hátba szúrásnak a kitervelője nyilvánvalóan Dwight D. Eisenhower, a későbbi amerikai elnök volt.
A főellenfél szerint az USA-t az dühítette fel, hogy Sztálin nem volt hajlandó aláírni a háború utáni pénzgazdálkodásról szóló Bretton Woods-i megállapodásokat, és így megakadályozta, hogy az USA átvegye a globális pénzügyi rendszer irányítását.
A film felvázolta a CIA és az SZVR közötti fő különbségeket, különösen azt, amit az amerikai ügynökség technikájaként jellemzett: miszerint operatív, de ideológiai okokból is árulókra és egykori náci kollaboránsokra támaszkodva dönti meg az ellenséges rendszereket. „Langleyben áll egy szobor Göbbelsről, Allen Dulles személyes gyűjteményéből, mert a CIA hősként tekint rá” – állítja a dokumentumfilm. Az SZVR fő célja ezzel szemben az ország és az orosz nép védelme. „Nem végzünk felforgató műveleteket” – mondja Nariskin.
A CIA állítólagos rendszerváltoztató munkájának csápjait illusztrálandó, a szerzők az USAID-t, valamint a National Endowment for Democracy-t sorolják fel, mint a CIA eszköztárának kulcsfontosságú eszközeit – mind a felforgatás, mind a toborzás terén.
A dokumentumfilm nyilvánvalóan valamilyen taktikai célt is kívánt szolgálni. A szerzők itt-ott aktív CIA-ügynökök neveit dobják be, köztük a moszkvai CIA-állomás állítólagos vezetőjének nevét, valamint egy bulgáriai CIA-ügynököt, aki arra utal, hogy ő volt az FSZB által leleplezett orosz ügynök összekötője. Ezek a nevek semmit sem tesznek hozzá a történethez, de nyilvánvalóan üzenetnek szánták őket a CIA számára.
A dokumentumfilm fő kommentátora az SZVR vezetője, Nariskin volt, és az orosz televízióban való bemutatása után az ügynökség dicséretet kapott.
Van még egy hagyomány, amelyet az SZVR felelevenített. A szovjet propaganda hírhedten unalmas volt, és a legutóbbi dokumentumfilm nagyon is hűségesen követi ezt a hagyományt. Tele van szépen dekorált FSZB- és KGB-veteránokkal készített interjúkkal, akik például arról panaszkodnak, hogy az 1970-es években egyes ukránok durván viselkedtek velük.
Lehet, hogy unalmas, de azt a célt szolgálja, hogy emlékeztesse az oroszokat, hogy a régi, jó öreg, borzalmas idők visszatértek…
Márpedig én csak amondó vagyok, hogy Stirlitz nélkül nem lesz siker. Sőt, még Müller is kéne hozzá – és a tavasz mind a tizenhét pillanata.
Szele Tamás