El kell ismernünk, hogy Donald Trump amerikai elnök képességei nem mindennapiak: átlagos ember nem lett volna képes fenekestől felforgatni pár hét alatt az egész világot. És ha azt gondolja bárki, hogy az érdemdús elnök már mindent elpuskázott, amit csak lehetett, az téved.
Ukrajna ügyében ugyan elkövette az összes lehetséges hibát, Európát a sarokba térdepeltette és a Közel-Keleten is sikerült mindenkit meglepnie, de Iránnal és annak atomfegyvereivel kapcsolatban még nem rontott el semmit, az még csak ezután következik. Tajvannal együtt. Annak, hogy az iráni ügyekben mi lenne kívánatos vagy egyáltalán lehetséges, a Carnegie Alapítvány járt utána.
Donald Trump elnök diplomáciai áttörést szeretne elérni. Elsődlegesen Iránnal kellene tárgyalásokat folytatnia, hogy teljesítse a saját (és elődei) határozott kötelezettségvállalását, miszerint megakadályozza, hogy Irán atomfegyvereket szerezzen. A siker talán lehetséges. A trükk csak az, hogy meg kell határozni azokat az elveket, amelyek életképessé és kívánatossá, minden fél számára elfogadhatóvá, valamint hosszú távon az amerikai és nemzetközi érdekek szempontjából előnyössé teszik az alkut.
Az iráni atomprogram leállításának prioritást kell élveznie, mert az ország közel áll ahhoz, hogy bombát építsen, és jelenlegi stratégiai sebezhetősége – az olyan partnerek bukása, mint a Hamász és a Hezbollah, valamint a területére mért izraeli csapások után – még vonzóbbá teszi ezt. Ha Washington nem cselekszik gyorsan, akkor lemond az előnyéről is: az Iránnal szembeni ENSZ-szankciók automatikus visszaállítását lehetővé tevő mechanizmus határideje idén ősszel lejár.
Az Iránnal folytatott tárgyalások mindig feszültek. Ezúttal minden bizonnyal még nagyobb kihívást jelentenek majd, mivel egy nukleáris célú megállapodás prioritásként való kezelése nemcsak a válságokban gazdag nemzetközi programmal fog versenyezni, hanem más stratégiai prioritásokkal is Iránnal kapcsolatban, beleértve Teheránnak az Oroszország ukrajnai háborújához nyújtott segítségének, destabilizáló regionális magatartásának és brutális belföldi elnyomásának visszaszorítását. A további nehezítő tényezők közé tartozik az iráni olajexport megfékezésével kapcsolatos globális aggodalom, az Iránnak nyújtott orosz diplomáciai támogatás, a kínai ambivalencia az Egyesült Államok vezette erőfeszítésekkel való együttműködéssel kapcsolatban, valamint az Egyesült Államok és európai szövetségesei közötti feszültségek. Az irániak bizalmatlansága Trumppal szemben – aki első hivatali ideje alatt kivonta az Egyesült Államokat az előző nukleáris megállapodásból, engedélyezte a Forradalmi Gárda ikonikus tábornokának, Kaszem Szuleimaninak a megölését, és „maximális nyomást” jelentő szankciókat vezetett be – sem segít. Trump szempontjából pedig az Irán által inspirált, ellene elkövetett merényletkísérletek szintén nem egyértelműen bizalomgerjesztőek. És akkor még finoman fogalmaztunk.
Mindazonáltal egy amerikai diplomáciai próbálkozás nem csak szükséges, de eredményes is lehet. Az elnök szeszélyes stílusa és politikai befolyása itt még előnyösnek is bizonyulhat, lehetővé téve Trump számára, hogy olyan szankciókönnyítéseket érjen el, amilyeneket elődei nem voltak képesek. A siker esélye alapvetően Trump hajlandóságán múlik, hogy elszakadjon elődei politikájától, és új megközelítést alkalmazzon a tárgyalások során. Az a hajlama, hogy a maximális szankciókat kívánja bevezetni Iránnal szemben, amelyeket a korábbi elnök, Joe Biden kormánya nem szívesen gyakorolt volna, valamint az a célja, hogy ezeket egy másfajta nukleáris alkura cserélje, amelyet nem terhel a gyakorlatilag megszűnt 2015-ös közös átfogó cselekvési terv (JCPOA) öröksége, amelyet a Biden-kormányzat annyira ragaszkodott az újjáélesztéshez, új irányt jelöl ki. A diplomáciai kitérők vonzóak lehetnek a Hamász, a Hezbollah és a korábbi elnök, Bassár el-Aszad szíriai rezsimjének bukása, valamint az ország katonai sebezhetőségét feltáró izraeli csapások következtében gyengülő gazdasággal és meggyengült stratégiai kézzel küzdő Irán számára is.
Végső soron a remény, hogy a diplomácia most már eredményt hozhat, abból fakad, hogy mindkét fél számára kockázatos az alternatíva. Ha Irán nukleáris fegyverek építésére készül, az Egyesült Államok és Izrael háborúba kezdhet, hogy megpróbálja megállítani. Ez nagyon sokba kerülne Iránnak, de egy szélesebb körű regionális konfliktussá is eszkalálódhatna, ami elvonná az Egyesült Államok figyelmét és erőforrásait, miközben nem nyújtana garanciát arra, hogy megakadályozza az iráni program újbóli beindítását vagy elérné az iszlám rendszer megdöntését. Ha nem sikerülne megállítani az iráni nuklearizációt, az nemcsak a rezsimet erősítené meg, hanem valószínűleg a régió más országait is arra ösztönözné, hogy saját nukleáris fegyverek után kutassanak.
Ezen stratégiai realitások ismeretében a Trump-kormányzatnak arra kellene összpontosítania, hogy mit szeretne elérni egy új megállapodásban, és hogyan tudja megvalósítani ezeket a célokat. A politikai döntéshozóknak először is a nukleáris kérdés rendezését kell prioritásként kezelniük. Az Iránnal kapcsolatos egyéb aggályokkal később is lehet foglalkozni. Ehhez kapcsolódóan az Egyesült Államoknak kerülnie kell az olyan széles körű és átfogó megállapodással kapcsolatos elhúzódó alkut, mint a JCPOA volt. Ehelyett a JCPOA jóval egyszerűbb elődjét, a 2013-as közös cselekvési terv által vezérelt magatartási elvekről szóló megállapodást kellene választania, amely megállította Irán nukleáris fejlődését, stabilizálta a kapcsolatokat és megteremtette az alapot egy átfogóbb jövőbeli megállapodáshoz.
Másodszor, az Egyesült Államoknak nem szabadna abba a csapdába esnie, hogy egy újabb időhöz kötött megállapodásba egyezzen bele. A JCPOA számos kulcsfontosságú rendelkezése tartalmazott lejárati záradékot, ami azt jelenti, hogy néhány év múlva hatályukat vesztik. Az Irán által egy új megállapodás keretében vállalt kötelezettségeknek ehelyett a nukleáris fegyverek kifejlesztésének mellőzésére vonatkozó, határozatlan idejű vállalások kiterjesztését és kidolgozását kellene tartalmazniuk, amelyeket Irán az atomsorompó-szerződéshez való csatlakozással és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) biztosítékainak elfogadásával teljesít.
Harmadszor, bármennyire is kívánatos lenne, az Egyesült Államoknak le kell mondania arról a célról, hogy visszaszorítsa Irán nukleáris programját. Ez a magasztos cél elérhetetlen, tekintve, hogy Irán milyen messzire jutott programjának saját fejlesztésével, és milyen nagyra értékeli annak megtartását. Ha ragaszkodunk hozzá, az biztosan kitartó iráni ellenállást vált ki. Ehelyett Washingtonnak ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy átfogóan korlátozza az összes iráni nukleáris fegyverkezési képességet és tevékenységet, jóval az urándúsításon túl, beleértve azokat is, amelyekre a korábbi megállapodások nem terjedtek ki hatékonyan, illetve amelyeket nem hajtottak végre. Ezek közé tartozna a nukleáris rakéták gyártása, a nukleáris fegyverek előállítása, a rendszerintegráció és a nukleáris program militarizálása. Ezeken a területeken Iránnak még komoly utat kellene megtennie ahhoz, hogy atomarzenált építsen ki. Ezek adják a leghitelesebb és legárulkodóbb jeleit Irán valódi szándékainak.
Végezetül az Egyesült Államoknak ragaszkodnia kell az iráni megfelelés ellenőrzésének másfajta megközelítéséhez, amely megfosztja Teheránt a NAÜ-ellenőrzések és más átláthatósági követelmények befolyásolásától. Iránnak kétes múltja van a NAÜ biztosítéki intézkedéseinek betartása terén, amit tovább súlyosbított azzal, hogy büntető jelleggel megtagadta az együttműködést, hogy megtorolja az Egyesült Államoknak a JCPOA-ból való kilépését és a NAÜ kormányzótanácsának a magatartását bíráló határozatait. Az elmúlt években Teherán leállította a kiegészítő protokoll (egy szigorúbb biztosítéki megállapodás, amely növeli a NAÜ képességét az esetleges visszaélések felderítésére) végrehajtását, korlátozta a kulcsfontosságú létesítményekhez való hozzáférést, lekapcsolta a NAÜ kameráit, és eltávolította a NAÜ tapasztalt ellenőreit.
A jövőben a politikai döntéshozóknak a szankciók enyhítését mindenekelőtt ahhoz kellene kötniük, hogy az Egyesült Államok egyoldalúan megállapítsa: Irán teljesíti-e a megállapodás szerinti kötelezettségeit, kihasználva a kiváló amerikai megfigyelési és hírszerzési képességeket, valamint az iráni vezetés ráébredését arra, hogy ezen a területen kevés olyan dolog van, amit el tudnak titkolni előle. Emellett Iránnak következetesen végre kellene hajtania a NAÜ kulcsfontosságú felügyeleti intézkedéseit, gyorsan ratifikálnia kellene az AP biztosítéki megállapodást, és együtt kellene működnie a NAÜ-vel azon szélesebb körű következtetés levonásának az érdekében, hogy minden nukleáris tevékenysége békés célú és elszámoltatható. Ebben az összefüggésben az Egyesült Államoknak ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy a NAÜ-nek joga legyen minden gyanús létesítményt ellenőrizni, beleértve a katonai objektumokat is, valamint ahhoz, hogy a Kormányzótanácsnak joga legyen Irán beleegyezése nélkül igénybe venni a NAÜ eszköztárának legintenzívebb eszközét, az úgynevezett különleges ellenőrzést, ha komoly gyanú merül fel azzal kapcsolatban, hogy Irán teljesíti-e garanciális kötelezettségeit.
Ezeken az elveken túl az Egyesült Államok az iráni nukleáris fejlesztés visszaszorítására szolgáló különböző eszközök ügyes alkalmazásával javíthatná az Iránnal való érdemi megállapodás elérésének esélyeit. A szankciók ösztönös alkalmazása mellett Washingtonnak adott esetben az iráni fegyverimport és -export szelektív betiltását, a nukleáris programmal kapcsolatos újabb titkos és katonai fenyegetéseket, szélsőséges esetben pedig a rezsim túlélését fenyegető éles fenyegetéseket kellene alkalmaznia. Ugyanígy azonban Washingtonnak hitelesebben kell bevetnie nagyvonalú, bár feltételes biztosítékokat és szankciókönnyítéseket, törekednie kell arra, hogy Kínát egy kétoldalú mellékmegállapodás révén bevonja a folyamatba, és az Ukrajnával kapcsolatos előrelépések által enyhítenie kell az orosz ellenállást.
Rövid távon valószínűtlennek tűnik, hogy az iráni legfelsőbb vezető közvetlen tárgyalásokat engedélyezne az Egyesült Államokkal, nemhogy a Trump-kormányzattal. Ez azonban nem bizonyulhat leküzdhetetlen akadálynak, ha Washington ismét egy megbízható közvetítő (például Omán) által közvetített tárgyalásokhoz folyamodik, és szükség esetén igénybe veszi az európai szövetségesek támogatását.
Nos, általában véve ez a helyzet, érett ésszel elemezve. Annyit fűznék hozzá, hogy Trump elnök eddigi tevékenységét figyelemmel kísérve egy dologban lehetünk biztosak: mikor terítékre kerül az iráni helyzet tisztázása, nem fog sem ésszerűen, sem higgadtan cselekedni. Nem tudjuk még, mi várható tőle, de félek attól a pillanattól, amikor ez kiderül.
Van, amire nem képes az ember. Én órásmesternek nem lennék jó az ügyetlen kezemmel, Trump politikusnak alkalmatlan.
Szele Tamás