Régóta nem írt már Andrej Percev, aki talán a legkiválóbb orosz politikai elemző, és mivel köztudott, hogy az FSZB körözési listáján szerepel, olvasói nem keveset aggódtak miatta. Most azonban újra publikál a Riddle hasábjain, tehát megnyugodhatunk: életben van és szabad. Heti rovatában szokás szerint két hírt elemez, egy nemzetközi és egy belföldi jelentőségűt. No, akkor lássuk, milyen mostanság az élet Moszkóviában.
A béke délibábja
A Donald Trump amerikai elnök és Vlagyimir Putyin közötti esetleges tárgyalások továbbra is a Kreml, az orosz elit és most már az orosz társadalom fő beszédtémáját képezik. A rendszeres közvélemény-kutatások szerint a polgárok körében a szorongás meredeken csökkenni kezdett, miután olyan hírek láttak napvilágot, amelyek az amerikai-orosz párbeszéd javulásáról szólnak. December végén a megkérdezettek 46%-a számolt be arról, hogy a környezetében élők „szoronganak” (ugyanennyien mondták, hogy a hangulat „nyugodt”), míg ma már csak 38% érzi így (a „nyugodt” válaszok aránya 55%-ra emelkedett). A szövetségi televízió óvatosan dicséri Trumpot, bár igyekszik Putyint erősebb figurának beállítani, akinek bölcs elképzeléseit az amerikai hatóságok egyszerűen kénytelenek követni.
Meglehetősen nehéz észrevenni a tárgyalási folyamatban olyan valódi eredményeket, amelyek indokolnák ezt a hurráoptimizmust. Amerikai és orosz (névtelen és hivatalos) források különböző időpontokat említenek a lehetséges találkozókra, amelyekre végül nem kerül sor. A propaganda erőfeszítései ellenére egyértelműen az amerikai fél irányítja ezt a párbeszédet – a javaslatokat először az amerikai hatóságok hangoztatják, majd a Kreml és Putyin veszik át azokat. Ez például nyilvánvaló a Washington orosz ritkaföldfémek iránti érdeklődéséről szóló nyilatkozatokban. Trump és Putyin szinte egyszerre beszélt róluk, de ez azt a hírt követte, hogy a Fehér Ház érdeklődik Ukrajna ilyen fémtartalékai iránt. Oroszország megpróbálta meglovagolni ennek az érdeklődésnek a hullámát azzal, hogy felajánlotta saját lelőhelyeit, más erőforrásokkal és az Északi-sarkvidékkel együtt. A ritkaföldfémek globális piaca pénzben kifejezve viszonylag kicsi, és egy ilyen üzletet nem valószínű, hogy a két ország vezetőinek szintjén tárgyalási alapnak tekintenének. Így feltételezhető, hogy a Kreml és az amerikai vezetés még nem talált más olyan témákat a párbeszédre, ahol akár csak lehetőség lenne a kölcsönös megegyezésre, akár csak jelképesen is.
Az orosz fél jelenleg Trump pragmatizmusára fogad. Ez magyarázza Kirill Dmitrijevnek, az Orosz Közvetlen Befektetési Alap vezetőjének jelenlétét a tárgyalócsoportban, Dmitrijev javaslatait az Északi-sarkvidéki együttműködésre és az olajkitermelésre vonatkozóan, valamint Putyin kijelentéseit a ritkaföldfémekről. Ugyanakkor a Kreml egyértelműen arra számít, hogy Trump sietni akar, állítólag minél hamarabb szüksége van egy orosz–ukrán tűzszünetre, hogy mesteri alkuszként és nagy béketeremtőként mutatkozhasson be. Hogy ez valóban fontos-e magának Trumpnak, az nyitott kérdés marad.
A Kreml nyilvánvalóan teszteli a helyzetet, hogy növelje a téteket a tárgyalásokon. Szergej Lavrov külügyminiszter és Dmitrij Peszkov, Putyin szóvivője kijelentette, hogy Oroszországnak nem áll szándékában lemondani a most már alkotmányában rögzített területekről, amely a donyecki, luhanszki, zaporizzsjai és herszoni területeket teljes mértékben orosz régiókként sorolja fel. Oroszország nem ellenőrzi Herszon és Zaporizzsja városát, valamint a donyecki régió több nagy települését, és nem valószínű, hogy a közeljövőben katonai úton elfoglalná azokat. Tavaly nyáron Vlagyimir Putyin kijelentette, hogy az ukrán hadseregnek önként fel kell adnia ezeket a területeket. Úgy tűnik, az orosz elnöknek egyelőre nem áll szándékában lemondani erről az elképzelésről.
A tárgyalások Trump és Putyin között akadoznak, és a Kreml ellentmondásos taktikát alkalmaz – egyrészt magasröptű területi követelésekkel él, másrészt erőforrásokat kínálgat. Ezt a taktikát máris kritikusan értékelik az orosz katonai (mil)bloggerek, akik felháborodnak azon, hogy a hatóságok hajlandóak megosztani az erőforrásokat egy olyan Amerikával, amelyet tegnap még ellenségesnek tartottak. Ráadásul az erőforrások áruló Nyugattól való megvédésének narratívája régóta az orosz propaganda egyik sarokköve. Azok az emberek, akik hittek ebben az üzenetben, most kiábrándultak, viszont ők alkotják Putyin támogatóinak magját. Putyin őszinte híveinek csalódása valószínűleg nem befolyásolja pozitívan a valós támogatottsági mutatóit, de a polgárok többségének hurráoptimizmusa egyelőre ellensúlyozhatja ezeket a veszteségeket. A Kreml erre a többségre épít, bár ha a tárgyalások kudarcba fulladnak, ők is mélyen csalódni fognak.
A sztálinista szuperkormányzó esete az acéltröszttel
Mindeközben az FSZB és a nyomozóhatóságok őrizetbe vették Denisz Alekszejevet, a vologdai régió kormányzóhelyettesét és Kirill Bocsarovot, a régió moszkvai irodájának vezetőjét 100 millió rubel kenőpénz elfogadása miatt. Georgij Filimonov, a régió kormányzója – aki rövid idő alatt Oroszország egyik legismertebb kormányzójává vált – és csapata elszenvedte az első komolyabb csapást. Filimonov ellentmondásos kezdeményezéseket szorgalmazott (italboltokat zárt be, Sztálin-emlékművet avatott fel), provokatív videókat tett közzé, amelyekben ultrapatriótaként mutatkozott be, és egyúttal háborút indított a Szeversztal, Oroszország egyik legnagyobb kohászati vállalata és a régió legnagyobb cége ellen. A kormányzó „leszámolásra” hívta ki a Szeversztal alapítóját, Alekszej Mordasovot (Filimonov profi harcművész) „a tatamin”, a vállalat üzemeit a régió ökológiai károkozásával vádolta, és elbocsátotta a vállalathoz kötődő tisztviselőket.
Nem sokkal Alekszejev letartóztatása előtt Vadim Germanov, Cserepovec polgármestere – Mordasov egyik utolsó kinevezettje – a regionális vezetés nyomására távozott posztjáról. Könnyen lehet, hogy a Filimonovhoz közel álló tisztviselők letartóztatása a vállalat megtorlása volt a támadásaiért, és egyúttal jelzés, hogy hátráljanak meg. A megfigyelők azonban kételkednek abban, hogy a kormányzó ilyen könnyen enged a nyomásnak – túl sok energiát fektetett már a Sztálin-stílusú „terminátorkormányzó” imázsába. A négyzetre emelt ultrapatriotizmus csak egy része ennek a személyiségnek. A másik összetevője az, hogy a főbb Telegram-csatornákon állandóan Filimonov magas rangú támogatóiról hallani, mint például Szergej Kirijenkóról, az elnöki adminisztráció politikai blokkjának vezetőjéről és Jurij Trutnev miniszterelnök-helyettesről, akik mindketten régóta harcművészet-rajongók, és az 1990-es évek elején Filimonov apjával, egy ismert sportolóval edzettek. Filimonovot Putyin lányának, Jekatyerina Tyihonovának a köréhez (vagy talán félig-meddig mitikus „klubjához”) is kötik. Politikáját és a Szeversztal elleni harcát úgy állítják be, mint egy merész Kreml-kísérletet, amelyet siker esetén meg lehetne ismételni.
De Filimonov karrierútja és adminisztrációs gyakorlata alapján úgy tűnik, hogy nem élvezi Kirijenko vagy Trutnyev különleges pártfogását. Ismeri ugyan Tyihonovát, de csak volt férjén, Kirill Samalovon keresztül. A „társadalmi kísérlet” egyes elemei, mint például az italboltok betiltása, még Putyin szóvivőjének, Dmitrij Peszkovnak a kritikáját is kiváltották. Filimonov azonban nem törődött vele. Taktikája érthető: ha reagál ezekre a szemrehányásokra, kiderül, hogy nincsenek különleges kapcsolatai – nem egy Terminátor-kormányzó, csak egy átlagos regionális vezető. Így nem valószínű, hogy reagálna beosztottjai letartóztatására, vagy enyhítene az álláspontján, és a tét a Georgij Filimonov és a Szeversztal közötti patthelyzetben csak nőni fog.
Mi ebből a tanulság? Nos, úgy tűnik, még sok víznek kell lefolynia a Moszkván és a Jauzán is, míg az oroszok rájönnek, hogy Trump beszámíthatatlan, és Putyin is alig enyhébb eset nála. Ellenben Vologda pont úgy működik, mint ősi, majdnem ezer évvel ezelőtti alapítása idején. Vagyis sehogy sem. Oroszországban nagy érték az állandóság.
Szele Tamás