Ma megint sajtóügyekről lesz szó – és a jövőben is, sokáig, addig, amíg csak szükség lesz rá. Ennek az írásnak szomorú apropója, hogy elvileg ma szűnt meg a Szabad Európa, a Szabadság Rádió és az Amerika Hangja, ne szépítsük, azért, mert Donald Trump és néhány hozzá hasonló szellemóriás a környezetéből politikai hűtlenséggel gyanúsították ezeket a médiumokat.

Erről persze szó sem volt, legfeljebb másként látták a világot, mint az Egyesült Államok mostani elnöke, ami nem nehéz, mert ő is percenként másképp látja: ritka az a két egymást követő nap, amikor megegyezik a mai véleménye a tegnapival, legyen szó nagyjából bármiről. A probléma inkább a „hűtlenség” fogalmával van (léteznek erre durvább kifejezések is, magyarul főleg, de nem szeretnék hazaárulózni, arra ott van a teljes kormánysajtó). Ez ugyanis egyáltalán nem meghatározott, ami távolról sem véletlen. Ha lenne rá szavatos jogi definíció, akkor hamar kiderülne, hogy szinte senkit sem lehet megvádolni vele, illetve akit mégis, az minálunk nem Magyarországhoz lett hűtlen, hanem Moszkvához hűséges, ilyenből viszont akad elég.

Az említett három médiummal viszont csúnya tréfát űz a kocsmai kötekedésen edződött trumpi stílus: ugyebár, megvonták az összes anyagi támogatásukat. Ha ezek után nem lesznek képesek megjelenni, akkor rájuk lehet ütni a bélyeget, hogy „senkit sem érdekeltek, piaci viszonyok között nem tudtak megélni”, ha azonban képesek lennének, akkor azt lehet mondani rájuk, hogy „persze, mert idegen ügynökök, külföldről fizetik őket”. Az újabb érdekes feladvány lenne, hogy miféle külföldről, hiszen Moszkva most éppen egy gyékényen árul Washingtonnal, Pekingnek nem érdeke a külföldi sajtófinanszírozás, Teheránnak erre nincs pénze (lassan már másra se lesz), Phenjan meg inkább a hazai sajtójában káromkodik. Kinek lehetne manapság ügynöke a sajtómunkás? Kanadának, Dániának, Grönlandnak? A Vatikánnak vagy Batu kánnak? Legyünk komolyak… marad a végére a jó öreg Háttérhatalom és Mélyállam, ezeket még elő lehet rángatni a hajuknál fogva egy kis boszorkányüldözéshez, de más lehetőség már nem nagyon van.

Viszont feltevődik a kérdés, hogy egyáltalán, szabad-e elfogadni bármilyen sajtóterméknek bármiféle támogatást, vagy egyszerűen csak vesszünk éhen, ahogy azt szeretett politikai vezetőink elvárják tőlünk és erről igyekeznek gondoskodni is. A kérdéssel a The Insiderben foglalkozott Andrej Richter, a pozsonyi Comenius Egyetem sajtótanszékének professzora. Lássuk, mi a véleménye.

A független médiát támogató programok elleni küzdelem, amely sokáig az autoriter rezsimek jellemzője volt, most az Egyesült Államokban is megkezdődött. Az USAID finanszírozásának Donald Trump általi leállítása számos polgári és zsurnalisztikai projekt leállását jelenti szerte a világon. Bár az amerikai bíróságok megtámadják az elnök rendeleteit, a fennakadás máris számos kezdeményezést érintett. A szkeptikusok feltételezéseivel ellentétben a támogatásalapú finanszírozás mostanáig valójában megvédte a médiumok függetlenségét a kormányzati befolyástól. Sem a magánszektorból származó adományok, sem az olvasók előfizetései nem képesek ugyanis megfelelő szintű függetlenséget biztosítani enélkül.

A tömegmédia nyereséges?

A közelmúltig a tömegmédia jövedelmező üzletnek számított. A televízió, a rádió, a magazinok és az újságok jól megéltek az általuk termelt reklámbevételekből. Tágas irodákat, külföldi tudósítókat, helikopteres felvételeket az eseményekről, drága nyomozásokat, jól fizetett ügyvédeket – gyakorlatilag mindent megengedhettek maguknak, amire szükségük volt. Jean Paul Baudecroux, a francia NRJ csoport igazgatója egy időben a médiát a kábítószer-kereskedelem után a második legjövedelmezőbb üzletnek nevezte. Ugyanakkor a szerkesztőségek követték a szakmai normákat, felelősségérzettel viseltettek nézőik, olvasóik és hallgatóik iránt, és megvédték saját szerkesztői függetlenségüket a külső beavatkozástól – már csak azért is, hogy a nagy versenyben megőrizzék a közönségüket.

Az internet és a közösségi média gyors fejlődése azonban megváltoztatta a versenyfeltételeket. A hagyományos médiától eltérően a közösségi média lehetőséget kínált az ügyfeleknek arra, hogy nyilvánosan eszmét cseréljenek, miközben csak olyan releváns információkat kapnak, amelyeket kizárólag a saját nézőpontjuknak megfelelő forrásokból kaptak.

A reklám és az értékesítéséből származó bevétel olyan új platformokra áramlott, amelyek a lehető leghatékonyabban célozták meg a média üzeneteit és a közönséget. Az egykor gigantikus példányszámú sajtó a múlt homályába veszett. A szerkesztőségek létszáma minimálisra csökkent. A televíziós híradók közönsége, amely generációkon át állandó maradt, mostanra szó szerint kihalóban van.

Nem jártak sikerrel azok a kísérletek, amelyek arra akarták kényszeríteni az új platformokat, hogy nyereségüket osszák meg azon médiumok szerkesztőségével, amelyek tartalmát terjesztik. Hogyan maradhat fenn a hagyományos újságírás ebben az új környezetben? Alkalmazkodnia kell-e a közösségi oldalak és mobilalkalmazások létrehozásával? A fejlett gazdaságokban a sikeres médiumok előfizetések és exkluzív tartalmakhoz való hozzáférés eladásával tudnak forrásokat szerezni. A kevésbé sikeresek adományozókat keresnek.

Nyilvános és közösségi média

Európában a sajtókiadványokat hagyományosan három típusba sorolják: magán-, köz- és közösségi média. A közszolgálati és közösségi média működési modelljei eltérőek lehetnek. A közszolgálati médiát úgy finanszírozzák, hogy megakadályozzák az adófizetők pénzének politikai célú manipulálását. A média költségvetését az ország teljes bevételének egy részéhez kötik – néha az energiaipari vállalatok jövedelméből, más esetekben a magánszemélyekre kivetett különadókon keresztül. Az ilyen médiaszervezetek vezetőségét átlátható és versenyeztetett módon választják ki.

Az ilyen médiumok szerkesztői függetlenséget élveznek, de kötelesek olyan anyagokat készíteni a gyermekek és serdülők, a kisebbségek és más társadalmi csoportok számára, amelyek a kereskedelmi médiumokat és azok hirdetőit kevéssé érdeklik. Nem versenyeznek a magánvállalkozásokkal, hanem szabad hozzáférést biztosítanak az érdemi információkhoz, amelyeket magas szakmai és etikai normáknak megfelelően ellenőriznek és iktatnak. A közszolgálati médiumok olyanok, mint az állami iskolák, amelyek mindenki számára ingyenes oktatást biztosítanak, de nem kötelező azok számára, akik a magán alternatívákat választják.

A közösségi média általában helyi ügyekre összpontosít, és rövid hatósugarú rádióállomások, kis példányszámú újságok vagy helyi online médiumok formájában működik. Tartalmuk az országos közönség számára kevéssé érdekes, de a közösség tagjai számára releváns. Az ilyen nonprofit médiumokat általában civil aktivisták alapítják és működtetik, és hűséges, elkötelezett – bár korlátozott – közönséggel rendelkeznek. Gyakran tömegfinanszírozásból és adományokból élnek, és a tartalom előállítása gyakran a közösség tagjainak pro bono részvételétől függ. A hatóságok viszont kötelesek különböző mentességeket és cselekvési szabadságot biztosítani a közösségi médiának.

Ki finanszírozza a független újságírást?

Amikor egy emberbarát adományt juttat a New York-i Modern Művészetek Múzeumának, nem követeli, hogy a múzeum állítsa ki a rokonai műveit, vagy változtasson a kurátori csapaton. A Múzeumok Nemzetközi Tanácsának adománygyűjtési standardjai kimondják: „A múzeumoknak a finanszírozási forrástól függetlenül meg kell tartaniuk az ellenőrzést programjaik, kiállításaik és tevékenységeik tartalma és integritása felett”. Az adományok célja az, hogy fedezzék a múzeum számláit és elősegítsék a múzeum növekedését, miközben a belépőárak mindenki számára megfizethetőek maradnak. Természetesen minden adomány elszámoltathatóságot feltételez. Ennek érdekében létezik a múzeumi igazgatóságok ellenőrzése és független auditálás, a lehető legátláthatóbban megszervezve – legalábbis az adományozók számára. Ugyanez a mechanizmus működik a nagy színházak és más kulturális vagy oktatási intézmények esetében is.

Ezek az elvek az újságírás világában is működnek. A jótékonysági szervezetek évtizedek óta segítik a médiaszervezeteket abban, hogy megőrizzék függetlenségüket a kormányoktól és a magánszektortól. 1936-ban a The Guardian tulajdonosa, John Scott családja megalapította a Scott Fund Trustot. A tröszt kimondott célja nem a profitszerzés volt, hanem a független újságírás védelme – és mindenekelőtt a The Guardian szerkesztési politikájának megőrzése. A tröszt átvette az újságot, majd később, 1993-ban a The Observert is. A Scott Fund Trustnak köszönhetően mindkét kiadvány kísérletezhetett tartalmi formátumaival, és az online brit média úttörői közé tartoztak.

A demokrácia közvetlenül függ a szabad sajtó létezésétől. Ennek hiánya teszi lehetővé a tekintélyelvűség virágzását, és táplálja a konfliktusokat és az egyenlőtlenséget. Ez a másik ok, amiért nemzetközi alapítványok és szervezetek olyan projekteket finanszíroznak, amelyek célja a független újságírás fejlesztése azokon a területeken, ahol az nem létezik. Az alapokat a médiamunkások szakmai etikai képzésére, az információk felkutatásának és ellenőrzésének módszereinek megerősítésére, számítógépek és egyéb felszerelések biztosítására, valamint más országokba való látogatási lehetőségek megteremtésére fordítják.

Számos adományozó támogatja a médiainfrastruktúra fejlesztését célzó kezdeményezéseket. Korábban ez olyan nyomdák építését és szervezését jelentette, amelyek minden helyi újság számára nyitva álltak, ahogyan azt az amerikai segítség egykor Kirgizisztánban elősegítette. Napjainkban Európa a líbiai médiaprojektek fejlesztéséhez nyújtott segítséget.

Amikor 1998-ban a gazdasági válság elérte a független orosz médiát, nem a Kreml, hanem nyugati alapítványok siettek a segítségükre. Soros György Nyílt Társadalom Intézete (OSI) pályázatot hirdetett, amelyben 1 millió dollárt osztottak szét a résztvevők között – az oktató televíziós műsoroktól az újságírók tankönyveinek kiadóiig. Az OSI számára kötelező érvényű volt a független testület döntése, amely azzal volt megbízva, hogy döntsön arról, hova menjen a pénz.

Veszélyesek a támogatások?

Idővel az orosz kormány minden nyugati dolgot károsnak és felforgatónak kezdett tekinteni. A tekintélyelvűség nem tűri a független média vagy a civil társadalom kritikáját, és ellenáll a nyilvános ellenőrzésnek. Azokat, akik külföldi támogatásban részesültek, „ösztöndíjas zsoldosoknak” és „Soros cimboráinak” kezdték nevezni. Az ebből eredő boszorkányüldözés a külföldi alapítványok Oroszországból való kiutasításához, valamint az újságírók és az emberi jogok védelmezőinek jogainak megsértéséhez vezetett, akiket külföldi ügynököknek és nemkívánatos szervezeteknek bélyegeztek. A belföldi filantrópok, Mihail Hodorkovszkijtól Dmitrij Ziminig, szintén nagy árat fizettek azért, hogy megpróbálták hazai orosz pótlékkal helyettesíteni a korábban Soros és az USAID által nyújtott finanszírozást.

A közelmúltig az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID) volt a világ legnagyobb adományozója. Miután azonban Donald Trump elnöki rendeletével befagyasztotta a nemzetközi segélyeket az összes program felülvizsgálatáig, az USAID bejelentette működésének felfüggesztését, és elbocsátotta alkalmazottainak 90%-át. A populista milliárdos Trump és legközelebbi munkatársa, Elon Musk számára a nemzetközi jótékonyság értelmetlen pénzkidobás.

Hogyan tekinthetők az újságírók függetlennek, ha munkájukat alapítványok finanszírozzák? Egyszerű: mindaddig függetlenek maradnak, amíg a támogatók nem avatkoznak bele a munkájukba. Ami számít, az az, hogy a projekt pozitív eredményt produkáljon – a társadalom mélyebb ismeretekkel gazdagodjon összetett kérdésekről, ezenkívül számít a közönség nagyobb bizalma, a fogyasztók számára elérhető média pluralitásának növekedése, és ha lehetséges, a finanszírozás adott időszakán túlmutató fenntarthatóság. Az ettől a megközelítéstől való eltérés mindig botrányokhoz és nyilvános perekhez vezet, ahogyan az 2024-ben történt, amikor kiderült, hogy az USA kormánya állítólag vétójoggal rendelkezett az USAID által támogatott nemzetközi szervezet, az OCCRP (amely a latin-amerikai szervezett bűnözésről szóló történeteiről és a Panama-iratok botrányának feltárásáról ismert) által végzett oknyomozó újságírás célpontjainak kiválasztása felett.

Putyin Oroszországának sikere a független médiumok eltiprásában tagadhatatlan. A független újságírásnak nyújtott nemzetközi segítség lejáratásának és korlátozásának orosz tapasztalatára Magyarországon, Grúziában, Kínában – és most már az Egyesült Államokban is igény mutatkozik.

A független újságírók leleplezik a korrupciót és a hatalommal való visszaélést, miközben egyesítik a polgárokat jogaik védelmében. A mai gazdasági helyzetben azonban az oknyomozó újságírás külső támogatás nélkül lehetetlen. A politikai kommentárok, a bírósági újságírás, a szatíra és a karikatúrák a kihalás szélén állnak. Hagyjuk-e, hogy kihaljanak, és a közösségi médián kívül semmi más ne töltse be a vákuumot? Inkább szt kéne hagyni, hogy a szponzorok megmentsék azt, ami a változó média-ökoszisztémában még megmenthető. A támogatásokra leginkább a független tömegmédia támogatásához van szükség, amikor a gazdasági körülmények miatt a független újságírás veszteségessé válik.

Ebből is látható, hogy az aktuális magyarországi propaganda milyen mértékben ferdíti el a tényeket: ha beleolvasunk a kormánymédiába, úgy tűnik, mintha minden vörös cent mellett állna egy-egy CIA-rezidens és megmondaná, mire kell költeni azt, hogyan és mikor. Holott a valóságban inkább az mondható el, hogy ha a sajtómunkás valamiféle támogatáshoz jut, akkor:

• az összeg nem szokott egetverő lenni, általában közepes vagy kevesebb, a túléléshez talán elég, de luxusra nem futja belőle.
• a könyvelésnek rendben kell lennie, azt meg szokták nézni, de a valódi és európai támogató nem szokta megmondani, mire lehet elkölteni a pénzét, és nem is szokott írásokat „rendelni”.
• alapvetően nem úgy szokott történni a dolog, hogy jön egy ember, mutat egy táska pénzt, és rá akar venni, miszerint írjunk valami olyasmit, amihez egyébként hozzá sem nyúlnánk: inkább úgy, hogy a korábbi munkáinkat ismerő, velünk egyetértő szponzor kérdezi meg, hogy kell-e némi támogatás. De ez sem túl gyakori, számítani rá nem érdemes, ha megesik, örüljünk neki és köszönjük meg.
• Ha egy támogató elkezd beleírni, belehúzni a megjelenés előtti anyagokba, egyszer figyelmeztetni kell, de másodszor már nem: meneküljünk előle, lesz ez még rosszabb is, ha maradunk!
• A kormánymédia vádjai inkább onnan eredhetnek, hogy ők nem ismerik az európai, nyugati típusú támogatást. Ellenben ismerik az orosz és magyar típusút, amiben tulajdonképpen nem is támogatóról, hanem megbízóról van szó, aki a pénzéért aztán tényleg mindenbe beleszól. Én magam döbbenten tapasztaltam körülbelül tíz évvel ezelőtt egy német alapítványnál, hogy nem csak hagyták, írjam meg úgy a kötetet, ahogy akarom, de el sem olvasták. Megkapták a kéziratot, és kifizették a pénzt. Megkérdeztem, hogy jó, de hol fog ez megjelenni? Megvonták a vállukat: ahova én el tudom adni. De hát… nem kérik a kiadás jogát? Nem. Ők csak abban akartak segíteni, hogy írjam meg, olyanra, amilyenre én akarom. A kiadókkal majd bajlódjak én, minden jót nekem, viszlát. Megjegyezném: a kötet máig nem jelent meg, de erről ők sem tehetnek, én sem. Erről talán az tehet, hogy a magyar könyvkiadás ott tart, ahol, és nem szponzorálják német alapítványok.
• Ha valaki Soros Györgyöt látja éjféli órán, amint sötét lepelbe burkolózva megkísérti őt, hogy írjon valamit a kormány ellen, az igyon vagy többet, vagy kevesebbet, mert hallucinál. Ellenben ha Alekszandr Dugint véli látni, akkor siessen üdvözölni, mert lehet, hogy valóban ő jár Magyarországon, tanulmányúton. Komolyabbra fordítva a szót: a tényleges sajtóbefolyásolást nem ilyen eszközökkel végzik. Akkor sem, ha a lakájmédia szereplői és/vagy a nekik hitelt adók ilyeneket állítanak: nekem egyszer – az amerikaiak afganisztáni kivonulása idején – szent esküvéssel állította egy „olvasó”, hogy biztos benne, miszerint én a MOSZAD ezredese vagyok (miért pont ezredes?), különben nem tudhatnám azt, amit a cikkeimben leírok. Valahogy elmagyaráztam neki, hogy minden írásomban feltüntetem a forrásaimat, de mivel semmiféle idegen nyelven nem beszélt, nem nagyon hitt nekem. Lehet, hogy egyszer ezredesi rangban fognak akasztani vagy főbe lőni emiatt az ostoba affér miatt. Mindenesetre James Bond nem magyar (és nem is orosz) kormánykritikus újságíró.
• Viszont az, hogy a magyar sajtószakmával mi lesz, az elmúlt két nap eseményei után több mint jó kérdés, mert politikai szándékot csak a megsemmisítésére látok, a megmentésére nem. Könnyen meglehet, hogy minden sajtótermék eltűnik, csődbe jut, ami nem pártlap – nem tudom, megfigyelték már, hogy a kormánymédia az ellenzéki politikai pártok saját lapjait nem rágalmazza soha? Ez azért van, mert ők a független sajtótól akarnak megszabadulni, és nem azoktól, akik egyébként olyanok, mint ők, csak a túloldalon nyomják az ipart. Támogatás valószínűleg annyi sem lesz, mint eddig – és eddig sem volt sok, sőt, elég sem. Ezek után tényleg lehet majd választani a pártlapok, szexlapok és rejtvényújságok közül, mert más úgysem jelenik majd meg.

Nos, a legkevesebb, ami elmondható, hogy nem vagyok túl optimista. Eddig sem volt életbiztosítás magyar nyelvterületen a sajtószakma, ezentúl valóságos istenkísértés lesz művelni. Mindegy, valahogy csak lesz.

 

Szele Tamás