Vannak pillanatok az életben, amikor az ember nem tudja, sírjon, nevessen, keressen egy korty erős italt vagy egyszerűen álljon be leprásokat ápolni élete végéig egy kisebb, állandó polgárháború sújtotta afrikai szigetre, esetleg szimplán tegye túl magát az egészen. Ha az ember külpolitikai hírekkel és az álhírek cáfolatával foglalkozik, elég sok ilyen pillanatban lesz része.

Ma a Goldberg-gate magyar vonatkozásait fogom elemezgetni, pontosabban a magyar kormánymédiában fellelhető első reakciókat a történtekre. Kicsit burleszkfilmre emlékeztet a kialakult kapkodás, de ez jellemzője a rutintalan, kézzel vezérelt médiának. Arról a jelenségről van szó ugyanis, amikor hirtelen történik valami fontos, amit mindenképpen meg kell írni, csak éppen a vezetőség nem siet megmondani a munkatársnak, mi is legyen a véleménye, mit várnak el tőle. Van olyan is, hogy egy hét késéssel jön ki a hivatalos álláspont, valami mellékesnek tűnő nyilatkozatban, olyan is előfordul, hogy soha.

Csakhogy az írásnak mindenképpen ki kell mennie, minél előbb, tehát mihez fog az iránytű és térkép nélkül bolyongó, szerencsétlen (bár sokszorosan túlfizetett) médialakáj, más néven bértollnok? Improvizál, vagy a saját kútfejéből, vagy előkapja a mértékadó orosz és egyéb hírhamisítvány-fórumokat és onnan keríti elő a koncepcióját. Aztán imádság következik és sűrű sóhaj, mert csak remélheti, hogy az, amit leírt, egybevág a kormány véleményével. És ha nem vág egybe, azért imádkozik, hogy észre ne vegyék ezt, ki ne rúgják.

Az orosz állami sajtóban az ilyen áldatlan helyzetek ellen találták ki az úgynevezett „metodicskát”, módszertant: ez minden reggel megérkezik a szerkesztőségekbe és a propagandistákhoz, és benne van, aznap merről kell mérni a hány métert. Csak hát ezt nálunk elég hanyagul intéznék, meg egy tízmilliós országban valószínűleg előbb látna napvilágot maga a metodicska, amit ellopna valaki, mint az annak alapján írt cikkek. Hiába, kicsik és szervezetlenek vagyunk mi a titkolózáshoz.

Tehát a metodicska nélküli kapkodást fogom bemutatni, de előbb vázolom a helyzetet pár mondatban, hátha valaki az elmúlt napot egy kő alatt töltötte, és nem tudja, mi is az a Goldberg-gate.

Röviden: arról van szó, hogy valószínűleg tévedés miatt az amerikai felső állami vezetés hozzáadta Jeffrey Goldberget, a Trump-kritikus The Atlantic főszerkesztőjét egy olyan Signal-beszélgetéshez, amelyben külügyminiszteri és államtitkári (sőt, afölötti) szinten tárgyalták meg a houthik elleni, múlt szombati csapások terveit. Természetesen a támadás előtt (ez később fontos lesz). Goldberg hitte is, nem is, hogy valódi a párbeszéd, de mikor lezajlott a támadás el kellett ismerje: bizony, az igazi tárgyalásokat kísérte figyelemmel, némán, de árgus szemekkel. Ezt a történetet tegnap meg is írta saját lapjában, arra azonban ügyelt, hogy ne sértsen meg semmiféle államtitkot, így aztán hiába riogatja őt Trump a lap megszüntetésével, hiába acsarog rá Hegseth és nevezi „szemétkereskedőnek”, nem lehet perbe fogni a saját ügyetlenségük miatt, pedig nagyon azt akarnák. Hogy erre a valószínűtlen csatlakoztatásra miért kerülhetett sor, arról nekem is csak sejtéseim vannak, de mindenesetre ez történt. Onnan tudom olyan biztosan, miről van szó, hogy én magam fordítottam és közöltem teljes terjedelmében ma reggel az eredeti cikket, mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el itt. 

Ezt az orbitális biztonsági fiaskót valahogy meg kellett magyarázni világszerte is, Magyarországon is – és akkor is, ha nem lehet. Ha nincs rá magyarázat. Mert az mégiscsak elképzelhetetlen, hogy a Messiásként várt Trump és kormánya olyan ostoba legyen, hogy elkövette volna ezt az elemista hibát. Biztos mindenki hülye, csak ők az okosak. Most három ilyen kísérletet mutatok be, amelyek egymásnak is ellentmondanak, mert valószínűleg nem csak a metodicska késik: a magyar kormány sem tudja, mit mondjon az ügyről, tehát amíg csak lehet, nem mond semmit. A kormányhű orbánumokban (bocsánat, elütés, tudom, hogy helyesen „orgánum”, de most már így hagyom, mert így pontos a kifejezés) pedig kialakul a szürke szamarak körtánca a kelta ködben…

Az első próbálkozást a Pesti Srácokban fedeztem fel. Mindegyik közül ez nevezhető a leggyengébb próbálkozásnak, éspedig azért, mert a szerzője hibás alaptételből indult ki: abból, hogy a teljes cikk amúgy sem hozzáférhető magyarul, tehát hivatkozhat rá hamisan (meg is teszi) mert rajta kívül azt más nem ismeri. És aki ismeri, annak is 79 dollár 95 centjébe került az elolvasása – én úgy jutottam hozzá, hogy „meghívott” rá egy előfizető barátom. Emberünk joggal gondolhatta, hogy ebben a kis lángoktól öleltben azt ír, amit akar, kinek ér majdnem harmincezer forintot a hozzáférés egy cikkhez? De lássuk, mit ír a Pesti Srácok.

„A főszerkesztőt valóban hozzáadták egy zárolt Signal-csoporthoz, ahol a hadműveletekkel kapcsolatos információkat osztottak meg. A sztoriból összesen ennyi igaz. Szivárogtatásnak ez azon egyszerű oknál fogva nem nevezhető, mivel az információk olyan akciókról szóltak, melyek már megtörténtek. Goldberg azonban annyira nem volt újságíró, hogy a saját portálján megnézze, hogy vajon van-e valami újdonság abban, amit „kiszivárogtattak neki”. (…) Van azonban a Goldberghez eljuttatott üzeneteknek egy érdekessége: nevezetesen az, hogy hogyan beszél bennük a Trump-adminisztráció a szövetségeseiről, a NATO-tagállamokról és Egyiptomról. A csoportban megjelent bejegyzések szerint Washington ezeket „gyenge, tehetetlen potyázóknak” tartja, akik semmire nem képesek az Egyesült Államok segítsége nélkül. Goldberg pedig ezt is hűségesen leközölte. A főszerkesztő hozzáadása a csoporthoz tehát nagy valószínűséggel egy ügyesen felépített csapda volt, melynek lényege, hogy egyrészt leteszteljék, mennyire kezeli a The Atlantic újságírója bizalmasan a hasonló értesüléseket, és hogy bemutassák a kormányzat véleményét azokról az országokról, amelyekkel együtt (kellene) harcolniuk. Nem csak az Közel-Kelet, de Ukrajna kapcsán is.”

Nos, ez így, ebben a formában – és minden egyéb formában is! – szemenszedett hazugság. Éspedig azért, mert a támadás részleteit Goldberg írása szerint napokkal az akció előtt beszélték meg a chatben, ő maga sem volt biztos abban, igazi-e az, amit lát. Épp a támadás ténye győzte meg arról, hogy valóban J.D. Vance, Rubio, Hegseth, Waltz, Tulsi Gabbard és a többi trumpista nagyágyú fecsegését, tervezgetését olvasta napokon keresztül. Szóval ez az érv elbukott. Az sem igaz, hogy az USA szövetségeseit „gyenge, tehetetlen potyázóknak” tartják, ugyanis ennél sokkal rosszabbakat mondtak rólunk, idézem:

„Teljesen osztom az európai ingyenéléssel kapcsolatos utálatodat. Ez SZÁNALMAS.”

és

„Hamarosan világossá tesszük Egyiptom és Európa számára, hogy mit várunk cserébe. Azt is ki kell találnunk, hogyan lehet egy ilyen követelést érvényesíteni. EG, ha Európa nem fizet, akkor mi lesz? Ha az USA sikeresen és nagy költségekkel helyreállítja a hajózás szabadságát, akkor cserébe további gazdasági hasznot kell kicsikarni.”

Szóval ki akarnak minket rabolni, és nem azért, mert elégedetlenek a képességeinkkel vagy harci szellemünkkel, hanem azért, mert úgy gondolják, hogy megtehetik. És szeretik a sok pénzt. Ami meg a „csapdát” illeti, nehezen hinném, hogy a főszerkesztők átveréséhez az Egyesült Államokban miniszterekre van szükség: inkább fordított a helyzet, egy főszerkesztő becsaphat akárhány minisztert is, mert több az esze, mint mondjuk Hegsethnek. Mondom úgy is, mint a Zóna főszerkesztője.

Lépjünk tovább, ismert név következik: Georg Spöttle áll a színpadon. Ő ugyan pár hete visszavonult, de mivel jó katona, ha a Szolgálat hívja, ő munkára, harcra kész. Az már más kérdés, melyik szolgálatról van szó és hány cirill betűvel írják a nevének a rövidítését. Egyébként olyan, mint a magyar rockzene hajdan legendás zenekarai: időről időre visszavonul, rendez egy búcsúkoncertet, aztán ugyanott folytatja a dalt, ahol abbahagyta – a következő búcsúkoncertig. De lássuk az ő megfejtését a Goldberg-ügyről az Origo „888” rovatában!

„Washington DC-ben komoly botrányt okozott az eset, persze felmerül a kérdés, hogy esetleg egy külföldi titkosszolgálat próbál ártani az új amerikai kormánynak. A nyomozásért az FBI felelős, mivel szövetségi ügyről van szó.”

Az érdekes lesz, mert az FBI-t épp most verik szét a DOGE átszervezői és az új igazgatója, Kash Patel, akinek bevallott célja, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda helyén maximum annak múzeuma maradhasson meg. De Spöttle megoldja a rejtélyt, nem hiába volt rendőr, kedves Watsonom:

„Egy Signal, vagy bármilyen chatcsoportot egyszerű összerakni, mindössze pár mobiltelefonra van szükség hozzá. Így elképzelhető, hogy külföldi hírszerzők chateltek, akik tudtak az USA támadási terveiről és így akarnak ártani Donald Trump kormányának. A vizsgálat nyilván egyszerűen ki tudja deríteni, hogy a Signalt valóban a top politikusok mobiljára telepítették-e és valóban ott folyt a beszélgetés, vagy esetleg az Egyesült Államok területén kívül történt az üzenetváltás. Mivel ez szövetségi ügy első kőrben az FBI felelős a nyomozásért. Ha kiderül, hogy van benne külföldi szál is úgy a CIA is részt vehet a felderítésben.”

Aha. Tehát nem a miniszterek és egyéb nagykutyák voltak ostobák: idegen ügynökök munkáját látjuk. De akkor ezek az idegen ügynökök honnan tudták tökéletes pontossággal, hogy az amerikai erők mikor, hol és milyen fegyverekkel fognak támadni? Megsejtették, kérem, más megoldás nincs. Kicsit túl pontos sejtés, de ez van. Az a lényeg, hogy a nagykutyák mundérjának becsületét próbálja menteni ez a verzió, persze csak azok előtt, akik elhiszik. Csakhogy ellentmond a Pesti Srácok-változatnak, melyben maguk a kormánytagok játszadoztak volna Goldberg idegeivel: most akkor kik chateltek, politikusok vagy idegen ügynökök? És ha ügynökök, mely országnak dolgoznak, Bergengóciának vagy Liliputnak? Azt pedig külön megnézném magamnak, amint a Tulsi Gabbard alá tartozó CIA elkezd nyomozni a saját felettesük – vagy az őt megszemélyesítő idegen ügynök? – után.

De most jön a Magyarázatok Magyarázata, magától a Mestertől. Tőle, aki már elszakadt a tényektől, adatoktól, az olyan hívságokat, mint földrajz, történelem, fizika, matematika és kémia még a középiskolában meghaladta, és bevallottan tartózkodik mindenféle háttérinformáció megismerésétől, aki megveti azokat az elemzőket, akik „ukrán falvak soha nem hallott neveit emlegetik” – ő csak belenéz a „mintázatba” (ez olyasmi lehet, mint a kristálygömb, csak olcsóbb és kis kulccsal felhúzhatós rugóra jár), aztán már mondja is a Tutik Tutiját. Hölgyeim és uraim: Robert C. Castel következik!

Éspedig a Facebook-posztjával, mert hiába főmunkatárs a Magyar Nemzetnél, nem várta meg a megoldásával a holnapi napot, megírta már most: soha nincs elég korán, ha Trump elnök embereit kell menteni. Csak a velejét idézem:

„Fontos elolvasni a cikket, és különösen a cikkhez csatolt képernyőfotókat – és elgondolkodni rajtuk.

Ez ugyanis egy igen fontos történelmi dokumentum, de nem elsősorban a kiszivárgás ténye, az esetleges operatív kockázat, vagy a nemzetbiztonsági vezetők tagadhatatlan hebehurgyasága miatt.

A dokumentum valódi jelentősége abban rejlik, hogy betekintést ad a Trump-adminisztráció kül- és biztonságpolitikai gondolkodásába.

Kiderül belőle, hogy a tranzakcionális hozzáállás, a szövetségesekkel szembeni mély elégedetlenség, és az unilaterális ösztön nem pusztán taktikai elemek vagy alkupozíciós eszközök, hanem a Trump-doktrína legmélyebb rétegét alkotják.

Ez a néhány sorban lezajló, félkomolynak tűnő üzenetváltás többet árul el Washington valódi világszemléletéről, mint a teljes külügyi szóvivői archívum együttvéve.

Ki tudja – még az sem kizárt, hogy a konteók híveinek van igazuk, és az ősellenségnek számító Atlantic-nak eljuttatott kiszivárogtatás szándékos volt:

Egy kegyetlenül megfogalmazott, cinikusan célzott palackposta, amelynek üzenete nem titkos, hanem épp ellenkezőleg – hangosan üvölt azoknak, akik nem akarnak a sorok között olvasni:

„Így látunk titeket. Így gondolkodunk rólatok. És igen, továbbra is mi diktáljuk a tempót. A Közel-Keleten, de Ukrajnával kapcsolatban is.”

Ha valóban ez volt a cél, akkor ez nem szivárgás volt, hanem hatalompolitikai nyomásgyakorlás felsőfokon.”

Magyarra fordítva: „Igen, megtörtént, de nem véletlenül, hanem szándékosan, mert ilyen nyakatekert módon akarták nekünk megüzenni, miszerint tesznek a fejünkre minden szempontból, és ha van pénzünk, azt adjuk oda, aztán mehetünk is a francba.”

Vagyunk mi annyira fontosak, hogy ilyen csavarosan üzengessenek nekünk? Dehogy vagyunk. A Csúsztatás Nagy Hantamestere most megint mondott valami homályosat és cifrát, a forrásokat – a Goldberg-cikket kivéve – gondosan elkerülve, hogy kifejezhesse mély alázatát Trump és emberei zsenialitása előtt. Ők olyan nagy koponyák, hogy amikor hülyék, akkor is okosak, mert nekik – Weöres Sándor gyermekversét idézve – „a seggükben is felyük van”. Ők így szállnak le a bicikliről, mint a viccbéli agresszív kismalac, tehát legközelebb nekünk is így kell majd.

Jó, hát Robert C. Castel azt is mondta volt a Kígyó-szigetről, hogy az „a Fekete-tenger kulcsa” (mikor orosz kézre került) és azt is, hogy „szigetnek alig minősülő zátony” (mikor Ukrajna visszafoglalta), szóval nem csak az nem zavarja, más mit ír, hanem az sem, amit ő maga írt korábban.

Mit mutat ez a három, egymásnak is ellentmondó, ám egyaránt hamis értelmezés? Azt, hogy – sorvezető híján is – kétségbeesetten meg akarják magyarázni a szerzők, a fekete miért fehér, a görbe miért egyenes. Mert úgy érzik: ezt várják tőlük, és azért is, mert ha kiderülne, miszerint Michael Waltz ostobaságot művelt, akkor összedőlne az a ferde, egyre inkább billegő politikai világkép, amit oly hűségesen és annyi alázattal szolgálnak.

A magyarázatok eltérő volta ugyan valószínűleg spontán lehet, de paradox módon pont az álhírek hatását erősíti: ha ugyanis az olvasó lát egy hírt valamiről, és nem gondolkodik el rajta, akkor elhiszi azt az egyet. Ha hármat-négyet-ötöt lát, megragadnak a fejében mindegyiknek a kulcsmondatai, hívószavai, és aztán, ha társaságban szóba kerül a téma, azokat mondja fel, legyen szó akár a bádogpultok népéről, akár műveltebb köröktől. Így tehát ha adott egy logikus magyarázata a történteknek, akkor minden világos, azonban ha adott mellé három logikátlan is, a meg nem emésztett hírek azt a hatást keltik, hogy „így is lehet, úgy is lehet”, vagy „eltérnek a vélemények”, netán „ez egy bonyolult, ötdimenziós sakkjátszma” (ha már végképp nem képes kiigazodni az alany a sok halandzsa között). Tehát a sokféle, hamis és akár könnyen cáfolható álhírnek is megvan a maga ködösítő hatása.

Mindenesetre igen szép iskolapéldáit láttuk a csúsztatásnak és a hírhamisításnak. Terem ebből holnapra tízszer ennyi is, esős az idő, nőnek a bolondgombák bőséggel.

Források:
https://pestisracok.hu/amikor-az-ujsagiro-elfelejti-hogy-nem-kell-kemkednie-nem-titkos-haditervek-szivarogtak-ki-a-the-atlantichoz/

https://www.origo.hu/888/2025/03/top-secret-chateles-kulfoldi-hirszerzok-washingtoni-botrany

A cikk az Európai Unió finanszírozásával készült. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk. A Zóna nem részesült a támogatásból, csak felületet biztosít a cikknek.

 

Szele Tamás