Az, hogy Európa geopolitikai szerepe meg fog változni, át fog értékelődni, már J. D. Vance fölényes és agresszív beszéde idején biztos volt, és a kudarcba fulladó, USA-közvetítéssel zajló orosz–ukrán fegyverszüneti tárgyalások tették kétségtelenné. Most jött el az a történelmi pillanat, amikor Európa újból komoly tényezővé válhat – ha ki mer állni magáért és ha képes eldönteni mit akar. De tényleg képes erre? A jelek szerint igen.
Donald Trump buzgalma, amellyel meg akar szabadulni a „problémás” ukrajnai kérdéstől, lehetőséget teremtett Európa számára, hogy megerősítse saját geopolitikai pozícióját. Az európai vezetők kezdik felismerni, hogy Ukrajna a kollektív biztonság kulcsfontosságú eleme – véli Dmitrij Sztratyevszkij politikai elemző. Ez a felismerés nemcsak az uniós országokra terjed ki, hanem az Egyesült Királyságra is, amely ismét a kontinentális Európához igazodik. Az Ukrajna folyamatban lévő háborús erőfeszítéseit támogató határozott álláspontot nemcsak az európai vezetők, hanem többnyire választóik is osztják – a Kreml azon reménye ellenére, hogy az Ukrajna-kérdéssel kapcsolatos fáradtság elmossa ezt a támogatást, az európaiak többsége ragaszkodik a Kijevnek nyújtott katonai támogatás folytatásához. Egyre több választópolgár támogatja még azt is, hogy saját katonáik közvetlenül részt vegyenek az ukrán földön zajló védelmi műveletekben. A következő lépés lesz valószínűleg a legnehezebb: az európai vezetőknek túl kell lépniük a merész politikai nyilatkozatokon, és konkrét lépéseket kell tenniük.
Miközben Trump az Ukrajnának nyújtott katonai segélyek leállítása és folytatása között ingadozik, a közvélemény figyelme elterelődik a frontvonalakon zajló eseményekről. Ilyen körülmények között gyakran az olyan figyelemfelkeltő történések uralják a tudósításokat, mint Ukrajna közelmúltbeli kivonulása a kurszki régióból, de az ilyen hírek félrevezetőek lehetnek. Az orosz harctéri előrenyomulás üteme 2024 tavasza óta a legalacsonyabb szinten áll, és a frontvonal egyes területein az Ukrán Fegyveres Erők (AFU) nemcsak stabilizálták a helyzetet, hanem aktív védekezéssel és célzott ellentámadásokkal javították is pozícióikat. Ennek fényében különösen fontossá vált Európa politikai légköre.
Európa a Trump-korszakban
Donald Trump már hivatalba lépése előtt megváltoztatta Európa szemléletét a háborúval kapcsolatban – legalábbis retorikai szempontból. Biden alatt Ukrajna kulcsfontosságú európai szövetségesei, például Németország és Franciaország, egyfajta kettős stratégiát követtek.
Először is, katonai, pénzügyi, politikai és humanitárius segítséget nyújtottak Ukrajnának, időkorlátozás nélkül. Németországban az uralkodó kifejezés erre az volt, hogy „ameddig szükséges” – ezt a mondatot Olaf Scholz kancellár gyakran ismételgette. Emmanuel Macron francia elnök a maga részéről „teljes és tartós támogatást” ígért Kijevnek. E stratégia implicit része volt a Nyugat kollektív álláspontja, amely magában foglalta az amerikai katonai segélyt és az amerikai biztonság „védőernyőjét” Európa felett.
Ugyanakkor az európai vezetők nagyrészt elkerülték, hogy kifejezetten meghatározzák a háború számukra kívánatos befejezésével kapcsolatos elképzeléseiket. Scholz többször is azt mondta, hogy „Oroszország nem győzhet, és Ukrajna nem veszíthet”, gondosan elkerülve minden közvetlen utalást Oroszország vereségére.
Egy ilyen forgatókönyv Ukrajna megszállt területeinek legalább részleges felszabadítását jelentené, ami ideális esetben Ukrajna területi integritásának teljes helyreállításához vezetne. Bár egy ilyen értelemben vett orosz vereség egyértelműen Brüsszel – és a legtöbb európai főváros – érdekeivel összhangban lenne, feltéve, hogy a háború lokális maradna, és nem jelentene közvetlen fenyegetést az EU-ra nézve, az orosz vereség célját soha nem fogalmazták meg nyíltan.
Másodszor, következetes retorikát alkalmaztak a békével és a diplomáciával kapcsolatban. Macron 2022-ben hajlandó volt „fenntartani a kapcsolatokat Putyinnal, és beszélni vele, amíg szükséges” a békés megoldás érdekében. Két évvel később Scholz „több diplomáciát” sürgetett, és azzal érvelt, hogy „itt az ideje megvitatni, hogyan lépjünk át a háborús állapotból a békébe”.
Az európai vezetőknek azonban nem sikerült életképes béketervet előterjeszteniük. A felajánlott elképzelések nem voltak elfogadhatóak Ukrajna számára, és nem feleltek meg Európa humanitárius és jogi elveinek sem. Diplomáciai megnyilatkozásaik inkább tűntek a választóiknak szánt gesztusoknak, mintsem konkrét politikai javaslatoknak.
Trump vágya, hogy radikálisan újrafogalmazza Amerika globális szerepét, arra késztette Európát, hogy kiigazítsa saját irányvonalát. Az egyetlen fontos diplomáciai alapelv, amely érintetlen maradt, Scholz ismételt kijelentése – amelyet most utódja, Friedrich Merz is megismételt –, hogy „nem létezik kívülről diktált béke”. Ez azt jelenti, hogy Ukrajna aktív résztvevője kell, hogy legyen a tárgyalásoknak, és hogy beleegyezése nélkül nem születhet békemegállapodás. Az „Ukrajna nem veszíthet” kifejezés azonban nagyrészt eltűnt az európai diskurzusból, és ennek következtében az ukrán területi engedményekkel járó békemegállapodás gondolatát egyre inkább elfogadják. Komoly viták folynak arról, hogy el kellene kerülni a konfliktus katonai megoldását. A Macron által 2025. március elején javasolt francia–brit tervet az ideiglenes tűzszünetről és az infrastruktúra elleni támadások leállításáról úgy tekintették, hogy az csupán egy szélesebb körű békemegállapodás és a nemzetközi békefenntartó erők esetleges bevetése előtti előzetes fázis – de nem határozta meg senki, milyen feltételekkel érhetnének véget a harcok.
Bár ez a terv azóta elvesztette jelentőségét a megállapodás közvetítésére irányuló amerikai erőfeszítések során, az ilyen diplomáciai manőverek nagyrészt a harctéri fejleményektől függetlenül zajlanak. Az a tény, hogy szükségesnek tűnnek, azt a fokozódó, bár téves meggyőződést tükrözi, hogy Ukrajna a jelenlegi körülmények között nem képes győzelmet aratni.
A közvélemény, mint hadászati tényező
Az európai demokráciák rendkívül érzékenyen reagálnak a közhangulatra, és nem csak a választási időszakokban van ez így. A minisztériumokban és a parlamenti ülésteremben a politikai döntéshozóknak figyelembe kell venniük a főbb médiumok véleményét és a közvélemény-kutatások eredményeit, amelyek egyaránt befolyásolhatják a kulcsfontosságú politikai döntéseket.
Ukrajna korai sikerei az Oroszország teljes körű inváziójával szembeni ellenállásban – beleértve az ország fővárosának, Kijevnek a védelmét – közvetlenül befolyásolták az európaiak hajlandóságát az anyagi segítségnyújtásra. 2022. április közepére még a hagyományosan pacifista Németországban is 51%-ra nőtt a támogatottsága annak, hogy nehézfegyvereket szállítsanak Ukrajnának, pedig ott a közvélemény már régóta ellenezte a konfliktusövezetekbe irányuló fegyverszállításokat.
Hasonló tendencia volt megfigyelhető az egész EU-ban. Egy 2022 júliusában végzett páneurópai felmérés szerint a 29 év alattiak 61%-a támogatta a Kijevnek nyújtott katonai segítséget. Ez a nyilvános támogatás segítette az európai kormányokat abban, hogy fenntartsák és legitimálják Ukrajna-barát álláspontjukat.
Miután azonban a 2023-as ukrán ellentámadás nem hozott olyan jelentős területi eredményeket, mint várták, és 2024-ben a frontról csak nagyon kevés jó hír érkezett (eltekintve a meglepetésszerű kurszki hadművelettől), a Kijevnek nyújtott katonai támogatás támogatottsága több kulcsfontosságú uniós államban csökkent.
2024 szeptemberére a németek 51%-a ellenezte az Ukrajnának történő további fegyverszállításokat, és csak 38%-uk támogatta. 2025 első hónapjaiban azonban váratlan fordulat következett be a német közvéleményben. A harctéri stabilizáció, az orosz előrenyomulás lassú üteme és Ukrajna sikeres aktív védelme – Trump Ukrajna-ellenes politikája mellett – együttesen azt eredményezte, hogy januárra 48%-ra csökkent a Kijevnek nyújtott katonai támogatást ellenző németek aránya.
Februárra tovább nőtt az Ukrajnának nyújtott segítség németországi támogatottsága. Egy új felmérés lehetővé tette a válaszadók számára, hogy kifejezzék, támogatják-e a segélyek bővítését vagy a jelenlegi szint fenntartását. Végül 27% támogatta a támogatás növelését, míg 40% a mostani szinten tartását.
Lehetőség Európa számára
Trump világossá tette a világ számára, hogy Ukrajnát nem tekinti önálló politikai entitásnak – az meg szóba sem jöhet, hogy szövetségesnek tartaná. Számára Oroszország folyamatos inváziója egy bosszantó akadály, egy megoldandó probléma – vagy legalábbis egy olyan probléma, amelyet megoldottnak kell feltüntetnie a hazai közönsége előtt. Trump intézkedései azonban nem akadályozzák aktívan az európai erőfeszítéseket a Lengyelországtól keletre fekvő területek politikájának alakítására. A közhiedelemmel ellentétben nem követeli, hogy az Egyesült Államok szövetségesei feltétel nélkül kövessék Washington példáját.
Azzal, hogy ismételten azt állítja, miszerint Ukrajna európai – és nem amerikai – probléma, Trump gyakorlatilag átadja a stafétabotot az Európai Uniónak. Most már nyilvánvaló, hogy a Fehér Háznak nincs konkrét, lépésről lépésre kidolgozott terve a háború befejezésére vagy egy hosszú távú, tényleges tűzszünet létrehozására. Fontos, hogy ezt nem szabad annak jeleként értelmezni, mintha Ukrajna háborús erőfeszítései eleve kudarcra volnának ítélve. Trump reaktív megközelítése Kína visszafogott álláspontjával együtt új lehetőségeket nyitott az EU előtt.
Az Ukrajnába irányuló amerikai fegyverszállítások ideiglenes újraindítása nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az ukrán hadsereg tartsa a frontot – hanem értékes időt is nyer ezzel Európa. A kontinens még nem képes önállóan, teljes mértékben ellátni Ukrajna katonai szükségleteit, de Trumppal ellentétben az európai vezetők egyre inkább felismerik, hogy Ukrajna nem „teher”. Inkább úgy tekintenek az országra, mint egy új kollektív biztonsági keret potenciálisan kulcsfontosságú elemére. Ez a váltás átformálja az európai hatalmi folyosók vitáit.
A közös érdekek elősegítik a Franciaország és az Egyesült Királyság közötti szorosabb kapcsolatokat, ami hasonló folyamat Nagy-Britannia és Németország tavalyi közeledéséhez. Ez bizonyos értelemben a Brexit utáni Nagy-Britanniát visszaintegrálja a tágabb értelemben vett európai politikai környezetbe. Eközben Macron proaktív hozzáállása – Franciaországot Európa új biztonsági garanciavállalójaként pozícionálja, és még azt is fontolgatja, hogy kihívást intéz Putyinhoz azzal, hogy nyíltan beszél arról: hajlandó európai erőket telepíteni Ukrajnába Oroszország beleegyezése nélkül – katalizátorként szolgál Németország saját elköteleződéséhez.
Németország jövőbeli kormánykoalíciójának valószínűsíthető vezetője – Friedrich Merz, akinek választási kampányában az erős és egységes Európa volt a prioritás – számára elfogadhatatlan a passzív szerepvállalás. Párizs, Berlin és London a passzív megközelítés helyett inkább együttműködik a kulcsfontosságú területeken, miközben egészséges versenybe bocsátkoznak arról, hogy ki alakítsa ki Európa új biztonsági architektúráját. Ez a kérdés nem tisztázható mindaddig, amíg az ukrán városok támadások alatt állnak.
A szélsőjobboldal növekvő népszerűsége ellenére, amely a politikai és gazdasági izolacionizmusra helyezi a hangsúlyt, úgy tűnik, az európaiak hajlandóak támogatni az EU magabiztos szerepvállalását Ukrajnában – feltéve, hogy az ukránok továbbra is ellenállnak, és a vezetők világosabban megfogalmazzák céljaikat. Még Németországban is, ahol minden külföldi katonai bevetés jellemzően erős ellenállásba ütközik, a februári felmérések szerint a németek 59%-a elfogadja, hogy a Bundeswehr csapatai felügyeljék az ukrajnai tűzszünetet – ez a legmagasabb támogatottsági szint Oroszország teljes körű inváziójának kezdete óta.
Az európai közvélemény nagy része kész arra, hogy vezetőinek felhatalmazást adjon egy proaktívabb szerepvállalásra a békés és erős Európa kialakításában. A kérdés már csak az: vajon Európa vezetői megragadják-e a pillanatot?
Kívánjuk, hogy ragadják meg, és kívánjuk azt is, hogy azok az európai vezetők, akiknek elment az esze és az Unió elárulásán szervezkednek, józanodjanak ki, míg nem késő – az utolsó pillanatban járunk. Holnap már késő lesz bocsánatot kérni: az erős Európai Unió nem kegyelmez majd az árulóinak.
Szele Tamás