A legutóbbi csapatmozgások és politikai botrányok ismeretében nyugodtan elmondhatjuk, hogy háború készülődik az Egyesült Államok és a jemeni houthik között – sőt, az első támadás már le is zajlott március 15-én. Hogy azonban Trump Szanaát akarja-e inkább elfoglalni, vagy valójában Teheránra fáj a foga, az igen jó kérdés – ezt elemezte Jurij Macarszij is a The Insiderben.

Mindenesetre az amerikai elnök nem szenved önbizalomhiányban. „Minden jól megy, még a vártnál is sikeresebbek vagyunk” – jegyezte meg Donald Trump március 27-én a jemeni houthik elleni hadművelettel kapcsolatban. Az amerikai elnök szerint a csoport most már „tárgyalni akar a békéről”. Bassár el-Aszad hadseregének szíriai veresége, valamint a Hamász és a Hezbollah stratégiai kudarca után a houthik maradtak az egyetlen iráni proxy-terrorcsoport, amely nem veszített katonai súlyából, inkább erősödött és növelte befolyását. Létesítményeik bombázása a jelek szerint Trump üzenete Iránnak, amely mögöttük áll. Vagy akár a Teherán elleni háború első szakasza. És ha az Egyesült Államok belekeveredik egy nagyobb háborúba az Iszlám Köztársasággal, a houthik szinte nagyobb fenyegetést jelenthetnek, mint Teherán reguláris hadserege.

Drónok csatája

2024 őszén a jemeni kormány biztonsági erői feltartóztattak egy hajót, amely a houthi lázadóknak szállított utánpótlást a Vörös-tengeren. A kis teherhajó, amely egy meg nem nevezett állam zászlaja alatt közlekedett, fegyvereket és azok gyártásához szükséges alkatrészeket szállított a Houthiknak. A fedélzeten többek között hidrogén-üzemanyagcellák voltak – ezek lényegében akkumulátorok, amelyek a környezetből származó hidrogén és oxigén kémiai reakcióját használják fel az energiatermeléshez.

Az akkumulátorokat kis kamikaze-drónokban való felhasználásra alakították át, amelyeket a houthik aktívan használnak. Eddig ezek a drónok, amelyekkel ellenséges állásokat és a Vörös-tengeren közlekedő hajókat szoktak megtámadni, belső égésű motorokat használtak, amelyek lehetővé tették számukra, hogy mintegy 1000 kilométert tegyenek meg.

Az üzemanyagcellák használata lehetővé tenné, hogy a drónok hatósugara legalább kétszer ekkora távolságot legyen, miközben a légvédelmi rendszerek és a drónok elleni egységek számára sokkal kevésbé lennének láthatóak. Az előbbiek általában a repülő tárgyak hőjeleit használják fel a célba vételhez – a hidrogén és az oxigén reakciója pedig kevesebb hőt termel, mint egy belsőégésű motor. Az utóbbiak többnyire a hangra támaszkodnak a célpontok azonosításában – és egy hidrogéncellából származó energiával működő drón sokkal csendesebb, mint egy fosszilis tüzelőanyagokat használó.

Más szóval a houthiknak egy nagy hatótávolságú, erős fegyver áll a rendelkezésükre, amely ráadásul jól védett az elfogástól (elképzelhető, hogy a lázadók megpróbálják majd a fejlettebb és veszélyesebb drónjaikat is hidrogénüzemre átalakítani, amelyek belső égésű motorral több ezer kilométert képesek megtenni). Ezt nyugodtan nevezhetjük a jemeni lázadók saját fejlesztésének, bár természetesen a korábban nekik átadott technológia, felszerelés és kész fegyverrendszerek alapján készült. Amelyet természetesen Irán, a houthik fő szponzora adott át.

Teheránt és a jemeni lázadókat, akik Ansar Allahnak nevezik magukat, de világszerte houthiként ismerik őket, a vallási rokonság (a houthik a síita iszlám tanítást követik, amely jelentősen eltér az Iránban uralkodótól, de még mindig síita) és a régió gazdag szunnita országaival szembeni ellenséges és óvatos hozzáállás köti össze.

Valójában az irániak akkor kezdtek el valóban számottevő fegyverkészleteket küldeni Jemenbe, amikor ezek a gazdag országok a saját fővárosából elűzött, nemzetközileg elismert jemeni kormány oldalán beléptek a houthik elleni háborúba. A külföldi beavatkozás, amely az arab koalíció és az azt szinte személyesen létrehozó Mohammed bin Szalmán, a szaúdi trónörökös számára egy győztes kis háborúnak indult, valójában egy elhúzódó véres kalanddá változott számukra.

A koalíció egyetlen jelentős győzelmet sem aratott, annak ellenére, hogy hihetetlen mennyiségi és minőségi fölényben volt felszerelésben és fegyverzetben, és nem túlzás azt állítani, hogy elvesztette a háborút.

A felkelők győzelmének egyik fő oka a rendkívüli alkalmazkodóképességük. Különösen egy földalatti, szó szerint gerillamozgalom mércéjével mérve – sokan, köztük valószínűleg a szaúdi tábornokok is így látták egészen a közelmúltig a houthikat. Valójában a houthik már nem gerillák, hanem egy komoly katonai erő, amely Jemen mintegy felét ellenőrzi, beleértve a fővárost és több fontos kikötőt is. Ez az erő saját valutát bocsát ki, saját költségvetését határozza meg, és olyan befolyásos, hogy a vezető nemzetközi szervezetek is számolniuk kell vele.

Mindez annak is köszönhető, hogy a houthik képesek alkalmazkodni a folyamatosan változó helyzethez. Mivel semmilyen nemzetközi kötelezettség nem korlátozza őket, nemcsak Irántól, hanem más latorállamoktól, például Észak-Koreától és Oroszországtól is kapnak fegyvereket és felszerelést. Emellett Kína, ahogyan azt a houthikkal szemben ellenséges izraeli megfigyelők gondolják, nemcsak kettős felhasználású árukat (mint például a már említett hidrogén üzemanyagcellák), hanem fegyvereket is szállíthat.

Jemen maga is kialakított üzemeket az exportfegyverrendszerek összeszerelésére és modernizálására, sőt, a houthik saját állítása szerint a szuperszonikus ballisztikus rakéták teljes gyártási ciklusát is elsajátította. Ráadásul az összes gyártóüzem és raktár annyira elszórtan található a houthik által ellenőrzött jemeni területen, a logisztika pedig annyira titkos, hogy az amerikai hírszerzés tisztjei rendszeresen (bár általában névtelenül) elismerik, hogy meglehetősen homályos elképzelésük van a lázadók fegyveriparának valódi erejéről és az azt aláásni próbáló csapások hatékonyságáról.

A houthik a pilóta nélküli rendszerek valós harci helyzetekben való alkalmazásának úttörői közé tartoznak. 2019-ben például drónjaikkal jelentős károkat okoztak Szaúd-Arábia Patriot légvédelmi rendszerek által védett olajipari infrastruktúrájában. Két évvel korábban pedig egy robbanóanyaggal megpakolt pilóta (és személyzet) nélküli hajó támadott meg egy szaúdi fregattot a Vörös-tengeren.

A drónok aktív használata egyébként a houthik hadviselési taktikájának egyik kulcseleme. Drónokkal figyelik az ellenséges hajók mozgását és támadják meg őket. A lázadók csapásmérő csoportjai a parton és a tengeren egyaránt tevékenykednek, folyamatosan mozognak, így nehéz őket felderíteni. Ezek a mozgékony csoportok számos, külföldi hajók elleni támadást követtek el, köztük amerikai hadihajók elleni támadásokat is.

Bár az amerikai flotta elleni támadásokat sikerült visszaverni, az amerikaiak elismerik, hogy a houthik rendkívül hatékonyak voltak, és a hajók sérülését csak úgy tudták elkerülni, hogy a több százezer dollárba kerülő elfogó rakétákkal több tucatszor vagy akár több százszor olcsóbb drónokat semmisítettek meg.

Eljutottunk odáig, hogy a houthik taktikáját az amerikai tengerészgyalogság is górcső alá veszi: testületi (bár nem hivatalos) sajtóorgánumuk nyíltan arról ír, hogy az amerikaiaknak így kell majd a jövőben hadviselést folytatniuk a kínai fegyveres erők ellen.

Terroristák 2.0

Joe Biden elnöksége idején az USA hivatalosan törölte az Ansar Allahot a terrorista szervezetek listájáról. Ezt elsősorban humanitárius okokból tették. A hutik olyan területet ellenőriznek, ahol emberek milliói élnek, akik szenvednek az évek óta tartó háborútól, és gyakran nem csak gyógyszerekhez, de tiszta ivóvízhez sem jutnak hozzá.

Az ezeket a területeket uraló hutik terroristának nyilvánítása akadályozta a nyugati alapítványok és filantrópok munkáját, ezért is került sor a státuszuk felülvizsgálatára. A Fehér Házba visszatért Donald Trump újra felvette az Ansar Allahot a terroristák listájára, és utasította a katonai parancsnokokat, hogy készítsenek elő egy műveletet a szervezet ellen. Trump, aki január 20-án lépett hivatalba, már január 22-én, a terrorista listára való felvételükről szóló parancsának időpontjában foglalkozott a houthik sorsával.

Ismerve Trump különcségét, hajlamát arra, hogy bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat keressen, és égő vágyát, hogy béketeremtőként vonuljon be a történelembe, feltételezhetjük, hogy a houthikkal való összecsapásról szóló döntése mögött egy könnyű és biztonságos, győztes kis háború reménye áll, amelyet a világnak nyilvánvaló vívmányaként „adhat el”. Lehetséges azonban, hogy a houthik elleni, már megkezdett hadműveletnek (amelyet még egy újságírónak a haditerveket kovácsoló parancsnokság titkos chatszobájába való bevonásával kapcsolatos botrány is fémjelez) összetettebb magyarázata van.

Az „Ansar Allah” az egyetlen erő az Irán körül kialakult úgynevezett „Ellenállás Tengelyéből”, amely az elmúlt egy évben nem veszített befolyásából, hanem csak növelte azt. A Közel-Keleten megbukott Teherán legfőbb barátja, Bassár al-Aszad szíriai rezsimje. A palesztin Hamász a Gázai Övezetben kitört háború után elvesztette szinte teljes katonai vezetését. A libanoni Hezbollahot szó szerint kivéreztette az izraeli titkosszolgálatok különleges művelete, amely távolról robbantotta fel a szervezet harcosainak több ezer csipogóját, fegyverraktárait izraeli katonai csapások semmisítették meg, és az új szíriai hatóságok nem igazán akadályozzák meg azokat a polgáraikat, akik fegyverrel a kezükben akarnak átvonulni a libanoni határon, hogy bosszút álljanak az Aszadot évek óta támogató Hezbollahon. Irán maga nem segített egyik szövetségesnek sem, magukra hagyva őket a saját problémáikkal. Egyedül a houthiknak sikerült nemcsak a jelentős területi, emberi és reputációs veszteségeket elkerülniük, hanem sok tekintetben javítani is a helyzetükön.

A nemzetközileg elismert jemeni kormány tisztviselőinek folyamatos botrányai gyakorlatilag garantálják, hogy a közeljövőben ennek a kormánynak sem ereje, sem szándéka nem lesz arra, hogy nagyszabású támadást indítson a houthik területei ellen. Ugyanakkor az utóbbiak népszerűsége az iszlám világban jelentősen megnőtt, miután rakéta- és dróncsapások sorozatát hajtották végre Izrael ellen, amelyhez a muszlim országokban továbbra is meglehetősen ellenségesen viszonyulnak. Miközben a Hezbollah és a Hamász rakétakészleteit az izraeli csapások miatt vesztette el, a houthik tovább finomították arzenáljukat, sőt talán saját fegyvereket is fejlesztettek.

Ha az Egyesült Államok egy nagyobb háborúba keveredne Iránnal, a houthik ugyanolyan veszélyt jelenthetnének az amerikaiakra, mint az Iszlám Köztársaság reguláris hadserege. Egy ilyen háború egyáltalán nem tűnik fantasztikus dolognak. Trump szinte zsarolással felérő módon kényszeríti Iránt egy új nukleáris megállapodásra. Ő maga mondta, hogy levelet küldött Irán legfelsőbb vezetőjének, Ali Khamenei ajatollahnak, amelyben figyelmeztette, hogy a közel-keleti államnak „következményekkel” kell szembenéznie, ha nem kötnek megállapodást.

Korábban Trump azt mondta, hogy a megállapodás egyetlen alternatívája annak biztosítására, hogy Iránnak ne legyen atomfegyvere, a katonai beavatkozás. Az irániak elutasítják, hogy bármiről is tárgyaljanak Trumppal, „zsarnokoskodásnak” nevezve a fellépését.

Felkészülés a csapásra

2025. március 15-én az amerikai repülőgépek Trump parancsára megkezdték a jemeni huthi célpontok bombázását. Március 25-én a Fehér Ház sajtóközleményt adott ki, amelyben bejelentette, hogy Donald Trump „elbánt a houthikkal”, és biztonságossá tette Amerikát azzal, hogy „helyretette” ellenségeit. A sajtóközlemény, amelynek nagy részét Joe Biden bírálatának szentelték, egy olyan mondattal zárul, amely „jelentős sikernek” nevezi a Trump által kezdeményezett, a houthik elleni hadműveletet.

A közlemény megjelenésének idején az amerikaiak – anélkül, hogy ezt hivatalosan bejelentették volna, de nem is nagyon titkolóztak – megkezdték katonai jelenlétük növelését az Indiai-óceánon lévő, stratégiai fontosságú Diego Garcia szigetén. Lopakodó bombázókat, szállító repülőgépeket és utántöltő repülőgépeket telepítenek oda. A sziget közel 4000 kilométerre van Irán legközelebbi földrajzi pontjától, így az iráni rakéták és drónok számára elérhetetlen.

A „lopakodó” B–2-esek tavaly már felszálltak Diego Garciáról, hogy houthi célpontokat támadjanak. De akkor ezek egyszeri bevetések voltak, amelyeknek azután lett vége, hogy az Ansar Allah megígérte: felfüggeszti Izrael bombázását, ami miatt az amerikaiak elkezdték bombázni őket.

Lehetséges, hogy az USA megkezdte egy valóban nagyszabású jemeni bombázás-sorozat előkészületeit. Ha ezek a támadások sikerrel járnak, komolyan gyengíthetik a houthik katonai potenciálját, és az Iránra gyakorolt nyomásgyakorlás eszközeként is felhasználhatók. Senki sem akadályozhatja meg Trumpot abban, hogy újabb levelet írjon az ajatollahnak, amelyben például Iránt fenyegeti Jemen sorsával, ha elutasítják az általa ajánlott alkut.

És különben is, minden háború a hutik ellen eleve háború Irán ellen is. Hiszen Irán minden egyes proxyja Teherán szövetségese, amely kénytelen fegyvert ragadni, amint pártfogója külső fenyegetéssel néz szembe. E proxyk ember- és fegyverállományának megsemmisítése nem egyéb, mint annak felszámolása, amit Irán már most is felhasználhat a háborújában. A kérdés csak az, hogy ez a háború elkezdődik-e.

Jelenleg a Közel-Kelet sorsa nagyrészt egyetlen ember döntésén múlik. Egy olyan embertől, aki korábban azt állította, hogy 24 óra alatt véget tud vetni Oroszország Ukrajna elleni háborújának, aki a Covidot tisztítószer-injekciókkal akarta kezeltetni, és aki felrúgta azt az Iránnal kötött nukleáris megállapodást, amelyhez most katonai invázióval fenyegetve követeli a visszatérést.

Új háború?

Hogyan érhetne véget mindez? A Fehér Ház vezetőinek más céljai is lehettek azon kívül, hogy a szövetséges Izraelt és a Vörös-tenger hajózási útvonalait meg akarta védeni a houthik rakétáitól és drónjaitól. Például szerepet játszhatott az a vágy, hogy nagyobb hatékonyságot mutassanak, mint Biden, és egyúttal végezzenek Irán szövetségeseivel.

Mint minden más katonai konfliktusban, az amerikai-houthi konfliktusban is rengeteg rejtett, de döntő tényező lappang. Nem tudjuk biztosan, hogy az amerikai hírszerző tisztek blöffölnek-e, amikor azt mondják, hogy nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy a lázadóknak milyen fegyverei vannak és milyen mennyiségben szereznek be vagy állítanak elő harci eszközöket. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek hadseregei, amelyek e lázadók ellen harcoltak, modern nyugati fegyvereket használtak, míg a houtik szó szerint bármit, beleértve az első világháborús puskákat is – és győztek.

Ez persze valószínűleg a modern arab hadseregek alacsony kompetenciájáról tanúskodik (ez a jelenség már elég régóta ismert, sőt a konfliktológusok és etnográfusok tanulmányozásának tárgyává vált), de mindenesetre nem ígér könnyű és biztonságos győzelmet az amerikaiaknak. Az Egyesült Államok vezette hadjárat a houthik ellen a legintenzívebb küzdelemmé vált, amelyet az amerikai haditengerészet a második világháború óta vívott – mondták vezetői és szakértői az Associated Pressnek. Értékelésüket annak tulajdonítják, hogy a haditengerészet hirtelen szinte kimeríthetetlen mennyiségű drónnal, rakétával és egyéb fegyverrel találta szembe magát az ellenség részéről.

Rendkívül nehéz felmérni, hogy az elmúlt évek gazdasági problémáitól megviselt Irán hajlandó vagy képes-e segítségére sietni utolsó, még életképes proxy-terrorszervezetének. Irán segítsége pedig a legfőbb tényező abban, hogy a houthik harcképes erőként fennmaradjanak.

Az új amerikai katonai parancsnokság kompetenciája és az a képessége is megkérdőjeleződik, hogy le tudja-e vonni a következtetéseket a háború korábbi szakaszaiból – elsősorban azokból, amelyek a kormányerők és Jemen szomszédainak hadseregei számára vereséggel végződtek. Okkal feltételezhető, hogy a jelenlegi amerikai elnök nem elemző és parancsnoki képességeik, hanem kizárólag a hozzá való személyes lojalitásuk alapján nevezi ki embereit a fegyveres erők kulcspozícióiba.

Nem szabad alábecsülnünk azt sem, hogy a houthik milyen mértékben vannak tisztában az amerikai tervekkel. Ebben minden bizonnyal Irán is segíti őket. De más országok is. Például az Oroszország, amely egy időben azzal fenyegetőzött, hogy modernebb rakétákat ad át a houthiknak, és amelynek vezetőjével Trump közismerten megvitatja közel-keleti politikáját. És senki sem tudja, mennyire őszinték egymással. Putyin nemrég stratégiai partnerségi megállapodást írt alá az irániakkal, és még az is lehet, hogy titkos parancsot adott arra, hogy orosz katonai tanácsadókat küldjenek Jemenbe, hogy segítsenek a houthiknak támadásokat szervezni a Vörös-tengeren.

Általánosságban óvatos feltételezés alapján kijelenthetjük, hogy a Jemen elleni bombázásoknál és rakétatámadásoknál nem fog tovább menni a dolog, és nem fognak amerikai gyalogosokat küldeni Szanaa megrohamozására és a sivatagokon és hegyeken keresztül a houthik bázisainak felkutatására. Ha Donald Trump valamiben következetes és elvhű volt, akkor az az, hogy nem hajlandó kiterjeszteni az USA külföldi katonai jelenlétét. Első ciklusában kezdeményezte a csapatok kivonását Afganisztánból, és ragaszkodott az iraki amerikai csapatok számának csökkentéséhez, most pedig azzal az ötlettel kacérkodik, hogy hazahozza az amerikai kontingenst Szíriából.

Ha Trump itteni álláspontja változatlan marad, akkor a Jemen elleni katonai fellépés a feltételezett fegyverraktárak vagy fegyvergyártó üzemek elleni rendszeres, tömeges bombatámadásokra, valamint a houthi fegyveripar kulcsembereinek likvidálására irányuló célzott csapásokra fog korlátozódni.

A közelmúlt történelme igazolja ennek a hadviselési módszernek a viszonylagos hatékonyságát. Izrael például a Hamász és más palesztin csoportok katonai vezetőinek és mérnökeinek likvidálásával párhuzamosan évtizedeket töltött azzal, hogy megtalálta és megsemmisítette fegyverarzenáljaikat anélkül, hogy nagyszabású háborút indított volna. Az izraeliek a Hamász terroristáinak 2023. október 7-i támadása miatt voltak kénytelenek feladni ezt a stratégiát.

Most az izraeli politikusok az ellenséges csoportok teljes legyőzésének szükségességéről beszélnek. Az USA azonban aligha tart egy ilyen fejleménytől. Lehet, hogy a houthik összehasonlíthatatlanul erősebbek és rátermettebbek, mint a Hamasz, de sem a Hamasz sárkányrepülői, sem a houthik rendelkezésére álló legfejlettebb rakéták nem tudják elérni az Egyesült Államokat.

Ennek ellenére fontos lenne legyőzni a houthikat – éspedig hazai pályán. Kérdés, hogy Donald Trump, és az, amit az amerikai fegyveres erőkből meghagy, képes lesz-e rá. Reméljük, igen.

 

Szele Tamás