Ennek az írásnak – mint az összesnek – története van. És csak remélni merem, hogy nem történelme lesz. Mikor tegnap este összerakosgattam, úgy gondoltam, ma jól jöhet egy ilyen szép, nagyívű geopolitikai elemzés, csakhogy szegény ember szándékát boldog Isten bírja: mire kész lett, Trump bejelentette a világméretű vámháborúját, ami teljesen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Lássuk előbb az elemzést a Meduza nyomán, ami tegnap este még érvényes volt – aztán lássuk, mi változott azóta.
A Donald Trump és Vlagyimir Putyin közötti tárgyalások megkezdése után a nyugati és az orosz média az 1945-ös jaltai konferenciához kezdte hasonlítani az Egyesült Államok azon törekvését, hogy helyreállítsa a kapcsolatokat Moszkvával és véget vessen az ukrajnai háborúnak. Akkor Jaltában találkozott Joszif Sztálin, Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill, hogy eldöntsék, miként szerveződjön a világ a második világháború után. Annak kiderítésére, hogy méltányos-e ez a történelmi összehasonlítás, a The Beet szerkesztője, Eilish Hart beszélgetett Szergej Radcsenko történésszel, a Johns Hopkins Egyetem School of Advanced International Studies professzorával, a To Run The World: The Kremlin’s Cold War Bid For Global Power című könyv szerzőjével.
Ami Jaltában történt – és ami most történik
Jaltában úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió még mindig egymással párhuzamos pályán mozog. Sztálin nagyhatalmi együttműködést akart az USA-val. Roosevelt szintén együtt akart működni Sztálinnal. Valójában szüksége volt a Szovjetunióra, hogy segítsen az USA-nak Ázsiában, ahol az amerikaiak még mindig háborúban álltak Japánnal. Roosevelt tehát azzal a felfogással közelítette meg a konferenciát, hogy feltette magának a kérdést: mit tudunk adni a szovjeteknek? Milyen engedményeket tehetünk, hogy együttműködésre bírjuk őket Ázsiában?
Ha összehasonlítjuk az akkori helyzetet a maival, akkor Trump politikáját szemlélve elgondolkodhatunk: vajon szüksége van-e neki Oroszország segítségére? Miért közeledik Putyinhoz ezzel a nagyhatalmi együttműködési ajánlattal? Részben igen, mert azt szeretné, ha Oroszország többé-kevésbé az ő oldalán állna a nagyhatalmakkal, köztük Kínával való kapcsolatokban. A kérdés az, hogy milyen engedményekre hajlandó – és itt már egyértelműek a különbségek.
Az egyik ok, amiért egyes történészek, különösen a lengyel történészek, kritizálják Jaltát, az az, hogy szerintük a megállapodás részeként a lengyeleket gyakorlatilag elárulták. Sztálin stratégiai okokból elszántan fenntartotta Lengyelország szovjet ellenőrzését. Úgy vélte, hogy Oroszország ellenségei a történelem folyamán mindig is Lengyelországot használták fel az invázióra: akár Napóleonról, akár a németekről volt szó, az inváziók azon keresztül történtek, amit Sztálin „lengyel folyosónak” nevezett.
De valójában 1945 februárjára a szovjetek ténylegesen átvették az ellenőrzést Lengyelország felett. Amikor tehát árulásról beszélünk, nem világos, hogy az amerikaiak reálisan mit tehettek volna azért, hogy Lengyelországot vagy bármely más kelet-európai országot távol tartsák a szovjet befolyási szférától – egyszerűen azért, mert a szovjetek már ott voltak. Háborút indíthattak volna a Szovjetunió ellen, hogy ezt megakadályozzák? Az Egyesült Államokban senki sem akarta ezt megtenni. Épeszű ember ezt nem tette volna meg.
Most, ha összehasonlításokat végzünk, láthatjuk, hogy az oroszok nem ellenőrzik Ukrajnát. Nem foglalták el Ukrajnát, és nem állították oda a saját kormányukat. Lényegében egy kimerülési háborúban vergődnek Kelet- Ukrajna térségében. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, az amerikaiak tényleg át akarják engedni Ukrajnát Putyinnak jószántukból? Nem tudni, hogy Trump ezt akarja-e, de a jaltai összehasonlítás nem egészen illik ide, mert a körülmények nagyon különbözőek.
Sztálin igyekezett „legitimálni” a hódításait – Putyin is ezt akarja
Sztálin számára a nagy legitimitású kis hódítások fontosabbak voltak, mint a kevésbé legitim nagy sikerek. Továbbra is szerencsét próbálhatott különböző területeken, pusztán az erejére támaszkodva. De értékelte ezeknek a sikereknek az amerikai elismerését is. Ha egy területet birtoklunk, és mások nem ismerik el jogilag a miénknek, hosszú távon veszíteni fogunk, mert többen fogják vitatni, hogy a terület hozzánk tartozik. Tehát külső elismerésre van szükség. Sztálin számára fontos volt ez a fajta legitimáció az Egyesült Államok részéről – és ezt kellett volna elérnie Jaltának. Jalta a legitimitás auráját adta a szovjet sikereknek nemcsak Kelet-Európában, hanem Ázsiában is, ami szintén fontos volt Sztálin számára.
Valószínűleg ugyanez igaz Putyinra is. Ő pontosan azért akar egy „új Jaltát” vagy valami hasonlót, mert nagyra értékeli területi győzelmeinek amerikai elismerését, ami állandósítaná azokat. Mert ha senki nem ismeri el a Krímet és Kelet-Ukrajnát orosznak, akkor van rá esély, hogy amikor Putyin meghal vagy Oroszország meggyengül, az ukránoknak lehetőségük lesz visszavenni a megszállt területeket. Putyin ezt akarja elkerülni egy olyan törvényes keret létrehozásával, amely ténylegesen Oroszország számára biztosítaná ezeket a területeket, és esetleg egész Ukrajnát az orosz befolyási övezetben hagyná. Szerintem így kell érteni azt az elképzelést, hogy Ukrajna semmilyen formában nem fog csatlakozni a NATO-hoz. Ha az amerikaiak ezt kulcsfontosságú szempontként fogadják el, az hosszú távon legitimálja Oroszország közvetett politikai ellenőrzését Ukrajna felett.
Ez nem Jalta, hanem az 1938-as müncheni egyezmény
Oroszország területi térnyerésének nyugati elismerése elég nagy kihívás lenne. Valami, amit nagyon nehéz a gyakorlatban megvalósítani, mert minden történelmi tapasztalat ellene szól. Az összehasonlítás itt már nem Jaltával, hanem Münchennel történik: ez a „béke a mi nemzedékünk számára”, a „peace for our time” eszméje, amikor valaki területének egy részéről lemond, és azt reméli, hogy ez megállítja az agresszort. Hatalmas ellenállás van ezzel szemben az Egyesült Államokban és természetesen Európában, ahol senki sem gondolja úgy, hogy ezeket a területeket hivatalosan is elismerjék, mint amelyek valahogyan Oroszország részei vagy az orosz befolyási övezetbe tartoznak.
Tehát valószínűleg inkább egyfajta hallgatólagos elismerésről vagy de facto elismerésről beszélünk, mint de jure elismerésről. Bár mindez valójában nem mindegy. Ha születik egy megállapodás Ukrajna állandó semlegességéről, mondjuk, olyan rendelkezésekkel, amelyek csak az ország ukrán ellenőrzés alatt álló részére vonatkoznak, az annak hallgatólagos elismerését jelenti, hogy az oroszok más területeket viszont birtokolnak a térségben, és valószínűleg még sokáig birtokolni is fogják azokat. Hasonlóképpen, ha mondjuk a szankciók enyhítése kiterjed az oroszok által megszállt Krímre és Kelet-Ukrajnára is – ez de facto annak elismerését jelenti, hogy ezek a területek oroszok.
Putyin mindezt akarja majd. Még ha nem is tudja elérni területi térnyeréseinek garantált és teljes nyugati elismerését, legalább megpróbálhatja megszerezni a de facto elismerést, ami szintén nagyon fontos számára, és ami az ukrajnai rendezés alapja lehet.
Amerika „alkut köthet az ördöggel” – és de facto elismerheti Oroszország hódításait
Az európaiaknak sokkal nehezebb lesz elismerni Oroszország ukrajnai hódításait, mint az amerikaiaknak. Még csak nem is de jure elismerésről vagy a határok felülvizsgálatát célzó békekonferenciáról beszélünk. Ez a lehetőség még csak szóba sem kerül. Lehet, hogy Putyin akarja, de nem hiszem, hogy bárki ép elméjű ember beleegyezne, mert egy ilyen döntés nyugtalanító precedenst teremtene.
Amire ellenben sor kerülhet, az a de facto elismerés. Ha példákat keresünk, akad néhány a hidegháború idejéből. Az egyik az volt, amikor az amerikaiak nem ismerték el a balti államok szovjet annexióját. Ez a hidegháború alatt végig így volt, annak ellenére, hogy az Egyesült Államoknak alapvetően normális diplomáciai kapcsolatai voltak Moszkvával, és bárki, aki a Szovjetunióban járt, különösebb korlátozás nélkül eljuthatott Észtországba, Lettországba és Litvániába. Amerikának volt egy el nem ismerő politikája, de valójában elfogadta a helyzetet.
A kérdés az, hogy mit kapunk cserébe? Ez azt jelenti, hogy Putyin elfogadja egy életképes Ukrajna létezését? Egy életképes Ukrajna csak akkor garantálható, ha meg tudja védeni magát. Tehát Putyinnak bele kellene egyeznie egy sor feltételbe, cserébe pedig Ukrajna és nyugati partnerei – vagy azok egy része – némi legitimációt biztosítanának Putyin hatalmának a Krímben és Kelet-Ukrajnában. Nyilvánvaló, hogy ez egy alku az ördöggel, de ez az elképzelés áll a tárgyalások mögött.
Eddig tart hát az eredeti elemzés, de sajnos, mint Clausewitz mondta, háborúban a helyzet pillanatonként változik, és most nem is egy háború zajlik egyszerre: a vámtarifák ügye elég sok mindent megváltoztatott.
Kezdjük rögtön azzal, hogy megvan a válasz arra a kérdésre, miszerint mit lehet ajánlani az oroszoknak, mit kaphatnak ők Washingtontól? – ugyanis már megkapták. Az abszurd szintre emelt amerikai vámtarifák nem vonatkoznak az Oroszországi Föderációra és Belaruszra, a Fehér Ház hivatalos álláspontja szerint amiatt, hogy erre a két államra a szankciók vonatkoznak, hiszen nem is folyik velük amerikai külkereskedelem. Ez nem teljesen igaz, valamennyi amerikai–orosz árucsere zajlik, bár tény, hogy csak minimális szinten, az amerikai–magyar külkereskedelem harmadát éri el a forgalom. Azonban ha mindenki más kőkemény vámokat kell majd fizessen, elképzelhető, hogy fellendül ez a viszony, már amennyire fellendülhet egyáltalán. Mindenesetre Putyin most (is) ajándékot kapott Trumptól és vagy viszonozza a gesztust, vagy nem. Szokásait tekintve a „vagy nem” valószínűbb, de Trumpnak már késő lesz emiatt káromkodni.
A területi hódítások de facto és/vagy de jure elismerése már izgalmasabb kérdés. A Moszkvával cinkosan összekacsintó Washington, mely „szíve hajlandóságát”, ahogy a népdalok mondanák, ilyen apró ajándékokkal is jelzi, természetesen azt szeretné, ha megúszhatná a dolgot Ukrajna bizonyos területeinek orosz uralom alá kerülésével, melynek tényét de jure soha, de facto azonnal elismerné és mehetne tovább az enyelgés, annak reményében, hogy a Pekingnek nemezcsizmájáig eladósodott Moszkvát el tudja csábítani Kínától – melyhez ezer szállal kötődik. És ezek némelyike ugyan hernyóselyem, de némelyike, mint például a járműipari együttműködés bizony drótkötél. Trump lehetetlenre vállalkozik, ha a már majdnem teljesen összenőtt orosz és kínai gazdaságot akarja szétműteni, hiszen már közösek a létfontosságú szerveik is – jobban mondva Oroszország tartja ezek egy részét Kínában.
Mi több, Putyin, akire most rászakadt a vámmentesség is, nem érné be kevesebbel, mint Ukrajna teljes annexiójával. Ne legyenek illúzióink: Trump ebbe is nyugodtan belemenne, nem furdalná a lelkiismeret, azonban azt is tudja, hogy ha ezt akár de jure, akár de facto elismerné – elég ránézni a térképre, hogy lássuk: évtizedek harcai kellenének ahhoz, hogy Kijev valóban reménytelen helyzetbe kerüljön, tehát amerikai és NATO-kényszerítés nélkül Ukrajna nem adná meg magát – nem kapna Putyintól cserébe semmit, főleg nem az áhított kiállást Kína mellől. Washington viszonya korábbi (és legközelebbi) szövetségeseivel a vámháború miatt egyre romlik, és Trump tervei a NATO-t illetően nem sok jóra utalnak, tehát azt ő a NATO többi tagállamának nem lesz képes megtiltani, hogy támogassák Ukrajnát. Így tehát, mivel Putyin makacs ember, Trump makacs ember, Zelenszkij meg szintén makacs ember, előállhat az az őrült helyzet, hogy az Egyesült Államok szövetségre lép az Oroszországi Föderációval, hogy hadat üzenjen a NATO-nak – ráadásul a nagy büdös semmiért.
Nyilván erre sosem kerül sor, de az elvi és elmekórtani lehetősége ennek a végkifejletnek is megvan. Lényegében véve arról van szó, hogy Trump bármit hajlandó feláldozni azért, hogy megvívhassa saját háborúját Kínával, akár még Ukrajnát is. Két elmebeteg hadjárat verseng itt egymással: Putyiné Ukrajna és Trumpé Kína ellen. Egyiknek sincs valódi oka vagy értelme, haszna főleg nincs, Kína pedig szintén faramuci helyzetbe került a rásózott 54%-os vámok miatt: most Európában kéne eladnia azt a rengeteg árut, amit idén Amerikának szánt. Eddig is túltermelési válsággal küszködött, ez a mostani már szuperválság: és ezen kívül kell megbirkózzon a lakosság elöregedésével, a negatív demográfiai krízissel és az élelmezési problémáival. Egyszóval Pekingnek is van miért vakarnia a fejét.
A világ normálisabb periódusaiban összehívnának egy nagy konferenciát és megpróbálnának tárgyalásos megoldásra jutni az érintettek és a nagyhatalmak – elvileg most is zajlik valami ilyesmi, csak éppen a gyakorlatban minden résztvevő tárgyalóképtelen. Aki meg tárgyalóképes lenne, azt nem hívják meg.
Ha belegondolunk, ugyan régóta érett már ez a reménytelen, zsákutcás helyzet, de ahhoz, hogy kitörjön az Apokalipszis, kellett egy bolond a Fehér Házba.
Mióta megérkezett, nyakunkon a világvége. Illetve talán még nem: de azért nagyon hasonlítanak az állapotok azokra, amiket János a jelenéseiben leírt.
Valahogyan csak lesz majd. De hogy addig mi lesz, míg valahogy lesz, meg nem bírom mondani.
Szele Tamás