Vagy Stirlitz Londonban, nagyjából mindegy is: Andrej Szoldatov és Irina Borogan, az orosz szolgálatok jelenleg ismert legkomolyabb civil szakértői szerint ez volna a moszkvai hírszerzők és elhárítók rémálma. Lássuk, hogyan fejtik ki ezt e kétségtelenül érdekesen hangzó tételt a CEPA hasábjain.

Miközben az amerikai kormányzat továbbra is egyezségre törekszik Putyinnal, Moszkva kémfőnökei figyelmüket a két fő európai ellenfelükkel folytatott konfrontációra összpontosítják. Ez a brit és a francia hírszerzés, bár más-más okokból.

Az orosz hírszerzési vezetők mindig is a britek megszállottjai voltak, sokkal jobbnak tartották őket a hírszerzés mesterségében, mint az amerikaiakat, és a hidegháború eseményei sem igazán befolyásolták ezt az értékítéletet.

Végül is a briteké volt az egyetlen hírszerző ügynökség, amelyet valaha is azzal vádoltak, hogy közvetlenül a moszkvai rezsim megdöntésére irányuló összeesküvést szőtt (eltekintve Vlagyimir Iljics Leninnek az első világháború alatti, a németekkel fenntartott kapcsolatától, ami még mindig kínos a hivatalos történelmi narratíva számára). A paranoiás Kreml számára aligha fontos, hogy ez a kísérlet több mint száz évvel ezelőtt, nem sokkal az 1917-es orosz forradalom után történt.

A britek jelentős hírszerzési műveleteket folytattak a forradalom utáni Oroszországban, eredetileg háborús szövetségesük támogatása és megfigyelése érdekében, végül pedig a bolsevik rezsim és annak globális forradalomra való felhívásai ellen.

RH Bruce Lockhartot, az akkori moszkvai brit főkonzult azzal vádolták, hogy nagy rubelösszegeket juttatott a lett lövészcsapatoknak (Lenin praetorianus gárdájának), hogy a híres kém, Sidney Reilly segítségével 1918-ban egy bolsevikellenes államcsínyt kíséreljenek meg. Bruce Lockhartot a Cseka letartóztatta, a bolsevik vezetők elleni merényletre irányuló tervvel vádolták, majd később kicserélték Maxim Litvinovra, akit egy brit börtönben tartottak fogva, és aki Sztálin alatt szovjet külügyminiszter lett. Reillyt csellel rávették, hogy térjen vissza Oroszországba, elfogták és kivégezték.

A „Lockhart-összeesküvés” óta a moszkvai kémügynökségek a félelem és a csodálat keverékét érezték a brit kémek iránt. Bizonyos értelemben ez egyfajta szeretet-gyűlölet kapcsolat lett, amely messze túlmutatott az operatív logikán.

Az 1960-as években, amikor a moszkvai kémszervezetek először merészkedtek a nyilvánosság elé, és elkezdték közvetlenül szponzorálni a kémfilmeket, mint például az 1968-ban készült Holtszezon, brit filmeket utánoztak, és a brit kémeket a KGB elsődleges ellenségének tekintették.

A film fő vonzereje a hangulata volt. A szürke háttér előtt fekete-fehérben forgatott (kicsit olyan, mint az 1965-ös A kém, aki bejött a hidegről) filmben a negyvenes-ötvenes éveik végén járó, szürke és fekete esőkabátba öltözött főhősök halk, fojtott hangon beszélnek, és nagyon keveset cselekszenek. Az akciójelenetek csak a legvégén kezdődnek el.

A cselekmény középpontjában egy meg nem nevezett ellenséges hatalom kétszínűsége és cinizmusa áll (a briteket sohasem nevezik meg kifejezetten, de minden jel Nagy-Britanniára utal). Viselkedése roppant veszélyes – az ellenség egy körözött náci háborús bűnöst alkalmaz, hogy folytassa a kutatásait egy neurokémiai fegyver megalkotására. A film vezető tanácsadója Konon Mologyij volt, a KGB illegális ügynöke (azaz diplomáciai akkreditációval nem rendelkező kémje), aki kanadai üzletembernek álcázva dolgozott az Egyesült Királyságban, amíg le nem tartóztatták, majd később kicserélték.

Az alkotás azonnali sikert aratott, 35 millió szovjet állampolgár látta. Hatalmas és hosszan tartó hatást gyakorolt a KGB állományára: Putyin egyszer bevallotta, hogy a film inspirálta őt arra, hogy csatlakozzon a biztonsági szolgálathoz.

A szovjet kémszolgálatok a propagandaháborúban a nyomtatott műveket is szponzorálták. Az 1960-as években rengeteg könyvet adtak ki, és a KGB fő erőfeszítése ismét Nagy- Britannia ellen irányult. Moszkva támogatta az úgynevezett Cambridge-i Ötök tagjai, Britannia árulói, Kim Philby és Donald Maclean által írt könyvek kiadását (bár érdekes módon csak Philby könyvét fordították le oroszra).

Az 1970-es és 1980-as években Kim Philbyt a bálványozással határos csodálattal kezelték a KGB hírszerző tisztjei, akiket az Egyesült Királyságba készültek kiküldeni. Kiképzési programjuk részeként megismertette velük, milyen britnek lenni. És valóban, a fiatal KGB-tisztek utánozni kezdték Philby szokásait és modorát.

A Szovjetunió összeomlása után a tisztek közül sokan – akik még mindig a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SZVR) nevű szervezetben szolgáltak – egy informális „angol klubot” szerveztek, amelynek a Moszkva központjában, a Kolpacsnij utcában található kék-fehér kúria adott otthont, és ahol az SZVR sajtóközpontja is működött. A körhöz tartozott Jurij Kobaladze, az SZVR sajtóirodájának vezetője és Mihail Ljubimov, a KGB-veteránból lett kémregényíró, akik egyaránt Londonban szolgáltak a hidegháború idején.

Teljesen véletlen, hogy a Philby-rajongók közül néhányan az orosz hírszerzés dezinformációs osztályán töltöttek el néhány évet – azon az osztályon, amely nemcsak „aktív intézkedésekkel” foglalkozott szerte a világon, hanem nagyrészt felelős volt az SZVR-ről alkotott kép újradefiniálásáért is a Szovjetunió összeomlása után. Ennek során az orosz kémeket kifinomultabbnak, kulturáltabbnak, világiasabbnak, sőt liberálisabbnak mutatták be, szemben az országon belül szolgáló brutális KGB-tisztekkel. Ez a rendkívül sikeres arculatváltás segített megóvni az SZVR-t az 1990-es évek reformjaitól.

Moszkva kémfőnökei kezdték elhinni, hogy a britek páratlanul jól manipulálják mind az ellenségeiket, mind a szövetségeseiket. Vitalij Slikov, a szovjet katonai hírszerzés gazdasági felderítő osztályának vezetője Gorbacsov alatt egyszer őszinte csodálattal mesélte a szerzőknek, hogyan olvasott a Brit Biztonsági Koordinációról (BSC), vagyis a brit hírszerzés második világháború alatt az Egyesült Államokban tevékenykedő részlegéről, amikor az 1980-as években a GRU leleplezett illegális tagjaként egy svájci börtönben tartották fogva. Shlikov úgy vélte, hogy a BSC hatékonyan manipulálta az amerikai kormányt mind a háború alatt, mind pedig jóval azután is.

Nem volt egyedül ezzel a meggyőződésével. A Putyin-rezsimben a britek fondorlatosságával kapcsolatos gyanú csak erősödött. Az ország fő televíziós csatornája, az Egyes Csatorna már 2007-ben levetítette a Nagy játszma című sorozatot (ez egy Oroszország elleni folyamatos brit összeesküvésről szól), amit Mihail Leontyev, az egyik Putyinhoz legközelebb álló orosz propagandista írt.

A sorozat fő üzenete az volt, hogy a hidegháború nem 1949-ben kezdődött és nem 1991-ben ért véget, és a briteket ismét az elsődleges ellenfélnek tekintették. A sorozatot 2008-ban – közvetlenül a Grúziával vívott orosz háború után – és utána legközelebb 2022 márciusában, Ukrajna teljes körű invázióját követően vetítették le. Az Ukrajnának a háborúban nyújtott nyílt brit támogatás csak támogatta Moszkva paranoiáját: az orosz különleges erők már évek óta gyanakodnak arra is, hogy a brit hadsereg elit egysége, az SAS részt vesz a konfliktusban (úgy tűnik, nem ok nélkül).

Franciaország más okokból került az oroszok célkeresztjébe. Moszkvában 2022 óta egyre inkább úgy vélik, hogy Franciaországot a nyugati hírszerzők bízták meg azzal, hogy disszidenseket és dezertőröket csábítson Nyugatra – ami a Kreml szemében halálos bűn, tekintve, hogy Moszkva mindig is paranoiás volt az orosz katonák, kémek és diplomaták átállásának veszélyével kapcsolatban. És valóban, a 20. század folyamán Oroszországból rendkívüli számú disszidens került ki.

Ez a gyanakvás csak erősödött, amikor 2023-ban Franciaország azt a figyelemre méltó döntést hozta, hogy befogadja az orosz katonai dezertőröket. A francia nemzeti menekültügyi bíróság 2023 júliusában 19 férfinak nyújtott menedéket. A bíróság olyan doktrínát fogadott el, amely szerint az orosz állampolgároknak menekültstátuszt kell biztosítani, ha „bizonyítani tudják, hogy az orosz fegyveres erők által Ukrajna ellen vívott háborúval összefüggésben végrehajtott részleges mozgósítás elmulasztása miatt személyes üldöztetés veszélye fenyegeti őket, amennyiben visszatérnek Oroszországba”.

Októberben hat orosz katona, akik elmenekültek az ukrajnai harctérről, vagy nem akartak részt venni a háborúban, úti okmányok és külföldi útlevelek nélkül érkezett Franciaországba Kazahsztánból. Beutazási engedélyt kaptak, hogy politikai menedékjogot kérjenek Franciaországban: ez volt az első jelentős eset, hogy egy dezertőrcsoportot beengedtek egy európai országba. Az emberi jogi aktivisták ekkor már több mint 2000 külföldre menekült orosz katonát tartottak nyilván.

Moszkva egyre paranoiásabbá vált a francia hadsereg esetleges közvetlen részvételével kapcsolatban is. Amikor 2024 januárjában a kelet-ukrajnai Harkiv városát egy rakétacsapás érte, amely több tucat halálos áldozatot követelt, az orosz hírügynökségek azt állították, hogy a csapás célpontja az ukrán oldalon harcoló francia zsoldosok egy csoportja volt (az állítást a franciák azonnal visszautasították).

A Kreml gyanakvását az elmúlt hónapok eseményei csak tovább mélyítik, hiszen Franciaország és Nagy-Britannia felajánlotta, hogy egy tűzszüneti megállapodás részeként egy európai vezetésű katonai erő gerincét alkotnák Ukrajnában – ez a kilátás mindig is a Kreml legfőbb rémálma volt.

Nos, mi, európaiak ez esetben örülhetünk, hogy van olyan területe a háborúnak, amelyen tőlünk jobban tartanak az oroszok, mint az amerikaiaktól. Mégiscsak ki kellene küldeni James Bondot Moszkvába. Hátha legalább egy kicsit megijednek tőle.

 

Szele Tamás