Régen volt már szó a Zónában Szíriáról, nem, mintha nem zajlana ott most is az élet (és a halál), de egészen egyszerűen nem volt sem idő, sem terjedelem ezzel a területtel foglalkozni Trump elnök ámokfutása miatt. Most pótolom a mulasztást, éspedig a Riddle elemzésével, ami az ország jelenlegi helyzetét mutatja be, az orosz érdekek bemutatása mellett.

Orosz támaszpontok

Az Aszad-rezsim bukása óta a szíriai orosz létesítményeket körülvevő információs környezetet rendkívüli ellentmondások jellemzik. Alig néhány nappal a hatalomváltás után a Bloomberg forrásai arról számoltak be, hogy Moszkva gyorsan felvette a kapcsolatot az új hatóságokkal, és közel állt ahhoz, hogy megállapodást kössön hivatalos katonai bázisainak megtartásáról Latakiában (Hmeimim) és Tartuszban. Az ügynökség bennfentesei azonban 2025 januárjára megállapították, hogy az orosz-szíriai párbeszéd zsákutcába jutott a katonai létesítmények sorsát illetően. Márciusra a hangnem ismét megváltozott: a megfigyelők „olvadást” észleltek, és azt jósolták, hogy Oroszország nemcsak megtartja, hanem még bővíti is jelenlétét.

Oroszország szíriai katonai jelenlétének minősége visszafordíthatatlanul megváltozott: az orosz vezérkar nagyszabású műveletei a Földközi-tenger keleti részén már nem megvalósíthatóak. A jelenlegi szíriai elnökkel, Ahmed al-Sharával – aki korábban a Hayat Tahrir al-Sham terrorszervezet vezetője volt – folytatott tárgyalások során a Kreml az Afrikába irányuló teheráru-tranzit szempontjából a katonai bázisok stratégiai fontosságát és a közel-keleti fizikai jelenlét fenntartásának szükségességét helyezi előtérbe. Kétségtelenül kihívást jelent tárgyalni egy olyan korábbi ellenzéki vezetővel, akinek erőit Oroszország 2015 óta szisztematikusan bombázza. Az új vezető azt követeli, hogy Moszkva ismerje el a „múltbéli hibáit”, és tegyen konkrét lépéseket a bizalom helyreállítása érdekében – például ajánljon fel kártérítést és vegyen részt az újjáépítésben. Emellett követeli Bassár el-Aszad és a megbuktatott rezsim más szökésben lévő tisztviselőinek kiadatását.

Az al-Sharaa-kormány, amely nem nélkülözi a külföldi küldöttségek figyelmét (az amerikai külügyminisztérium képviselőitől kezdve az ukrán külügyminiszterig), potenciálisan megszerezhetné a nyugati országoktól mindazt, amit a Kreml felajánlhat – és még többet is –, fokozatosan kiszorítva Oroszországot Szíriából, vagy megteremtve a feltételeket az önkéntes, de ugyanakkor kikényszerített végső evakuáláshoz. Szíria helyzetét azonban nem csak a külső szereplőkkel folytatott interakciók alakítják: az évek óta tartó háború miatt széttöredezett társadalmon belül továbbra is fennáll a belső ellentmondások hálózata, amelynek további bonyolításában egyes szereplők, köztük Moszkva is érdekelt lehet.

„A tengerparti csapda”

Március 6-án heves összecsapások törtek ki Szíria Földközi-tengeri partvidékén – ahol Oroszország katonai támaszpontjai találhatók –, ami az Aszad-rezsim összeomlása óta a leghevesebb harcokat jelentette. Az ország új hatóságai több napra elvesztették a teljes ellenőrzést Latakia és Tartusz tartományok felett. A harcok elsősorban az alavita etnikai-vallási kisebbség által lakott területeken zajlottak, amely a korábbi rezsim uralkodó klánjának kulcsfontosságú támasza. Március 10-re a kormány befejezettnek nyilvánította a „rezsim maradványai elleni hadműveletet”, de továbbra is érkeznek jelentések szórványos összecsapásokról és áldozatokról, különösen a civilek körében. Az erőszak okai és a halálos áldozatok pontos száma továbbra is vitatott a médiában. Mivel nincsenek szakosodott intézmények, amelyek rendszeresen nyomon követnék a statisztikákat, az tudósítók és a szakértők gyakran a saját politikai elfogultságukat tükröző adatokra támaszkodnak.

Az orosz szakemberek a szíriai hatóságokat hibáztatják a felkelés kirobbantásáért, azzal vádolva őket, hogy az etnikai-vallási kisebbségek elleni megtorlások és kivégzések engedélyezésével „provokálták” az alavitákat. Oleg Blohin propagandista és haditudósító azt állítja, hogy több tízezer alavitát és keresztényt öltek meg, és „nevetségesnek” minősíti a Szíriai Hálózat az Emberi Jogokért (SNHR) adatát, amely szerint az áldozatok száma minden oldalon alig több mint ezer. Az SNHR azonban, amely statisztikáit az áldozatok nevére és fényképekre alapozza, a globális szakértők körében hitelesebbnek számít, mint például az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja (SOHR), amelyet többször is rajta kaptak a tények meghamisításán. Blohin állításai eközben nem ellenőrzött jelentésekre és videókra támaszkodnak, amelyeket állítólag magánszemélyek küldtek neki.

A halálos áldozatok valódi száma azonban valószínűleg meghaladja a SNHR adatait, és a tengerparton történtek valóban mészárlásnak nevezhetők. Még a Szaúd-Arábiával – ahol al-Sharaa apja él, és ahol Mohammed bin Szalmán koronaherceg korábban vendégül látta a jelenlegi szíriai elnököt – szövetséges arab médiumok is elismerik a kormánypárti erők által az alavitákkal folytatott összecsapásokban elszenvedett veszteségeket követően végrehajtott véres tisztogatások tényét. Vezető amerikai kiadványok is bírálták Damaszkuszt.

Az objektív elemzéshez azonban több tényezőt is figyelembe kell venni. Először is, a keresztényeknek az új hatóságok vagy a hozzájuk kapcsolódó fegyveres csoportok által elkövetett tömeges legyilkolásáról szóló jelentések nem nyertek megerősítést. Éppen ellenkezőleg, a keresztény és iszmailita közösségek nemcsak hogy elkerülték a bántalmazást, hanem aktívan együtt is működnek Damaszkusszal – hasonlóan ahhoz, ahogyan azt Idlíbben tették 2024 novembere előtt, amikor az al-Sharaa vezette ellenzék uralta az országot.

Másodszor, bár dokumentált megtorlások történtek a volt Aszad-hadsereg tisztjei vagy a hírszerzés (mukhabarat) ügynökei ellen – akik egykor maguk is szunnitákat üldöztek –, a tengerparti erőszak körforgását eredetileg a régi rezsim támogatói indították el. Ezeknek a Latakia-hegységben rejtőzködő lojálisoknak a kis létszámú egységei a hatalomváltás után azonnal szabotálni kezdték a biztonsági erőket, csapdákat állítva és megtámadva ellenőrzőpontjaikat. Márciusban az Aszad-rezsim maradványai a jelek szerint összehangolt műveletet indítottak, amelynek célja nemcsak a kulcsfontosságú tengerparti létesítmények – mint például a haditengerészeti főiskola és egy katonai bázis Istamóban egy helikopter-leszállópályával – elfoglalása volt, hanem szabotázsakciók végrehajtása is Dél-Szíriában. A felkelők nem viseltek egyenruhát, és civileknek álcázták magukat, valószínűleg abban a reményben, hogy észrevétlenek maradnak, és hogy az új kormány részéről differenciálatlan választ provokálnak. A közösségi médiában megjelent beszámolók szerint még saját korábbi bajtársaikat is lelőtték, akik megadták magukat az új hatóságoknak, hogy káoszt szítsanak. Válaszul a szíriai Általános Biztonsági Szolgálat (GSS), amely több száz katonáját vesztette el az összecsapásokban, megtorló akciókat hajtott végre, amelyek során még az Aszad alatt bebörtönzött alavitákat is megölték. Ennek az ok-okozati dinamikának a megértése kritikus fontosságú az összes fél indítékainak és cselekedeteinek értékeléséhez.

Az összeesküvőket két operatív központ – egy libanoni és egy iraki – irányította, ahonnan napokkal a tengerparti zavargások kezdete előtt a lázadók egyik legfontosabb vezetője, Ghiath Dalla átlépett Szíriába. Dalla, a Szíriai Arab Hadsereg 42. dandárjának, a 4. hadosztálynak egykori parancsnoka, aki kapcsolatban állt Iránnal, és szoros szálak fűzték Maher al-Aszadhoz, a volt elnök testvéréhez. Említésre méltó, hogy a török média nem sokkal a felkelés előtt beszámolt annak iraki előkészületeiről, a megbuktatott szíriai tábornokok és az iráni hírszerzés közötti találkozóra hivatkozva, bár akkoriban kevesen vették komolyan ezeket a híreszteléseket. Az Al Jazeera szerint mind Maher, mind Bassár al-Aszad közvetlenül részt vett ebben a revanskísérletben, és kapcsolatot tartott fenn a tengerparti felkelőkkel.

Harmadszor, a Damaszkusszal szövetséges médiumok azt állítják, hogy az al-Sharaa rezsim „egy, az Aszad-erők maradványai által felállított tengerparti csapdába esett”. A mészárlás következményei aláássák az új elnök azon erőfeszítéseit, hogy teljes szankciómentességet szerezzen Európától és az Egyesült Államoktól. Az európai nemzetek a jelek szerint felismerik, hogy Damaszkusz nem tudja azonnal garantálni a biztonságot vagy ellenőrizni az összes korábbi ellenzéki frakciót, amelyekről az al-Sharaa elhamarkodottan azt állította, hogy a hatalomátvétel után formálisan integrálta őket. Február végén az EU enyhítette a Szíriával szembeni szankciók egy részét, és a tengerparti összecsapások kezdete után az Aszad-barát csoportokat tette felelőssé a történtekért.

Az új hatóságok megpróbáltak „demokratikusan” elhatárolódni a vallási indíttatású gyilkosságokban részt vevő kormányközeli egységektől. Ahmed al-Sharaa bejelentette egy független nemzeti bizottság létrehozását a tengerparti események kivizsgálására. Ennek az öt bíróból, egy ügyvédből és egy katonatisztből álló testületnek elméletileg az a feladata, hogy a helyszínen azonosítsa a szemtanúkat, hogy a vizsgálat ne kizárólag a közösségi médiában közzétett fotókra és videókra támaszkodjon. A gyakorlatban azonban valószínűleg előre láthatóan a korábbi rezsimhez hű ellenálló egységeket és esetleg a szíriai védelmi minisztériumhoz hivatalosan kapcsolódó, külföldi kötődésű ellenzéki csoportosulásokat fogja hibáztatni. Az utóbbiak megvádolása lehetővé tenné az al-Sharaa számára, hogy nyomást gyakoroljon a nemzetközi szereplők számára elfogadhatatlan iszlamista csoportokra. Bár ezek a frakciók vezették az Aszad hadserege elleni offenzívát 2024 végén, a jelenlegi politikai légkör megköveteli, hogy háttérbe szoruljanak.

Emellett informális csatornákon – bloggereken és az új rezsimhez közel álló médián keresztül – vádak hangzottak el az újjáalakult szíriai hadsereg több parancsnoka ellen. Például Mohammed al-Dzsasszem (Abu Amsha), a Szíriai Nemzeti Hadseregen (SNA) belül a törökbarát „Szultán Szulejmán Sah Brigád” korábbi vezetője került egy vizsgálat célkeresztjébe. Aszad alatt az SNA Észak-Szíriában tevékenykedett, versenyezve az akkoriban al-Sharaa által vezetett Hayat Tahrir al-Sham (HTS) mozgalommal. 2025 februárjában Abu Amsát nevezték ki a szíriai fegyveres erők „Hama” hadosztályának parancsnokává. A rá nehezedő, valószínűleg Damaszkusz által szervezett médianyomás a jelek szerint kevésbé a tisztességes vizsgálat biztosításáról, mint inkább arról szól, hogy Törökország támogatását kihasználva hatékonyabban integrálja az SNA korábbi frakcióit a hadseregbe. A hatalomváltást és az al-Sharaa Ankarával és annak megbízott vezetőivel kötött megállapodásait követően ezeket a csoportokat egyszerűen átcsoportosították Szíria más régióiba a fegyelem fenntartásához szükséges átszervezés nélkül.

Mégis lehetséges, hogy Damaszkusznak előnyére válik, hogy megtartja a lazán összetartozó, de formálisan „azonosítatlan” egységeket, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a GSS-hez vagy a hadsereghez. A lakosság fegyverzetének elkobzása ürügyén az ilyen csoportok megostromolhatnák a városrészeket és elszigetelhetnének kisebb falvakat, megtorlásokat hajtva végre.

Az orosz tényező

A partmenti összecsapások és a „tisztogató” műveletek újabb menekülthullámot indítottak el, akik közül néhányan az oroszországi Hmeimim légi támaszponton, Latakiában kerestek menedéket. Az orosz katonai kontingens vezetése nyilvánvalóan megkapta Moszkva jóváhagyását a civilek befogadására és a segítségnyújtásra.

Az orosz külügyminisztérium szerint Hmeimim végül 8-9000 szíriai (főleg alavita) személynek adott menedéket, és mivel az orosz hadsereg nem volt felkészülve a tömeges áradatra, kritikus viszonyok alakultak ki a víz- és gyógyszerhiány, valamint a létesítményt működtető dízelgenerátorok mennyisége miatt. Ez a menekültáradat a szíriai közösségi médiában olyan pletykákat gerjesztett, amelyek szerint az Aszad-barát ellenállók főhadiszállása a bázison működik, és Moszkva – miután 2024 decemberében evakuálta Aszadot és több száz magas rangú tisztet – koordinálja az al-Sharaa elleni lázadást. A propagandista Blohin és más, az Aszad-korszak Szíriájában dolgozó bloggerek azt állították, hogy a Hmeimimben lévő alavitákat túszként tartják fogva, és azt állították, hogy Damaszkusz feltételeket szabott a biztonságos visszatérésükhöz, ami arra kényszerítette Oroszországot, hogy egy tartálykocsit küldjön a ritka dízelüzemanyaggal Tartuszba.

Az ilyen állítások természetesen puszta pletykák. Moszkva, amely meg akarja őrizni szíriai tranzitközpontját az afrikai projektek számára, valószínűleg nem szervezett volna meg egy kudarcra ítélt lázadást. Az al-Sharával való párbeszéd érthető módon nehéz, de a Kreml hajlandóságot mutatott jóakaratú gesztusokra és engedményekre. Februárban egy orosz repülőgép több milliárd szíriai fontot szállított Damaszkuszba, amelyet az orosz Goznak nyomott egy Aszad-korabeli szerződés alapján. Eközben a március 6-án érkezett, mintegy 37 000 tonna gázolajat szállító tartályhajót már február elején megrakodták Primorszkban – ami azt jelenti, hogy a döntés, hogy Baniaszba (Tartusz tartomány) küldjék, megelőzte az első hivatalos orosz küldöttség 2025. január végi damaszkuszi látogatását.

Míg a Hmeimimben található „iráni és szíriai főhadiszállásról” szóló pletykákat a szíriaiak összeesküvés-elméletek iránti vonzalmának lehet betudni, az orosz haditudósítók, milbloggerek, voenkorok és a Jevgenyij Prigozsin szíriai műveleteihez kötődő személyek jelentései szándékos dezinformációnak tűnnek. A cikk forrásai szerint az al-Sharaa kormányáról szóló negatív tudósítások a Kreml által szervezett, az elnöki adminisztráció által irányított erőfeszítések, amelyek – a külügyminisztériummal és a védelmi minisztériummal ellentétben – a szíriai új vezetéssel való együttműködést az oroszországi iszlamista érzelmek veszélyeztetésének tekintik.

Ennek ellenére a szíriai Általános Biztonsági Szolgálat (GSS) forrásai óvatosan nyilatkoztak a helyi médiának az orosz erők és a lázadók közötti kapcsolatokról, Bustan al-Basha falu (2,7 km-re Hmeimimtől) közelében történt fegyverszállításokra és orvosi segélyekre hivatkozva. A szíriai belügyminisztérium később megerősítette egy fegyverszállítmány elfogását a bázis közelében. Valószínűsíthető, hogy Moszkva az ilyen manővereket a létesítményei sorsáról folytatott tárgyalások során befolyást gyakorló eszközként használja fel.

Az EU szankcióinak részleges enyhítése és a Biden alatt elfogadott hat hónapos amerikai szankciók felfüggesztése ellenére a nyugati vállalkozások továbbra is vonakodnak befektetni a szíriai gazdaságba. Az európai cégekkel csak időszakos kapcsolatok léteznek, amelyek gyakran Aszad bukását megelőzően jöttek létre. Például egy olívaolaj-exportüzletet Spanyolországgal évekkel ezelőtt írtak alá a HTS-hez kötődő „Megmentési Kormánnyal”, egy kvázi-állami szervezettel. Hasonlóképpen, a CMA-CGM francia hajózási óriáscéggel kötött 2025. februári megállapodás a latakiai kikötő nemzetközi konténertermináljának kezeléséről csupán meghosszabbítja a 2009-ben kötött, Aszad alatt háromszor megújított partnerséget.

Oroszország, annak ellenére, hogy évekig támogatta Aszado, az ukrajnai háború következményei miatt továbbra is olyan tényező, amely Szíriában akar maradni, hogy ellensúlyozza Törökország növekvő befolyását. Iránnal és a Hezbollahhal ellentétben, amelyek támogatják az Aszad-pártiakat, hogy a Libanonba irányuló fegyvercsempészet érdekében hosszú távú lázadást tartsanak fenn, Moszkva fellépése taktikai jellegű. Érdekes módon Izrael – amely Szíriában paradox módon Teheránéval egyező célokat követ, például a szíriai államiság gyengítését a légicsapások és a drúzok támogatása révén délen, hogy akadályozza a török katonai terjeszkedést – támogatja Oroszország további jelenlétét.

Az al-Sharaa részéről elkövetett vallási erőszakkal kapcsolatos vádak és a nemzetközi partnerek legitimitásával kapcsolatos kételyek lehetővé teszik a Kreml számára, hogy nélkülözhetetlen közvetítőként pozícionálja magát, aki nyitott bármelyik frakcióval való együttműködésre. Moszkva tudja, hogy a szíriai valuta nyomtatása nem az ő kizárólagos hatáskörébe tartozik – állítólag Svájc is felajánlott ilyen szolgáltatásokat az al-Sharaa számára. Szíriai katonai bázisainak és befolyásának megtartása attól függ, hogy az al-Sharaa milyen gyorsan igazodik a Nyugathoz, amely igyekszik megfékezni Oroszország destabilizáló szerepét a Közel-Keleten és Afrikában. Mivel ez a folyamat lassan halad, Damaszkusz valószínűleg nem fogja sürgetni a teljes orosz kivonulást – egyelőre.

Márpedig ha Moszkva visszakerül a nyeregbe Szíriában, minden lesz ott, csak békesség és újjáépítés nem.

 

Szele Tamás