Nagyon érdekes kérdést feszeget Andrej Szmoljakov a mai The Insiderben, nevezetesen azt, hogy miért bocsátanak meg mindent a jobboldali szavazók a saját politikusaiknak? Miért, hogy elvek ide vagy oda, Donald Trumpnak vagy Orbán Viktornak, sőt, még a náluk alacsonyabb rangú potentátoknak is mindent szabad, kimondhatja a bűnösségüket száz bíróság, akkor sem görbül hajuk szála sem?

A válasz a csoportidentitás fogalmában rejlik.

Donald Trump az egyetlen olyan amerikai elnök a történelem folyamán, akinek a népszerűsége már hivatalba lépésekor 50% alatt volt (most 47% körül mozog). Ez mégis elképzelhetetlenül magas érték egy olyan politikus esetében, aki minden lehetséges hírnevét érintő botrányba belekeveredett, és akit már találtak vétkesnek bűncselekményekben. A „teflonpolitikus” fogalma, akinek a megítélését semmilyen leleplezés nem befolyásolja, semmi sem ég rá, Reagan idején jelent meg a politikában, és azóta számos különböző ország állami vezetőire alkalmazták (például Silvio Berlusconira és Boris Johnsonra), de Trump botrányai nem hasonlíthatók az elődeiéhez. A választói lojalitás a társadalomba vetett bizalom rendkívül alacsony szintjének és a lakosság polarizáltságának köszönhető, amely szerint a párthovatartozás határozza meg az identitást. Ilyen körülmények között a választók számos szociológiai tanulmány szerint készek mindent megbocsátani a „sajátjaiknak”, amíg „idegenek” nem jönnek helyettük. Ez a választói magatartás ma már nem csak Amerikában figyelhető meg. A jelenség egyik oka a lakosság jelentős rétegeinek a növekvő gazdasági egyenlőtlenséggel való elégedetlensége lehet.

2024-ben Michael Grognard, az amerikai mezőgazdasági minisztérium jogi tanácsadója Donald Trumpra szavazott. Meg volt győződve arról, hogy Trump meg fogja oldani a gazdaság problémáit. Három hónappal később Grognardot és több ezer szövetségi kormányzati alkalmazott kollégáját elbocsátották. Grognard, mint várható volt, elégedetlen a fordulat miatt. Az elvesztett pozíció „álmai állása” volt, amiért nemrég költözött más városba terhes feleségével és gyermekével – mondta a CNN-nek. „Nem erre szavaztam” – árulja el. Ennek ellenére nem bánta meg a szavazatát. „Továbbra is támogatom a kormány céljait” – biztosítja.

A wisconsini Bradley Bartell sem bánta meg, hogy Trumpra szavazott. Annak ellenére, hogy feleségét, aki perui állampolgár, és az új szabályozásnak megfelelően éppen állandó amerikai tartózkodási engedélyt szerzett, letartóztatták közvetlenül a határon, amikor a Bartell házaspár nászútjáról tért haza. Trump azonban az ifjú házas szerint nem hibáztatható semmiért: „Nem ő hozta létre a rendszert, de neki van esélye arra, hogy helyrehozza”.

Grognard és Bartell esetei messze nem kirívó példák. Még a tömeges elbocsátások, a magáncégek növekvő befolyása a Fehér Házra, a megszegett ígéretek, a hatalom konszolidációja és a bajba jutott gazdaság viszonyai közepette is Trump szavazóinak 95 százaléka hűséges hozzá. Olyan cselekedeteket, amelyek sok más elnök esetében legalábbis botrányt vagy akár vádemelést eredményeztek volna, Trump a jelek szerint simán megúszhat. De miért?

A párthűség, mint az identitás szerves része

Logikusnak tűnne, hogy a demokráciákban a politikusok hibáinak, még inkább a demokratikus intézmények működésébe való beavatkozásuknak a támogatottság elvesztéséhez kellene vezetniük. Az utóbbi időben azonban a választók egyre inkább hűségesek maradtak vezetőikhez, azok botrányos és tekintélyelvű viselkedése ellenére is.

Ahogy Gabriel Lenz, a Berkeley Egyetem professzora írja „Follow the Leader” című könyvében, a választók általában hajlamosak figyelmen kívül hagyni a jelöltek politikai programját. Még ha tisztában is vannak azzal, hogy a jelöltek pontosan mit javasolnak, gyakran egyszerűen nem érdekli őket. Az 1980-as amerikai választásokon például az agresszív külpolitikát támogató szavazók nem szavaztak nagyobb arányban Reaganre, annak ellenére sem, hogy az ő nézeteiket képviselte. 1948-ban a szakszervezetek támogatói nem voksoltak nagyobb valószínűséggel Trumanra, a „munkáspárti” jelöltre, mint a szakszervezetek ellenzői. Számos példa elemzése után Lenz arra a következtetésre jut, hogy a választók számára a jelöltek egyéni ígéretei és politikája csak nagyon ritkán lényeges.

Az egyetlen viszonylag objektív tényező, amely befolyásolja az átlagos választó viselkedését, a gazdaság. Az emberek hallgatnak a mértékadó tekintélyek véleményére is: a médiára, az érdekcsoportokra, esetleg az egyes olyan politikusokra, akikben megbíznak.

De még ez a logika is megszűnt működni az elmúlt években. A gazdaság Biden alatt gyorsan fejlődött, Trump visszatérése óta pedig megtorpant, de ez nagyon kevéssé hatott a közvélemény-kutatások eredményeire. Ami a véleményvezéreket illeti, a legkülönfélébb véleményformálók – a színészektől és zenészektől kezdve a Nobel-díjasokon át a professzorokig – szólaltak fel Trump ellen a választások előtt, a legminimálisabb sikerrel.

Az elmúlt években – jegyzi meg Lenz – az amerikai választók egyre inkább elköteleződtek a „pártvonal” mellett – és egyre inkább szembefordultak politikai ellenfeleikkel. Az amerikai szavazók inkább megbocsátják egy jelöltnek, hogy megrohamozta a Capitoliumot, többszörösen elítélték, vagy hamis kriptovalutát hozott létre, minthogy egy másik pártra szavazzanak. Kiderült, hogy mindegy, mit tesz egy politikus, amíg „közéjük tartozik” – és amíg a „kívülállók” veszítenek.

A vezetők iránti növekvő lojalitás és a polarizáció a politikát szinte sportversennyé változtatja, amelynek célja a minden áron megszerzett győzelem. Miközben a politikai ellenfelekkel szembeni ellenszenv az egész politikai spektrumban növekszik, a jobboldal támogatói érzékenyebbek.

A mémek politikája a jelentés politikája ellen

Nem mondhatjuk, hogy ebben a szembenállásban mindkét oldal pszichológiája szimmetrikus lenne. A konzervatív és jobboldali szavazókról rendszeresen kiderül, hogy a pszichológiai tesztek szerint politikailag agresszívebbek és hajthatatlanabbak. Donald Trump támogatóit a politológusok szerint éppen a politikai riválisokkal szembeni ellenszenv és ellenséges magatartás egyesítette.

Ez jól látható a közösségi hálózatokon és a tömegkultúrában. Példa rá Donald Trump győzelme után a „liberálisok” kigúnyolásának jelensége (vagy – korábban – a magyar „libsi”, „libernyák” kifejezés elterjedése). A híres jobboldali karikaturista, John McNaughton bevallja: munkásságának egyik célja, hogy „bosszantsa a baloldalt” (Farkas Attila Márton halhatatlan definíciója szerint a magyar kormánypolitika célja és lényege is az, hogy: „visítsanak a libsik”, más veleje nincs).

Trump kampánygyűlései gyakran az ellenfelek kigúnyolása körül forogtak: a tömeg mulattatása céljából Trump parodizálta és kigúnyolta Christine Fordot, azt a nőt, aki nemi erőszakkal vádolta meg jelöltjét, Brett Kavanaugh-t. Emlékezhetünk Trump közeli tanácsadójának, Corey Lewandowskinak a gúnyos reakciójára egy, a határon a szüleitől elválasztott Down-szindrómás kislányról szóló történetre, amely a Trump-pártiak körében egyetértési hullámot váltott ki, és mémeket szült.

Mára ez a stratégia a Fehér Ház de facto médiapolitikájává vált. Hivatalos Twitter-oldaluk (X) már tele van gúnyos posztokkal és mémekkel. Februárban ott jelent meg egy videó a láncra vert bevándorlók őrizetbe vételéről és kitoloncolásáról ASMR felirattal – állítólag a videót a közönség „kellemesnek és megnyugtatónak” találta. Nemrég pedig a Fehér Ház is csatlakozott a trendhez egy, a Studio Ghibli stílusát mesterséges intelligenciával utánzó anime stílusú fotóval, amely egy drogkereskedelemmel vádolt dominikai állampolgár letartóztatásáról és kitoloncolásáról készült. Emellett például a Brown Egyetem egyik tanárának kitoloncolását kommentálva is gúnyos mémeket tettek közzé.

Sajátok és idegenek

A sajátokhoz való hűség azonban csak az érem egyik oldala. A másik a hajlandóság arra, hogy mindent megtegyenek a „kívülállók” ellen. A jelek szerint részben ez az oka annak, hogy Donald Trump nemrég nem volt hajlandó kirúgni a The Atlantic újságírójának egy titkos chatszobába való meghívásával kapcsolatos botrányba keveredett kormánytagokat. Az ok? Nem akarta, hogy „győzzenek a liberális újságírók”.

Amellett, hogy a jobboldali szavazók agresszívebbek az „ellenségekkel” szemben, kevésbé kritikusak a szövetségesekkel. A jobboldaliak gyorsabban bocsátják meg saját politikusaiknak a hibákat, mint ellenfeleiknek. A Friedrich Ebert Alapítvány tanulmánya szerint az AfD, a Svéd Demokraták és a magyar Fidesz támogatói hajlandóak szemet hunyni vezetőik tekintélyelvű tendenciái felett, amíg nem kerülnek hatalomra „kívülállók”.

Hasonló következtetésre jutott egy, az Egyesült Államokra összpontosító politikai pszichológiával foglalkozó tanulmány is. A Demokrata Párt támogatói negatívabban reagálnak a demokrata politikusok erkölcstelen vagy helytelen viselkedésére, mint a republikánusok támogatói a sajátjaikéra, különösen, ha a politikusok közömbös cselekedeteiről van szó. Az esetek 36 százalékában a saját párthoz való tartozás elég ok volt arra, hogy figyelmen kívül hagyják a vétségeket.

A kutatók szerint idegengyűlöletről van szó. Azok a pártok, amelyek a legkeményebb bánásmódot ígérik a kívülállókkal szemben, vonzzák a legradikálisabb jelölteket, akik aztán csak megerősödnek a hitükben – és felégetik azokat a hidakat, amelyek a hagyományos politikával és pártokkal összekötik őket.

Ez a lojalitás különösen jellemző a választók egy csoportjára. Vasilopoulou és Halikiopoulou politológusok a szélsőjobboldali szavazók két típusát különböztetik meg: a „magot” – azokat, akik ideológiai okokból támogatják őket – és a „perifériát” – azokat, akik a rendszerből való kiábrándultság miatt szavaznak rájuk. Az utóbbiak leggyakrabban a kormány megbüntetésének módját keresik, és tiltakozásból választják a populistákat.

Másrészt a szélsőjobboldali szavazók magját – a lojálisabbakat – elvek vezérlik. Számukra a legfontosabb a „sajátokra” és a „kívülállókra” való felosztás. Úgy vélik, hogy az ő csoportjuknak – akár etnikai, akár más alapon – „jár” a demokrácia és járnak az állami juttatások. Ellenfeleiknek viszont nem, mert állítólag ugyanazokért az erőforrásokért versengenek. A bevándorlásellenes álláspont logikusan következik ebből: az újonnan érkezőket, mint „kívülállókat”, fenyegetésnek tekintik.

Így a jobboldal sok támogatója számára a nemzeti identitás a fő elv, amely meghatározza a döntésüket. A holland Radbaud Egyetem tanulmánya pedig azt mutatja, hogy nem a pozitív identitásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg. Egyszerűen fogalmazva, a szélsőjobboldalra való szavazás alapja nem a nemzetre, annak vívmányaira vagy önmagukra való büszkeség, hanem a fenyegetettség érzése – legyen szó bevándorlókról, „ötödik hadoszlopról” vagy bármi másról.

Demokrácia a választóknak

Érdekes módon az ilyen szavazók egyszerre tudnak handabandázni a demokrácia mellett, és képesek belenyugodni az antidemokratikus módszerekbe, ha azok a csoportjuknak kedveznek. Az Egyesült Államokban a választók 82 százaléka szerint a demokrácia jó dolog. De arra is meglehetősen hajlamosak, hogy szükség és igény esetén felülvizsgálják demokratikus eszményeiket – Trump első ciklusa alatt a republikánusok több mint 50%-a támogatta az elnök egyoldalú törvényhozását. Ma pedig 76% támogatja Trumpot abban, hogy dacol a bírósági döntésekkel. Ha egy vezető az ő érdekükben cselekszik, nem demokratikus viselkedése nem hozza őket zavarba – éppen ellenkezőleg, jogosnak tartják.

Paradoxon: demokráciapártinak mondják magukat, de támogatják az autoriter módszereket. Hogy miért? Mert úgy gondolják, hogy ha a demokrácia a „kívülállókat” védi – akkor ellenük dolgozik. Tehát néha figyelmen kívül lehet hagyni.

Így derül ki, hogy 2022-ben az USA-ban a republikánusok 92%-a volt meggyőződve arról, hogy Joe Biden kormányát a kongresszusnak ellenőriznie kell, míg 2019-ben csak 65% tartotta ezt fontosnak Trump esetében. Vagy például a 2020-as választás előtt a republikánusok 81 százaléka gondolta úgy, hogy a vesztesnek be kellene ismernie a vereséget, az eredmények összesítése után viszont már 62 százalékuk nem volt hajlandó elismerni Bident legitim elnöknek.

Az erkölcsi értékek újragondolása

A pszichológiai kutatások szerint a jobboldali és populista vezetők sikeresen definiálják újra az erkölcsi eszményeket. Például a lojalitást, a tekintélyt és a csoporton belüli szolidaritást helyezik előtérbe. Ezt Trump közvetlenül hangoztatta is: „A lojalitást mindennél többre értékelem – többre, mint az intelligenciát, többre, mint a lendületet, többre, mint az energiát…”

A Cato Intézet tanulmányában azt írja, hogy Trump támogatói háromszor nagyobb valószínűséggel értékelnek nagyra három dolgot, mint Hillary Clinton szavazói: a rendet, a lojalitást és a hagyományt. Először is, vegyük a rendet. Fontos számukra a szigorú hierarchia, és fenyegetésként tekintenek azokra, akik megszegik a szabályokat. Másodszor, tekintsük a hűséget. A legfontosabb dolog, hogy „a sajátjaik” vezessenek. Támogatják a csoporton belüli rituálékat, és elítélik az árulókat. És végül ott a hagyomány. Ez különösen igaz a vallásos konzervatívokra, akik számára fontos az eszmék „tisztaságának” megőrzése.

Az ilyen erkölcsi normák lehetővé teszik a választók számára, hogy megbékéljenek a belső ellentmondásokkal: ugyanazokat a cselekedeteket, amelyeket egyébként antidemokratikusnak bélyegeznének, a rend, a csoportjuk és a hagyományosan szent eszmék szükséges védelmeként értelmezik át.

Ez a gondolkodásmód a csoporthoz való tartozás érzésén alapul. Megerősíti azt a meggyőződést, hogy a lojalitás és a „sajátok” védelme mindennél fontosabb, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy szemet kell hunyni a demokratikus normákat sértő cselekedetek felett.

A demokrácia előtti politikához való hűség magyarázatot ad 2021 egyik legmarkánsabb eseményére is az Egyesült Államokban – a Capitolium január 6-i megrohamozására, amelyet Donald Trump támogatói hajtottak végre. Trump nyíltan lázadásra szólította fel híveit. Ez a hagyományos demokratikus normák egyértelmű megsértése volt – és eleinte sokkot okozott a pártban, 11 százalékkal zuhant tőle Trump népszerűségi mutatója.

De hamarosan működésbe lépett a párthovatartozást és lojalitást előnyben részesítő hatás. A legtöbb Trump-támogató számára még a puccskísérlet is elégtelen oknak bizonyult arra, hogy megszakítsák vele a kapcsolatot. Alig egy hónappal a támadás után a párt támogatottsága máris visszatért a januári szintre. Ekkorra a republikánusok 72%-a döntött volna úgy, hogy nem kell vizsgálatot indítani a támadás ügyében. Nem számított olyan sokat, hogy megszegték-e a törvényt vagy a demokratikus normákat – amíg ez „az ő” csoportjuk érdekeinek feltételes támogatásával történt.

Homo oeconomicus

Az idegengyűlölet és a radikalizálódás nem a semmiből fakad. A populista vezetők és nacionalisták támogatói gyakran külső ellenséget (pl. absztrakt globalizációt vagy „multikulturalizmust”) láttatnak követőikkel, amely nemcsak a kulturális örökséget, hanem a gazdasági jólétet is komolyan veszélyezteti. Az ő szemükben a populista vezetők támogatása nem csupán politikai állásfoglalás, hanem a közösségnek és annak jólétének védelme, a nemzeté, amelynek jövője forog kockán.

Tény, hogy a populista politikusok gyakran használják fel a gazdasági félelmeket arra, hogy az embereket a „kívülállók” ellen fordítsák. A bevándorlókat és a kisebbségeket a munkahelyek és a szociális juttatások szempontjából versenytársakként mutatják be. A „kívülállók” nem csupán kényelmes „külső fenyegetésként” szolgálnak a populista politikusok számára – hanem versenytársaknak is nevezik őket a mindennapi kenyérért folytatott küzdelemben.

És ahogy a választók egyre kényelmetlenebbül érzik magukat anyagi szempontból, ahogy a gazdasági egyenlőtlenségek tovább nőnek, úgy erősödik az össznépi neheztelés. Így az emberek hajlamosabbá válnak arra, hogy a „kívülállókban” keressék a hibát.

Ismét úgy tűnik, hogy a gazdaság minden probléma gyökere. Ahogy Gabriel Lenz rámutat, még a legpárthűbb vagy legközömbösebb szavazók számára is a gazdaság marad az egyetlen objektív tényező.

Így a 2024-es választások előtt az Egyesült Államokban is egyre inkább a gazdasági kérdésekről beszéltek a választók. 52%-uk mondta, hogy ez a legfontosabb számukra. Az amerikaiak többsége (77%) rossznak vagy éppen csak kielégítőnek értékelte a gazdasági helyzetet. Annak ellenére, hogy a gazdasági feltételek objektíve pozitívnak tűntek. Az előző kormányzat fő „vívmányai” az Egyesült Államokban a gazdasági növekedés és az alacsony munkanélküliség voltak – a megítélés és a valóság közötti ilyen mértékű eltérés nagy vitákat generált.

Inkább a választóknak, mint a közgazdászoknak van igazuk az értékelésben – állítja Eugene Ludwig közgazdász. Például – írja Ludwig – a politikusok nagyon könnyen túlbecsülik a munkanélküliség elleni küzdelem sikerét. A statisztikák több millió részmunkaidős munkát végző embert – például az önfoglalkoztató, szabadúszó újságírókat vagy futárokat, akik heti néhány órát dolgoznak, miközben teljes munkaidős állást keresnek – foglalkoztatottként tartanak számon. Viszont nem veszik figyelembe azokat az embereket, akik egyszerűen feladták, és már nem próbálnak munkát találni, vagy a jövedelmük mértékét növelni. „Lehetsz hajléktalan, akinek ingadozó jövedelme van, és gyakorlatilag képtelen eltartani a családját, a kormány mégis foglalkoztatottnak tekint”.

Ugyanez a helyzet a bérekkel is. A heti kereset hagyományos mérése például csak a teljes munkaidős béreket veszi figyelembe, kizárva a munkanélkülieket és a részmunkaidősöket. Ennek eredményeként úgy tűnik, mintha az USA-ban az éves mediánbér 61 900 dollár lenne. A valódi összeg Ludwig becslése szerint 16%-kal kevesebb, mindössze 52 300 dollár évente.

Az infláció Ludwig szerint sem tisztességes mérőszám: ha a fogyasztói kosárból kivesszük a luxuscikkeket, és hozzáadjuk a szegények körében népszerűbb termékeket, akkor az elmúlt egy év inflációja majdnem kétszeresére nő. Ráadásul az infláció elleni küzdelem körüli vitákban a döntéshozók gyakran figyelmen kívül hagynak egy egyszerű tényt: még a legalacsonyabb infláció sem csökkenti a már megemelkedett árakat. A jövedelmek erőteljes emelkedése nélkül – ami nem történik meg – az emberek még mindig nem engedhetik meg maguknak a drágább élelmiszereket, még akkor sem, ha az árak most lassabban emelkednek, mint korábban.

Tehát bármennyire is jó a gazdasági helyzet papíron, a legszegényebb 50 százalék és a zsugorodó középosztály a szép mutatók ellenére is rosszabbul érzi magát és kevésbé magabiztos. Ilyen körülmények között – és miatt – pedig elkezdenek hibát keresni bárkiben, különösen a kiszolgáltatott csoportokban, akik nem tudnak kiállni magukért. Így talán a jobbra tolódás helyett a valódi problémák meghallgatása és a gazdasági egyenlőtlenségekre való érdemi reagálás lenne a demokrácia számára oly nagyon szükséges gyógyszer.

Magyar tükör, magyar kerettel

Eddig tart Andrej Szmoljakov írása, de én még kiegészíteném pár szóval a magyar viszonyokat illetően. Minálunk, ahogyan Amerikában, életre-halálra szóló küzdelem lett a választásokból, melyeknek igazából egyszerű, sőt, kissé unalmas közjogi akaratnyilvánításnak kellene lennie. Viszont 2010, sőt, tulajdonképpen már 2002 óta a voksolás napja Mohács vagy Muhipuszta, mármint a vesztesek számára, és világos, hogy a pártszavazók elkötelezettségét mindegyik oldal a végletekig kívánta és kívánja növelni. A csoportidentitás erősítésében – mely ennek legalapvetőbb eszköze – a magyar jobboldal vezetett sokáig, és tulajdonképpen most is vezetne, ha valaki meg tudná mondani, hogy mostanra mit nevezünk a Duna–Tisza közén jobboldalnak. Mert mostanra a jobboldal legalább annyira elárulta saját összes alapelvét, mint az általuk baloldalnak, általam demokratikusnak nevezett politikai csoportok.

Főként a 2014-2018-as választásokon volt megfigyelhető a magyar baloldal egyes erői részéről a jobbról ellesett (és talán a siker titkának vélt) negatív identitásképzés, mikor is magukat, illetve szavazóikat másokkal szemben, mintegy azok ellenére határozták meg – és nem segített. Szavazatot nem hozott, csak vitt, ellenben évtizedekre elegendő ellentétet okozott. Szóval, nem ez volt a csodafegyver, és lassan ezt a magyar jobboldal is tudomásul fogja venni (a baloldalnak még nem teljesen jutott el az ingerküszöbéig, szóval lesznek még problémák), ugyanis igen nehéz lesz a következő, már lassan a nyakunkon lévő kampányban például „magyar nemzeti értékekkel” érvelni, miközben a szomszédos országok területén kifejezetten magyarellenes, nacionalista politikusokat támogatnak, Georgescutól Ficóig. Ilyen esetben lesz hasznos, ha a választó egy kicsit „megvakul”, megbocsátja a következetlenséget és csak leszavaz a kedvenceire – mármint, az illetőknek hasznos, az országnak természetesen nem az. És sokan elgondolkodhatnak: akkor kik is az a „mi”?

Ha az árulások és megszegett ígéretek, lavírozások során végigmegyünk gondolatban, azt látjuk, hogy a csoportidentitásra alapozó politikai pártok számára – oldalfüggetlenül! – a „mi” tulajdonképpen egy gazdasági-politikai konzorciumot, szövetséget jelent, a párt vezetői, tagsága és szavazói között, csak az osztalékot elvileg nem pénzben, hanem hatalomban és kis szívességekben fizetik. A gyakorlatban meg úgyis pénzben. Ez érvényes jobbról is, balról is, és azt jelzi, hogy a magyar demokrácia mostani rendszere – épp úgy, mint az amerikai rendszer – teljesen kiüresedett, leginkább ad hoc érdekképviseletre alkalmas, csakhogy a demokráciának kicsit sem ez a célja. Ez csak az üzemzavarainak a jele, éspedig igen riasztó jel.

Azt mutatja ugyanis, hogy a belpolitikai csoportidentitás, akárcsak az Egyesült Államokban, felülírja a törvényeket is, és rövidesen nem csak választási kampány idején lesz így, nem csak ilyenkor esnek majd egymásnak, követelnek hóhért és kötelet az emberek, hanem minden nap, minden lépésnél. A problémák csak sokasodnak, és még fognak is, nem kizárólag a kormány pártállása miatt (bár annak is bőven van része a gondok szaporításában), hanem azért is, mert maga az intézményrendszer vált alkalmatlanná, ezt már akárki irányíthatná, a legjobb indulat mellett sem volna jó semmire sem – és szó nincs a legjobb indulatokról. A krízis csak növeli majd a csoportokon belüli összezárást, a végén pedig, hogy Baka Istvánt idézzem: „Sárdombon boszorkányt égetnek, a bátai sogún pedig karóba húzatja az engedetleneket…”

A megoldás az lenne, amit Szmoljakov javasol: valós problémamegoldás és a gazdasági realitásokkal való szembenézés, szem előtt tartva a külpolitikai érdekeket is – de ez a mai módon, a mai intézményekkel és eszköztárral lehetetlen.

Egyszer majd persze megoldjuk a mai gondokat. Ahogy magunkat ismerem, pont akkor, amikorra már jóval nagyobb és egészen másféle problémáink lesznek.

Addig meg csak játszadozunk a sérthetetlen teflonpolitikusainkkal, akikre semmi nem ég rá. Mindenki sütögeti a pecsenyéjét, akinek még van. 

 

Szele Tamás