Szokásomtól eltérően a mai írás nem friss és aktuális témával foglalkozik, a legjobb indulattal sem mondhatnám, hogy egy majd’ kétezer éves bírósági eljárásnak bármiféle hatása volna a mai eseményekre. Mégis érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel, ugyanis valódi tudományos ritkaságról van szó – ami szokás szerint több kérdést vet fel, mint amennyire választ kapunk a legújabb kutatások alapján.

Az a helyzet ugyanis, hogy előkerült egy bírósági perirat töredéke Hadrianus császár korából, és olyan kacifántos ügy szerepel benne, hogy a mai kriminalisztika és jogtudomány is kalapot emelne előtte – ráadásul, amint a The New York Times írása megjegyzi, az igazságszolgáltatás az efféle ügyekben azóta sem sokat változott.

Adócsalás Judeában

Lehet, hogy nem ez volt az évszázad – vagyis a második század – adócsalási pere, de olyan súlyú volt, hogy a vádlottakat hamisítással, adócsalással és rabszolgák színlelt eladásával is meggyanúsították. Az adócsalás egyidős magával az adózással, de ezek a konkrét bűncselekmények a római jog szerint olyan súlyosnak számítottak, hogy a büntetések a súlyos pénzbírságoktól és a végleges száműzetéstől a sóbányában végzett kényszermunkán át a legrosszabb esetben a damnatio ad bestiasig terjedtek, azaz a vadállatok elé vetésig terjedtek.

A vádak egy papiruszon szerepelnek, amelyet évtizedekkel ezelőtt fedeztek fel a júdeai sivatagban, de csak nemrég sikerült kielemezni; az irat tartalmazza az ügyész által készített vádemelési tervezet és egy bírósági tárgyalás sietve megfogalmazott jegyzőkönyvét. Az ókori feljegyzések szerint adócsalás miatti okirathamisításról, valamint rabszolgák tiltott eladásáról és manumálásáról, vagyis felszabadításáról volt szó az ügyben – minderre azért került sor, hogy elkerüljék az adófizetést a távoli római provinciákban, Júdeában és Arábiában.

Mindkét adócsaló férfi volt. Az egyikük, Gadaliás, egy, a helyi közigazgatási elithez kötődő jegyző elszegényedett fia, akinek bűnlajstromába zsarolás és pénzhamisítás szerepelt banditizmus és lázadás mellett, valamit négy alkalommal mulasztotta el a megjjelenést a római helytartó bíróságán esküdtként. Gadaliás bűntársa egy bizonyos Saulos volt, „barátja és munkatársa”, és az akció feltételezett kitervelője. Bár a vádlottak etnikai hovatartozását nem közlik kifejezetten, zsidó identitásukat a bibliai nevük, Gedalja és Saul alapján feltételezik.

Ez az ókori jogi huzavona Hadrianus uralkodása alatt bontakozott ki, a császár Kr. u. 130 körül tett körútja után és feltehetően Kr. u. 132 előtt. Abban az évben Simon bar Kochba, a messianisztikus gerillavezér egy népfelkelés élére állt – ez okozta a harmadik és utolsó háborút a zsidó nép és a római birodalom között. A felkelést brutális erőszakkal leverték, több százezer embert megöltek, és a túlélő zsidó lakosság nagy részét kiűzték Júdeából, amelyet Hadrianus átnevezett Syria Palestinára.

A Tyche, a Bécsi Egyetem által kiadott ókori folyóirat aktuális számában Dr. Dolganov három osztrák és izraeli kollégájával együtt esettanulmányként mutatja be a bírósági eljárást. Dolgozatuk rávilágít arra, hogy a római intézmények és a birodalmi jog hogyan befolyásolhatta az igazságszolgáltatást egy olyan provinciális környezetben, ahol viszonylag kevesen voltak római állampolgárok.

„A dokumentum ritka és rendkívül érdekes bizonyítékokat szolgáltat a rabszolga-kereskedelemről a birodalomnak ebben a részében” – mondta Dennis P. Kehoe, a Tulane Egyetem klasszika-filológusa, aki nem kapcsolódik a projekthez –, „valamint arról, hogy milyen körülmények között tarthattak a helyiek rabszolgákat”.

A papiruszok nyomában

Senki sem tudja biztosan, hogy a papirusz mikor került elő, és ki bukkant rá, de Dr. Dolganov szerint valószínűleg beduin régiségkereskedők találták meg az 1950-es években. Azt gyanítja, hogy a felfedezés helye Nahal Hever volt, egy meredek falú kanyon a Holt-tenger mély hasadékától nyugatra, ahol a rómaiak elől menekülő Bar Kochba-féle lázadók egy része a mészkősziklák természetes törésvonalaiban keletkezett barlangokban keresett menedéket. Az egyik zsidó rejtekhelyen 1960-ban a régészek korabeli dokumentumokat találtak; azóta továbbiakat is felfedeztek.

A kezdetben rosszul besorolt, rongyos, 133 soros tekercs észrevétlenül hevert az Izraeli Régiségügyi Hatóság archívumában egészen 2014-ig, amikor Hannah Cotton Paltiel, a jeruzsálemi Héber Egyetem klasszicistája rájött, hogy ógörög nyelven írták. Tekintettel a dokumentum összetettségére és rendkívüli hosszúságára, kutatócsoportot állítottak össze, hogy részletes fizikai vizsgálatot végezzenek, és a neveket és helyszíneket más történelmi forrásokkal összevessék.

A papirusz megfejtése és a bonyolult történet rekonstruálása komoly kihívások elé állította Dr. Dolganovot. „A betűk aprók és sűrűn vannak összezsúfolva, a használt görög nyelv pedig erősen retorikus és tele van jogi szakkifejezésekkel” – mondta. Az olyan dokumentumokkal ellentétben, mint például a szerződések, nem szerepeltek benne formulaszerű kifejezések, amelyek megkönnyítették volna a fordítást. „Bizonyára az sem segít, hogy az eredeti iratnak csak a második felével, vagy annál is kevesebbel rendelkezünk” – mondta Dr. Dolganov.

A kutatók arra következtettek, hogy a helyi adórendszerben bőven akadtak kiskapuk, hogy ne lehessen észrevenni a visszaéléseket, ami azt jelentette, hogy gondos nyomozói munkára volt szükség ahhoz, hogy összerakják, mi történt. „Át kellett vennem a római adóügyi adminisztráció nézőpontját, hogy megértsem, miről beszél a szöveg” – mondta Dr. Dolganov. De a vádlottak szemszögéből is el kellett képzelnie a trükközést: ahhoz, hogy a római világ legtávolabbi szegletében rabszolgakereskedéssel adócsalást kövessenek el, mit kellett volna tenniük, és mi tette volna nyereségessé a vállalkozást?

Az ókori eset nagy visszhangot vert a modern adójogászok köreiben. Egy német ügyvéd azt mondta Dr. Dolganovnak, hogy Gadaliás és Saulos szélhámossága nem sokban különbözik az adócsalás mai leggyakoribb formáitól – vagyonátcsoportosításról és hamis tranzakciókról van szó. A római kihallgatási módszerek pedig nagyrészt megfeleltek a pénzügyi bűncselekmények esetében alkalmazott nyomozói őrizetnek, amely megfélemlítéssel és gyakran brutális kihallgatással jár mostanság is.

„Dr. Dolganov csodálatos tudományos bravúrokat hajtott végre a tartalom jelentésének és a régió, valamint a birodalom története szempontjából betöltött jelentőségének kibogozásában” – mondta Brent Shaw, a Princeton Egyetem klasszika-szakértője, aki nem vett részt a projektben.

Indítékok és kérdőjelek

A Gadaliás és Saulos elleni ügyet egy informátor által szolgáltatott adatokkal támasztották alá, aki a római hatóságoknak fülest adott – sőt, a szöveg azt is sugallja, hogy az informátor nem más volt, mint Saulos, aki feljelentette bűntársát, Chaereast, hogy megvédje magát egy fenyegető pénzügyi vizsgálat során. Dr. Dolganov szerint a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a Júdeában élő Saulos megszervezte több rabszolga színlelt eladását a szomszédos Arábia tartományban élő Chaereasnak. Azzal, hogy a rabszolgákat a tartományi határon túlra adták el, papíron eltűntek volna Saulos judeai vagyonából.

Mivel azonban fizikailag Saulosnál maradtak, az állítólagos vevő, Chaereas dönthetett úgy, hogy nem jelenti be őket Arábiában. „Így papíron a rabszolgák eltűntek Júdeából, de soha nem érkeztek meg Arábiába, és így láthatatlanná váltak a római adminisztrátorok előtt” – mondta Dr. Dolganov. „Ezentúl minden, ezekre a rabszolgákra kivetett adót el lehetett kerülni”.

A birodalom kifinomult rendszereket alkalmazott a rabszolgatartás nyomon követésére és a különböző adók beszedésére, amelyek a rabszolgaeladások után 4 százalékot, a felszabadítások után pedig 5 százalékot tettek ki. „A birodalomban egy rabszolga felszabadításához okirati bizonyítékot kellett bemutatni a rabszolga jelenlegi és korábbi tulajdonjogáról, amelyet hivatalosan be kellett jegyezni” – mondta Dr. Dolganov. „Ha bármelyik dokumentum hiányzott vagy gyanúsnak tűnt, a római tisztviselők vizsgálatot indítottak.”

Saulos kettős ügyletének elrejtése érdekében Gadaliás, a közjegyző fia nyilvánvalóan meghamisította az adásvételi számlákat és más jogi megállapodásokat. Amikor a hatóságok tudomást szereztek az ügyről, a vádlottak állítólag védelmi pénzt fizettek a helyi városi tanácsnak. A tárgyaláson Gadaliás néhai apját hibáztatta a hamisításokért, Saulos pedig Chaereasra fogta a felszabadításokat. A papirusz nem nyújt betekintést indítékukba. „Hogy a férfiak miért vállalták a kockázatot, hogy érvényes iratok nélkül szabadítsanak fel egy rabszolgát, rejtély marad” – mondta Dr. Dolganov.

Az egyik lehetőség az, hogy a rabszolgák eladásának színlelésével, majd szabadon bocsátásával Gadaliás és Saulos egy zsidó bibliai kötelességnek tett eleget, miszerint fel kell szabadítani a rabszolgákat. Vagy talán hasznot lehetett húzni abból, hogy a határon túlról elfogtak embereket – talán még önkéntes résztvevőket is –, becsempészték őket a birodalomba, majd „rabszolgaságukból” szabadon engedték őket, hogy szabad római polgárok lehessenek. (Ebben kételkednék, ugyanis a római polgárjog kiterjesztése a birodalom majdnem minden lakosára csak jó nyolcvan évvel később, 212-ben lépett hatályba). Vagy talán Gadaliás és Saulos egyszerűen csak emberkereskedők voltak – Dr. Dolganov hangsúlyozta, hogy az alternatív történetszálak teljesen spekulatívak, mivel a szövegben semmi sem támasztja alá őket.

Elmondása szerint ami a legjobban meglepte a tárgyaláson, az az ügyészek professzionalizmusa volt. Ciceróhoz és Quintilianushoz méltó, ügyes retorikai stratégiákat alkalmaztak, és a római jogi kifejezések és fogalmak görög nyelvű változatainak kiváló ismeretéről tettek tanúbizonyságot. „Ez a Római Birodalom peremvidéke, és mégis, kiváló jogászokat látunk, akik jártasak a római jogban” – mondta Dr. Dolganov.

A papiruszon nem derül ki a végső ítélet. „Ha a római bíró meg volt győződve arról, hogy ezek megrögzött bűnözők voltak, és kivégzésre volt szükség, Gadaliás a helyi polgári elit tagjaként talán kegyelmesebb, lefejezés általi halálos ítéletet kaphatott” – mondta Dr. Dolganov. „Mindenesetre szinte bármi jobb, mintha leopárdok falják fel az embert.”

Eddig tart a tudomány, ennyit tudunk pillanatnyilag, de valóságos ókori krimi bontakozik ki előttünk, különös, talán ellentmondásos jellemű szereplőkkel, magasan képzett jogászokkal a birodalom határvidékén, az antik Vadkeleten, sőt, esetleg még leopárdokkal is az amfiteátrumban. Az igen vigasztaló, hogy az adócsalás nem a modern kor találmánya (bár tudunk egyéb, hasonló ókori esetekről, sőt, agyagtáblára rótt üzleti levelezés formájában ránk maradt egy folyamközi vásárlói panasz is körülbelül 3700 évvel ezelőttről), tehát elmondhatjuk, hogy a hajdani emberek kicsit sem különböztek a maiaktól.

Legfeljebb annyiban, hogy ha ezt az ügyet Hadrianus idejében írnám meg, nem számítógéppel tenném, hanem pergamenre rónám, és bűnügyi tudósítás lenne a műfaja. De az Acta Diurna lehozná, mert érdekes.

Igen: a rómaiaknál már létezett napilap ezzel a címmel. Kézzel másolták és Rómában terjesztették azelőfizetőknek. Valószínűleg hamar eljutottak volna a nyomtatásig is, ha nem esik szét a birodalom.

„Nincs semmi új a nap alatt”, ahogyan egy korábbi közel-keleti forrás, bizonyos Salamon király írta „Prédikátor” szignóval egy akkori közlönybe, melyet ma Ótestamentum néven ismerünk.

(Megjegyzés: én is látom, hogy az illusztrációként használt képen a hátsó leopárdnak minimum négy és fél lába van, ha nem öt. De ritka ügyhöz ritka bestia dukál.)

 

Szele Tamás