A világ lélegzetét visszafojtva várja, mi lesz az ukrajnai háború sorsa. Lesz-e fegyverszünet, lesz-e békekötés, és ha igen, milyen feltételekkel, ha nem, akkor meg miért nem? Trump ma már azt is kilátásba helyezte, hogy személyesen utazik Isztambulba, hogy a feleket tárgyalásra bírja, bár Zelenszkijt nem kell győzködnie, ő megy magától, de mi a helyzet Putyinnal? Igazából mit akar Putyin, mi mozgatja őt?

Alexandr Baunov, a berlini Carnegie Centre for Russian and Eurasian Studies vezető munkatársa arról értekezik a Meduzában, mit akar elérni Putyin a javaslatával, és hogy reális-e az „új jaltai egyezmény” forgatókönyve.

Donald Trump egyelőre két álláspont között őrlődik. Az egyik szerint „Putyin békét akar”, a másik azt mondja: „Putyin csak hiteget engem”, Vlagyimir Putyin az a fajta embertípus, amelyről Szergej Radcsenko, a Hopkins Egyetem professzora ír a hidegháborúról szóló egyik korszakalkotó könyvében.

Radcsenko felidézi, hogy Joszif Sztálin a második világháború befejezése után hogyan vergődött a minél több mindent megszerezni akarás és a vágy között, hogy legalább a megszerzett területek fölötti uralom egy részét legalizálja, még ha ez némi engedménnyel is járt.

Ez egy újabb megnyilvánulása volt az orosz külpolitikára jellemző erő és legitimitás közötti ingadozásnak. Moszkva sok mindent megengedhetett magának erőszak útján, de a legitimitás forrása a nyugati fővárosokban, elsősorban Washingtonban volt. És ott úgy érezték, hogy Oroszország túl sokat követel – például olyan területeket, amelyeket még csak meg sem hódított: Líbia egy részét, a Boszporuszt, Észak-Iránt vagy Hokkaidó szigetét. És túl tágan értelmezte Európa egyes részeinek a náciktól való felszabadítását, mint felhatalmazást arra, hogy a választási eredményekkel szembeszegülve kommunista rezsimeket állítson fel.

Putyin viselkedésében most azt látjuk, hogy megpróbálja megtalálni azt a keskeny ösvényt a két út között, amelyeken a megszerzett előnyök megtartására – tisztán erőszakkal vagy külső legitimációval – lehetőség mutatkozik. Az előző kormányzat alatt a Fehér Házban kevés remény volt arra, hogy legitimálják az annexiókat, de Donald Trump visszatérése óta ez újjáéledt.

Az orosz vezetőnek egyértelműen hízelgő lenne a Sztálinnal való összehasonlítás. Nemrég nevezte át a volgográdi repülőteret Sztálingrádra – „a specoperacija veteránjainak kérésére” –, és az elfoglalt Melitopolban felállították Sztálin mellszobrát is. Maguk a körülmények, amelyekben a közvetlen tárgyalásokat javasolta, is alátámasztják ezt a párhuzamot. Putyin a győzelemnapi felvonulást követő éjszaka tette meg javaslatát, vagy mint a győztesek örököse, vagy mint maga a győztes. Azután beszélt, hogy a Vörös téren rendezett menetben végigvonult a specoperacija résztvevőinek rendezett oszlopa, és a második világháborús frontkatonákat Ukrajna meghódítóihoz hasonlította; ezután külföldi vezetők hosszú sorával vett részt találkozókon, akik üdvözölték az újdonsült veteránokat a pódiumokról – mi más lehetne tehát ő, mint egy új „antifasiszta koalíció” vezetője?

Hogyan egyensúlyoz Putyin a „szerződéskötés” és a győzelem között

Éjszakai nyilatkozatában Putyin mindent elkövetett, hogy ne tűnjön úgy, mintha egyetértene az ukránok azonnali, harmincnapos tűzszünetre vonatkozó javaslatával. Ezt az ukrán kezdeményezést a Kijevbe utazó európai vezetők határozottan támogatták. Moszkvában azonban rögtön ultimátumnak nevezték, és Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője emlékeztetett arra, hogy Oroszország semmit sem tesz nyomás hatására.

Mindent elkövettek annak érdekében is, hogy Moszkva javaslata ne tűnjön Washington nyomásgyakorlása eredményének. Trump elnök végül a 30 napos tűzszünetet támogatta, míg Putyin egy teljesen más ötlettel állt elő. Ő az ellenkező irányból közelítette meg a kérdést: a tárgyalások tűzszünet nélküli megkezdését javasolta.

Pontosabban a 2022 tavaszán Isztambulban megszakadt és a harcokkal párhuzamosan zajló tárgyalások folytatását. Ez emlékeztet Moszkva korábbi „engedményére”: arra, hogy március végén beleegyezett a fekete-tengeri de-eszkalációba. Az orosz vezetésnek már akkor is fontos volt hangsúlyoznia, hogy semmi új nem történik: csupán megújítja a 2023-ban meg nem újított gabonaalkut. Moszkva így mutatja be új kezdeményezését: semmi új nem történik, hosszú szünet után csak a 2022-es tárgyalások folytatását javasolja, amelyeket Ukrajna a Nyugat parancsára megszakított. Tehát nem azért ajánlják fel a tárgyalásokat, mert Trump ezt akarta.

Az első olyan kiszivárogtatások, amelyek szerint Putyin a győzelmi parádé után felkínálná a tárgyalások lehetőségét, éppen az orosz propagandasajtóban jelentek meg, kínai forrásokra, konkrétan Wang Yi kínai külügyminiszterre hivatkozva. Késő esti beszédében Putyin a kezdeményezést koprodukcióként állította be: „a közvetítői erőfeszítésekért” többek között köszönetet mondott Kínának, Brazíliának, a globális Dél más országainak, de az új amerikai kormánynak is. Még az időpontot is – május 15. és nem május 12. – azért választotta így, hogy megmutassa, miszerint az orosz kezdeményezés nem az ukrán javaslatra adott válasz, és nem is valaki más által kifejtett nyomás eredménye, hanem valami teljesen önálló és független dolog.

Ráadásul Putyin kezdeményezése jobban szolgálja Oroszország érdekeit „a helyszínen”. Az illetékes orosz szóvivők újra és újra megismételték, hogy egy egyszerű tűzszünet katonai előnyt biztosítana Ukrajnának, amely a szünetet erődítmények építésére, fegyvergyártásra és -importra, valamint mozgósításra használná fel. A Putyin által javasolt, tűzszünet nélküli tárgyalások ezzel szemben Oroszországnak biztosítanak előnyt. Az orosz hadsereg tovább fog támadni a frontvonalon és bombázni fogja az ukrán hátországot, a diplomáciai nyomást katonai nyomással támogatva.

Az ellenajánlat választott formája egyúttal megakadályozza vagy késlelteti Trump dühödt kivonulását a tárgyalásokról, amelyet egyik vagy mindkét fél hajthatatlansága esetén jelentett be.

Egyúttal megnyugtatja saját környezetét, a hadsereget, a külső megfigyelőket és végül a közvélemény háborúpárti részét, amely leginkább egy „alkutól” és egy „új Minszktől” tart. Putyin hatalma szinte függetlennek tűnik a közhangulattól, de mind a békéhez, mind a harcok esetleges folytatásához szüksége van az orosz vezetőnek a társadalom – és különösen annak „hazafias szegmense” – támogatására. Annak hangsúlyozása, hogy Oroszország egyelőre csak folytatja a meghiúsult isztambuli tárgyalásokat, a lehető legjobban illeszkedik ahhoz a kompromisszum és harcos elszántság, legitimitás és erő közötti egyensúlyozáshoz, amelyben Putyin most érdekelt.

Végül is mi egyébről szóltak a 2022-es tárgyalások, mint az ukrán engedményekről az orosz agresszió befejezéséért cserébe – vagyis az orosz győzelem feltételeiről?

Akkoriban sem Ukrajna, sem a Nyugat nem volt hajlandó legitimálni az orosz hódításokat – most nagyobb erre a hajlandóság. Trump kifejezetten engedményekre próbálja kényszeríteni Ukrajnát (némi sikerrel, meg kell hagyni). Az orosz követelések mértékére azonban még a jelenlegi amerikai adminisztráció sem volt felkészülve, legalábbis Trump fenyegetőzéseiből ítélve azzal kapcsolatban, hogy becsapja az ajtót maga mögött vagy áttér valamilyen új, különösen megsemmisítő hatású szankciókra. Az amerikai elnök kétértelműen reagált az orosz kezdeményezésre: egyrészt arra biztatja Zelenszkijt, hogy azonnal egyezzen bele a közvetlen tárgyalásokba és menjen Isztambulba, másrészt nem nyilvánítja ki bizalmát azok sikerében, csak megjegyzi, hogy legalább egyértelmű lesz a helyzet, tehát „az európai vezetők és az Egyesült Államok tudni fogják, hogy hol tartunk”.

Ugyanezen a napon Zelenszkij az orosz visszautasítást tükrözve bejelentette, hogy május 15-én Isztambulba utazik, hogy személyesen találkozzon Putyinnal. Így, megelőzve a dolgot (általában akkor találkoznak a vezető tisztségviselők, amikor a delegációk már megállapodtak), próbálja megmutatni, hogy az orosz ajánlat nem annyira a béke felgyorsítását, mint inkább a háború meghosszabbítását célozza.

Ami Trump számára nagylelkű ajánlat, az Putyin számára programminimum

Amikor Trump gyorsított békét ígért, úgy tűnik, áldozatul esett a Putyint háborúra késztető indítékok újabb racionalizálásának. Ez a racionalizálás a nyugati közvéleményben a jelenlegi Fehér Házon messze túl is elterjedt.

Bizonyos mértékben a „casus belli”-elméletek az orosz propaganda termékei. Putyion az agresszió igazolásához a külföldi közönség számára a legracionálisabb érvet választotta (a szovjet autóiparhoz hasonlóan, amely annak idején jobb termékeket szállított exportra, mint a saját piacára). Ezt az érvet úgy hívják, hogy „a NATO terjeszkedése által okozott háború”. És bár a legfelületesebb ránézésre is világos, hogy a NATO sokféle irányba terjeszkedett, valamint az Ukrajna felé való terjeszkedés esélye elenyészően kicsi volt, a nyugati közvélemény számára a szövetség bővülése és a háború közötti ok-okozati összefüggés tűnik a legmeggyőzőbbnek.

Ezért annyira leegyszerűsítő Trump felfogása a békéhez vezető útról. Biden megerősítette Ukrajna számára a NATO-csatlakozás lehetőségét, ez provokálta ki az orosz támadást – tehát hivatalosan is be kell zárni a NATO kapuit Ukrajna előtt, és a háború okai megszűnnek.

A Trump-kormányzat 100 nap alatt felismerte, hogy az agresszió megállításához Oroszországnak sokkal szélesebb körű „gyökérokokkal” kell foglalkoznia, és az Egyesült Államoknak a NATO-val kapcsolatos egyetlen pont helyett több pontban kell megegyeznie Moszkvával, mi több, meg kell állapodnia a Nyugat hidegháborús győzelme néhány eredményének felülvizsgálatában. Vagy bele se kezdjen a békecsinálásba.

Az éjszakai tárgyalási javaslatban Putyin megismételte a konfliktus alapvető okairól szóló álláspontját, amit más orosz felszólalások a szokásos módon kezdtek értelmezni, a NATO elutasítása mellett a NATO denazifikálásáról és demilitarizálásáról, rendszerváltásról és területek átengedéséről beszélve, szem előtt tartva az aktualizált orosz alkotmányt is. A külügyminisztériumi szóvivő még azt is sietett elmagyarázni, hogy nemcsak a béke, hanem az egyszerű tűzszünet is megköveteli a „kiváltó okok” előzetes felszámolását.

Trump már kifejezte készségét arra, hogy hivatalosan is elismerje Oroszország hegemóniáját a Krímben és Oroszország de facto ellenőrzését a frontvonal mentén, hogy megkezdődjön a szankciók feloldása, a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok normalizálása, és hogy Moszkva újra elfogadja a közös részvételt a világ problémáinak megoldásában. Ez az a fajta legitimáció, amely arra ösztönözheti a Kremlt, hogy visszalépjen a további erőszak alkalmazásától. Trump – saját véleménye szerint – ezzel nagylelkű ajánlatot tesz.

De az, hogy Putyin folyamatosan ismételgeti a „kiváltó okok megszüntetéséről” szóló frázist, és beosztottjai expanzív értelmezései azt sugallják, hogy Moszkva még nem mondott le a maximalista követelésekről. Putyin nem ellenzi a békét, de a 2021 őszén a Nyugathoz intézett ultimátumokban és a 2022 tavaszán bejelentett „különleges műveleti célkitűzésekben” megfogalmazottakhoz közeli feltételekkel. Amit Washington kész maximalista záróállásként elfogadni a béketárgyalások megkezdéséhez, azt Moszkva még mindig afféle minimálprogramnak tekinti.

Ukrajnával kapcsolatban Trump hajlandó nagyon messzire menni, azzal magyarázva, hogy az engedmények arra késztethetik Putyint, hogy lemondjon az egész ország meghódításáról. Azonban még a Zelenszkij és az európaiak számára nem túl szimpatikus Trump sem érti, hogyan lehetne olyan területeket átengedni, „amelyeket Oroszország még csak meg sem hódított”, hogyan lehetne feloldani valaki más szankcióit, vagy hogyan lehetne rávenni Európát, hogy engedjen az orosz nyomásnak. Ha mindehhez párosul Moszkva befolyásolási igénye Ukrajnán belül, nemcsak a külföldi támaszpontok jelenlétével vagy a fegyveres erők összetételével kapcsolatban, hanem a nyelvi és oktatási törvények, a történelempolitika kérdései, sőt még a választások tekintetében is, akkor ez még a jelenlegi amerikai kormányzatot is arra készteti, hogy azt mondja: „Oroszország túl sokat akar”.

Az elmúlt három évben azonban Oroszország – annak ellenére, hogy vezetése vonakodik az egész társadalom katonai mozgósításától – egyre erőteljesebben élteti a háborút. Az ellenségkép egyre démonibb lett, a harcosokat egyre inkább heroizálják és a Nagy Honvédő Háború veteránjaival tekintik egyenlőnek, a falvakban és városokban több a meggyászolt halott és az ápolásra váró sebesült, a hadigazdaságnak több haszonélvezője van, és több az elnyomott „hazaáruló” is. Putyin még az éjszakai tárgyalási ajánlatában is a „háború” szót használta a „specoperacija” helyett.

Minél hosszabb ideig tart és minél szélesebb körű a háborús tevékenység, annál meggyőzőbbnek kell lennie a végeredménynek. Három évnyi beszéd a „fejét felütő nácizmus” elleni harcról leszűkítette az ideológiai manőverek terepét: a nácikkal ugyanis nem tárgyalnak – hanem legyőzik őket. Ezért amit Trump nagylelkű ajánlatnak tart, azt nem lesz könnyű Oroszországon belül győzelemként beállítani.

A többszörös szankciók, a légi összeköttetések bizonytalansága, a globális márkák és a Krím feletti ellenőrzés hiánya már a mostani háború előtt is megvoltak. Az ellenőrzés elismerésének jogi finomságai pedig a legtöbb orosz számára sokkal kevésbé fontosak, mint a diplomaták számára. Még az ukrán vezetés is azt mondta a totális háború kitörése előtt, hogy nem gondolkodik a Krím katonai visszavételén, azt egy távoli hipotetikus jövőre halasztotta. A háború előtti valóságot idéző győzelmi kép mellett felmerül a „miért harcolunk?” kérdés.

Három év háború után Oroszország a Krímen kívül ugyanazt a két regionális központot ellenőrzi, mint korábban, hozzájuk csatolva több különböző jelentőségű járási központot és 100 ezer négyzetkilométer többnyire felperzselt földet. Ráadásul e két regionális központ és a Krím nemzetközi jogi státusza még a „globális többség” országai számára sem változott: gyakorlatilag sehol sem számítanak orosz területnek.

Az olyan, a harcos hazafiak számára fontos szimbolikus célok, mint Harkiv és Odessza elfoglalása, a kijevi hatalomváltás és az ukrán törvények felülvizsgálata sem valósultak meg. Ezt a győzelmi képet nemcsak az orosz lakosságnak nehéz eladni, hanem a nagy orosz uralkodók dicsőséges győzelmeinek sorába is nehéz beilleszteni, ami kétségtelenül foglalkoztatja a történelmi irodalom folyamatos tanulmányozásában elmerülő, újságíróknak és külföldi vezetőknek történelemből előadásokat tartó Putyint.

Ez az oka annak, hogy a Kreml paradox módon ragaszkodik ahhoz, hogy a meg nem hódított területeket is sajátjának ismerje el. A ténylegesen meghódított területek tényleges megtartása a fegyverek lokalizált sikere, az erő korlátozott győzelme. De a meg nem hódított területekre vonatkozó engedmények kikényszerítése az ellenfél politikai akaratának megtörését jelenti, kézzelfogható sikert nemcsak az erő tekintetében, hanem a legkülönfélébb, sőt abszurd orosz követelések legitimálásában is.

Miért akar Oroszország olyan nagyon egy „új Jaltát”, és hogyan végződhetnek a tárgyalások?

Bár a Kreml a rugalmatlanságát hangsúlyozta azzal, hogy különböző pontokon az „alapvető okok megszüntetéséről” beszél, kénytelen volt feladni néhány maximalista álláspontját, amelyeket a Zelenszkij és Trump közötti kapcsolatok éles lehűlése során sietve vállalt fel. Akkoriban lehetségesnek tűnt olyan követelések megfogalmazása, amelyeket a Kreml a „gyökeres okok felszámolásáról” beszélt. Akkoriban lehetségesnek tűnt olyan követelések megfogalmazása, mint a katonai segélyek teljes leállítása, Ukrajna külső ENSZ-irányítás alá helyezése vagy az ukrajnai választások megtartása, a tárgyalások megkezdésének előfeltételeként. Ezeket az elképzeléseket a Fehér Ház elutasította.

Már nem beszélnek Zelenszkij és az egész ukrán kormányzati rendszer teljes illegitimitásáról, amelyről Putyin március végén azt mondta, hogy neonáci tömörülések kezében van. Moszkva már nem ragaszkodik ahhoz, mint az év első hónapjaiban, hogy csak közvetlenül Washingtonnal hajlandó tárgyalni az ukrajnai békéről Ukrajna részvétele nélkül. Ejtették azt a követelést, hogy a Rada szavazásával helyezzék hatályon kívül a Putyinnal való tárgyalásokat tiltó törvényt a tárgyalások előtt. Maga a közvetlen tárgyalások megkezdésére vonatkozó javaslat egyfajta békeverseny közepette merült fel Kijev és Moszkva között az új amerikai adminisztrációval szemben.

Az orosz álláspont rugalmasságára utaló egyéb jeleket – mint például a Financial Times egyik írása, amely hat forrásra hivatkozva azt állította, hogy Putyin hajlandó beleegyezni a konfliktus frontvonalon történő befagyasztásába – Peszkov, Lavrov és más tisztviselők tagadták.

A Trump-kormányzat feltételezi, hogy három év után Oroszország belefáradt a háborúba, és a Kreml számára a kapcsolatok helyreállításának kilátása a háború befejezéséért és a területi nyereségért cserébe elég ahhoz, hogy beleegyezzen a békébe.
Moszkva viszont úgy véli, hogy a másik oldalon kedvező kombináció alakult ki, melynek főbb alkotóelemei: Ukrajna kimerülése, a nyugati „háborús fáradtság”, Trump érdektelensége Ukrajna iránt és a Zelenszkij iránti ellenszenv. Mindezeknek az orosz ultimátum hátralévő pontjainak békés úton történő teljesítéséhez kellene vezetniük. Trump újabb megsemmisítő szankciókkal való fenyegetőzését, amelyet rendszeresen nyilvánosan hangoztat és orosz tárgyalókon keresztül közvetít, enyhíti saját következetlensége a Kínával és másokkal folytatott vámháborúban.

A nagyhatalmak közötti hatalmas, kedvező alku képe korábban nagyon népszerű volt Moszkvában. Itt Jaltát tekintik egy ilyen alku példájának, amely állítólag rögzítette a nyugati szövetségesek hozzájárulását az orosz befolyási övezethez. Innen ered az állandó vágy egy „új Jalta” – azaz Oroszország jelenlegi követeléseinek diplomáciai legitimálása – iránt.

Kevesen emlékeznek arra, hogy Jalta valójában megbukott. A Churchill és Sztálin által egy szalvétára felírt befolyási arányokat Délkelet-Európa különböző országaiban nem tartották be; Jalta eredeti célja nem az volt, hogy Közép- és Kelet-Európa államai kommunista diktatúrává alakuljanak át – ezt csak erőszakkal lehetett volna kikényszeríteni. A jaltai tárgyalások csődjét jelzi a hidegháború, a görögországi polgárháború, a berlini válság, végül a Moszkva jóváhagyásával kezdődött koreai háború – a történelem első, nukleáris fegyverekkel rendelkező országok közötti proxy-háborúja, amelyet sokan a harmadik világháború kezdetének tekintettek.

Sztálin az erő és a legitimitás közötti kényes egyensúlyban vergődve, még Ázsiában és Afrikában is visszalépett néhány követelésétől, de végül az erőt választotta, mint a megbízhatóbb módot arra, hogy megtartsa azt, amit meghódított. Putyin hasonló döntés előtt áll, és lehetséges, hogy hasonló kétségeken átesve ugyanezt a döntést fogja meghozni anélkül, hogy megbízna a Nyugatban mint legitimációs forrásban.

Azonban egy dolgot nem hagyhat figyelmen kívül. A putyini gondolkodás, a putyini célok megvalósítása óhatatlanul oda vezet, hogy az Oroszországi Föderáció előbb vagy utóbb az egész világgal háborúba keveredik. Igénye persze volna erre – „Oroszország csak saját magával határos”, mondta Putyin az úttörőknek, bocsánat az „Elsők Mozgalma” tagjainak, az úttörőknek Lenin szokott marhaságokat beszélni – de ez a biztos út a bukáshoz és a jelenlegi orosz állam széthullásához.

Mindenesetre az már most biztos, hogy Putyin be fog kerülni a történelemkönyvekbe. És az is, hogy a legnagyobb gazemberek között említik majd, örök időkön át. Míg csak ember él a Földön.

 

Szele Tamás