Aki nem csak az európai történelmet ismeri, általában nehezen tudja visszafojtani kaján vigyorát, amikor Moszkvában a „történelmi, örök és megbonthatatlan” orosz–török vagy orosz–perzsa barátságról szónokolnak. No hiszen… volt egy olyan pillanat, amikor még az sem tűnt lehetetlennek, hogy a mai Irán szovjet tagköztársaság lesz. És nem Ordzsonikidze elvtárson múlott, hogy nem így alakult. Ezzel szemben Trockijnak valóban része volt a kivonulásban.
A történetet a Moscow Times ismertette. A Vörös Flotta és a hadsereg beavatkozása Észak-Perzsiában, amely 105 évvel ezelőtt kezdődött, a bolsevik vezetés és a Komintern azon kísérletének eredménye volt, hogy a forradalmat a keleti országokba helyezze át, és az európai hatalmak, különösen Nagy-Britannia figyelmét ázsiai birtokainak védelmére összpontosítsa. A szovjet csapatok és hajók részvételét a perzsa törvényes kormány elleni háborúban különböző eszközökkel igyekeztek eltitkolni, de azért napvilágra került és számos diplomáciai botrányt okozott. Szovjet-Oroszország átállása a „békés társadalomépítésre” véget vetett a szovjet csapatok részvételének a kalandban, és rövid időn belül a perzsa forradalmárok vereségéhez vezetett.
1920. május 18-án reggel a kaszpi vörös flottilla hajói, élükön a Karl Liebknecht (korábban Finn) rombolóval, amelyen Fjodor Raszkolnyikov (régebbi nevén: Iljin) tartotta a zászlót, megközelítették a déli parton fekvő perzsa Enzeli kikötőjét, lőtték a partvédelmi ütegeket és partra szálltak egy szárazföldi egységgel. A kikötőben lévő brit csapatok meg sem kísérelték az ellenállást. A szovjet hajók és deszantosok a 23 éves Ivan Kozsanov parancsnoksága alatt szinte akadálytalanul foglalták el a kikötőt, elkobozták az egykori Kaszpi-tengeri fehér flottilla hajóit, és megkezdték a zsákmány leltározását.
A helyiek lelkesen üdvözölték a tengerészeket és az ejtőernyősöket. Raszkolnyikov eleinte azt mondta, hogy a hajók hamarosan visszatérnek Bakuba, de május 21-én átadott egy nyilatkozatot Gilan kormányzójának, miszerint „tekintettel a minden oldalról érkező kérésekre, hogy maradjunk és ne adjuk át az embereket az angoloknak, a vörös flotta Enzeliben marad még azután is, hogy minden katonai tulajdont elszállítottak”. A flottilla parancsnokának volt oka nem kedvelni az angolokat: 1918 decemberében a „Spartacus” romboló, amelyen Raszkolnyikov a Revel (Tallinn) elleni rajtaütés során tartózkodott, zátonyra futott, a legénységet elfogták, majd a forradalmár brit börtönbe került egy időre.
Idegen zászlók alatt
A perzsa kormány, miután tudomást szerzett az incidensről, követelte Szovjet-Oroszországtól, hogy ürítse ki Enzeli területét és hagyja el a felségvizeket. Georgij Csicserin, az RSFSR külügyi népbiztosa elhárította a kérést:
„A szovjet-orosz kormányt csak az említett hadművelet befejezése után tájékoztatták az Enzeliben történt eseményekről… a szovjet partraszálló erőknek parancsot adtak, hogy amint a katonai szükséghelyzet megszűnik, hagyják el a perzsa területet”.
Csicserin ravaszul viselkedett. A bolsevikok igyekeztek lehetőséget találni arra, hogy Perzsiában maradjanak, leplezve részvételüket. Ezy világosan látszik Alekszandr Remezov, a XI. hadsereg vezérkari főnökének, a vezérkar korábbi vezérőrnagyának, a Kaukázusi Front Forradalmi Katonai Tanácsának írt jelentéséből:
„Úgy tűnik, elhatározták, hogy határozottan folytatják azt a politikát, miszerint Perzsiát felszabadítják a sah kormánya és Anglia uralma alól, felszabadítják a népet és földet osztanak nekik. Kucsuk kán körül egy szilárd és egészséges magot hoztak létre, amely nem engedi közel sem a sah embereit, sem a mahnovistákat”.
Június közepén Jakov Blumkin szovjet komisszár is Perzsa Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja és a hadsereg politikai osztályának vezető tisztje lett.
Május 25-én a Politbüro elrendelte, hogy Enzelit és a szomszédos területeket adják át a helyi felkelőknek, és vezetőjüket, Kucsuk kánt támogassák fegyverrel, pénzzel és önkéntesekkel: a tengerészek ezentúl Kucsukot szolgálták, a perzsa vizeken maradt hajók pedig az azerbajdzsáni zászlót tűzték ki. A beavatkozás álcája nem korlátozódott erre: június elején a Politbüro engedélyezte, hogy Kozsanov és Batirbek Abukov tisztek, akik a perzsa Vörös Hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának tagjai lettek, felvegyék a perzsa állampolgárságot.
Csicserin június 20-án válaszolt Teheránnak a szovjet csapatok észak-perzsaországi akciói ügyében (ekkorra már elfoglalták Reshtet, Gilán tartomány központját), valamint Kozsanov és komisszárja, Abukov ottani jelenléte miatt:
„Azok az Önök által említett személyek, akik közül az egyik állítólag a hadsereg parancsnoka, a másik pedig Oroszország politikai képviselője, a valóságban sem ezeket, sem más hivatalos orosz tisztségeket nem töltenek be, rangjuk és tartózkodási helyük pedig ismeretlen számunkra… az Önök által kormányunk ellen intézett összes vádak téves adatokon alapulnak, amelyek egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak.”
Közben a kezdeti sikerek eufóriája fokozatosan alábbhagyott, és június végén Szergo Ordzsonikidze, a Kaukázusi Front Forradalmi Katonai Tanácsának tagja úgy összegezte, hogy a perzsa forradalom sikere az asztraháni és bakui segítségtől függ. Megállapította, hogy:
„Az országban nincs aktív forradalmi mozgalom”.
A helyi forradalmárok korlátozott erőit gyengítették a belső harcok, amelyek mindkét oldala az északi szomszédhoz folyamodott segítségért. Július 17-én Kucsuk kán hosszú táviratot küldött Leninnek, amelyben azzal vádolta a Bakuból érkezett bolsevikokat, hogy nem értik a helyi körülményeket, és mesterségesen erőltetik a fejleményeket. Július 19-én az Ehsanullah vezette ellenzékiek ellenséges akcióitól tartva, akiket a „szovjet elvtársak” támogattak, elhagyta Reshtet.
Az új perzsiai szovjet vezetés 1920. július végén offenzívát szervezett dél felé. Július 31-én a perzsa Vörös Hadsereg elfoglalta Menjil városát, és azt tervezte, hogy csapást mér Qazvinra. Az offenzívát azonban hamarosan leállították. A hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa panaszos levelet küldött Moszkvába:
„A hosszú átkelések és a súlyos harcok Menjilnél végleg kimerítették a hadsereget. Nincsenek friss tartalékok. Azonnal el kell indítani Perzsiába az összes arra kész utánpótlást, meg kell tenni minden lehetséges intézkedést, hogy az orosz harcosok teljes létszámát Perzsiában 3000 főre emeljük, mert különben az egész perzsa forradalmi mozgalom kudarcra van ítélve…”
A perzsa vörösök ismételt offenzívája ellentámadásba ütközött, a Giljanba szállított azerbajdzsáni egységek pánikba estek, részben szétszóródtak, részben megadták magukat fogolyként.
„Valami csúnya dolog derült ki”
A perzsák vörös fővárosa, Resht alól kivont csapatok megpróbálták megszervezni Enzeli védelmét. A perzsa Vörös Hadsereg parancsnoksága azonnali segítséget kért:
„Egy lövészdandár és egy utász-század azonnali kiküldése szükséges”.
Augusztus 19-én a Politbüró megvizsgálta Ordzsonikidze kérését, hogy katonai erőt küldjenek Perzsiába, és elutasította azt. Augusztus 20-án ezt az álláspontot Lev Davidovics Trockij is megerősítette:
„Szó sem lehet erők átirányításáról a Kaukázusból keletre, hiszen a köztársaság legfontosabb dolga Wrangel legyőzése. Egyetlen katonát, egyetlen lőszert sem szabad eltéríteni ettől a feladattól.”
Ordzsonikidze nyomására azonban a XI. hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa mégis Enzelibe küldte a 28. lövészhadosztály 244. ezredét, amelyben a Vörös Hadsereg mintegy 900 katonája és parancsnoka szolgált, ami a reguláris létszám egyharmadát jelentette (ez nem volt szokatlan a polgárháborúban).
A harcokban való részvételük lehetővé tette a perzsa csapatok visszaszorítását és Resht visszafoglalását, de ez új problémát okozott. Pavel Aptekar történész idézi Ghaffar Khan perzsa követ Csicserinhez intézett táviratát, amelyben tájékoztatta a népbiztost a Vörös Hadsereg sztavropoli katonájának, Mihail Sutovnak a fogságba eséséről, aki a 244. ezredben szolgált, és aki így nyilatkozott:
„Az ő ezrede, amely 800 oroszból állt, hajóval érkezett Bakuból, és Enzeliben szállt partra. A parancsnoki állomány mind orosz, a Vörös Hadsereghez tartozik”.
Csicserin bosszúsan üzent Szergej Kamenyev főparancsnoknak:
„Valami csúnya dolog derült ki. Azt állítjuk, hogy Perzsiában nincsenek csapataink, és nem is küldünk oda csapatokat. Eközben a foglyok azt bizonygatják, hogy orosz egységekhez tartoznak, és hogy Perzsiában vannak ilyen alakulatok. Tényleg valami botrányos dolog derült ki”.
A komisszár levele botrányt, sőt, bizonyos mértékű leszámolást váltott ki a felsőbb katonai vezetésben. Pavel Lebegyev, a Forradalmi Katonai Tanács tábori parancsnokságának vezetője hamarosan összefoglalta a lebonyolított vizsgálat eredményeit:
„Sajnos ez az eset megtörtént. Abban az időben, amikor a perzsa hadsereg pánikszerűen visszavonult szinte Enzeliig, a Forradalmi Katonai Tanács, tudatában annak, hogy az enzeli körzetet magunk mögött kell hagynunk, augusztus 23-án Ordzsonikidze elvtárs tudtával elküldte a 28. hadosztály 244. ezredét Enzelibe… A főparancsnok felhívta a kaukázusi parancsnokság figyelmét, hogy a hadseregek megengedték maguknak, hogy önálló döntéseket hozzanak, amihez még a fronton sincs joguk a Forradalmi Katonai Tanács engedélye nélkül. Az ilyen incidensek megismétlődésének elkerülése végett a kaukázusi parancsnokságot utasították, hogy a front feladatainak kiosztásakor nagy óvatosságot és körültekintést tanúsítson mind az emberi erőforrások, mind a katonai eszközök felhasználásában, általában elkerülve a határ menti államok tiltakozásának lehetőségét.”
Ez nem jelentette a Perzsa Szovjetköztársaságnak nyújtott támogatások beszüntetését – csak jobban leplezték őket. Szeptember 24-én Ordzsonikidze kérte, hogy a Kaszpi-tengeri flottilla hajóit küldjék Enzelihez. Moszkvából válaszoltak:
„Az azerbajdzsáni flotta hajóinak Enzelihez való küldése e köztársaság zászlaja alatt nem kifogásolható”.
A távirat szerzői természetesen tudtak a hajók: a „Türkmenec-Sztavropolszkij” és a „Karl Marx” rombolók személyzetének hovatartozásáról és nemzeti hovatartozáásáról.
1920 őszén és 1920/21 telén a harcok elcsendesedtek. 1921. február 26-án az Orosz SZSZK és Perzsia szerződést írt alá: ebben Oroszország kijelentette, hogy „visszavonhatatlanul lemond Oroszország imperialista kormányainak Perzsiával szembeni erőszakos politikájáról”. Az 5. cikkely szerint Moszkva és Teherán kötelezte magát, hogy „nem engedik meg területükön olyan szervezetek vagy csoportok – bárhogyan is nevezzék őket – vagy egyének tevékenységét vagy tartózkodását, amelyek célja Perzsia és Oroszország elleni harc… ugyanígy nem engedik meg területükön az ilyen szervezetek hadseregébe vagy fegyveres erőibe való toborzást vagy mozgósítást”, ami a Perzsa Szovjetköztársaság felszámolását jelentette.
A szerződés 6. cikke feljogosította az Orosz SZSZK-t arra, hogy csapatokat vessen be a szomszédos állam területén, amennyiben harmadik országok Perzsiából kiindulva ellenséges tevékenységet próbálnak folytatni ellene. Erre hivatkoztak 1941 augusztusában, amikor a Szovjetunió és Nagy-Britannia megszállta Irán területének hatalmas részét, biztosítva ezzel Irán semlegességét a háborúban és kulcsfontosságú logisztikai folyosóinak használatát.
Moszkva új politikája azonban nem felelt meg a perzsa forradalmároknak, az azerbajdzsáni vezetés egy részének és a Kaukázusi Front Forradalmi Katonai Tanácsának, akik a saját játékukat akarták űzni Giljanban és meg próbálták szilárdítani politikai pozíciójukat. Éppen február végén úgy tűnt, hogy az „ultraforradalmárok” új esélyt kapnak. Február 21-én a „perzsa kozákok”, akik a későbbi Reza Pahlavi sah parancsnoksága alatt álltak, és feldühödtek a fizetésük és juttatásaik hosszú késedelme miatt, elhagyták a frontot, és elfoglalták Teheránt. A perzsa Vörös Hadsereg új parancsnoka, Nyikolaj Gikalo biztosította a front forradalmi katonai tanácsát, hogy a perzsa fővárost forradalmi gondolkodású csapatok szállták meg, és csak egy kis segítségre van szükség a győzelmükhöz.
Ezt még Szergo Ordzsonikidze sem hitte el. Azonnal táviratozott:
„Attól tartok, hogy az önök információi nem eléggé megalapozottak. Információink szerint Seyid Ziya kormánya Teheránban van. Alaposan ellenőrizni kell, hogy ne keveredjünk politikai kalandokba… A legnagyobb óvatosságra van szükség… Ha a helyzet az önök javaslatának célszerű voltát mutatja, engedélyezni fogom az önkéntesek, de csakis önkéntesek általi segítségnyújtást.”
Gikalo Grúzia szovjetizálása után aktívabb segítségnyújtásban reménykedett, de ismét nem talált támogatásra: a leszerelés folyamán meggyengült Vörös Hadseregnek alig volt ideje arra, hogy pacifikálja az egykori birodalom újonnan elfoglalt területeit. Az újabb beavatkozások ellentmondtak Moszkva politikájának is, miszerint békés kapcsolatokat kívántak kialakítani a Nyugattal, különösen Nagy-Britanniával, amely szorosan figyelemmel kísérte a bolsevikok keleti tevékenységét. Csicserin népbiztos április elején azt követelte Ordzsonikidzétől, hogy:
„Vaskézzel állítsa le a Perzsiában folytatott politikánk megzavarására irányuló kísérleteket, mert ez megzavarja egész keleti irányvonalunkat. Semmiképpen ne engedjen meg egy újabb kalandot”.
Remezov a diplomáciai levelezést egy paranccsal egészítette ki. Gikalót utasította, hogy
„Azonnal függesszen fel minden szeparatista akciót és tárgyalást, és az első gőzhajóval induljon Bakuba, de legkésőbb április 5-ig érkezzen is meg, hogy utasításokat és eligazítást kapjon”.
Bakui játékok
Április 10-én az Orosz SZSZK perzsa nagykövetsége hivatalosan felelőtlen személyek akciójának nevezte az egységek toborzását Szovjet-Perzsia számára, és megerősítette, hogy a Szovjetunió be kívánja tartani a szerződésnek az ügyekbe való be nem avatkozásról szóló záradékát. Ugyanezen a napon Bakuban lezárult egy Vörös Perzsiáról szóló találkozó is.
Azerbajdzsán képviselői Moszkva azon követelésére, hogy számolják fel a giljani kalandot, kijelentették, hogy ellenkezőleg, teljes mértékben támogatják azt emberekkel és erőforrásokkal. Az ötlet a Népbiztosság munkatársai szerint találkozott Ordzsonikidze rokonszenvével.
1921. április végén Ordzsonikidze azt követelte Gikalótól, hogy ne adjon Ehsanullahnak „egyetlen lőszert sem”, és teljesen hagyjon fel a perzsa vörösök támogatásával. Ez utóbbi azonban hamarosan kibékült Kucsuk kánnal, aduászt adva ezzel a giljani köztársaság megdöntését ellenzőknek.
Moszkva mindazonáltal ragaszkodott a maga igazához. Május 18-án, Enzeli elfoglalásának évfordulóján az SZKP Központi Bizottságának Politbürója úgy döntött, hogy evakuálja a szovjet csapatokat Perzsiából. A határozat tartalmazta a főparancsnok téziseit a Giljanban állomásozó szovjet csapatok eredménytelenségéről és arról, hogy politikai okokból nem lehet őket leváltani:
„Egységeink kivonása Perzsiából az idegenek ellen irányuló teljes tömeggyűlöletet kizárólag az angolok ellen irányítja, és sokkal nehezebbé teszi helyzetüket Perzsiában. Egységeink Enzeli-ből való kivonásának időpontját és politikai körülményeit maximálisan ki kell használni.”
Május 26-án Kamenyev újabb utasítást küldött Bakunak – másolatot küldött Ordzsonikidzének is – a Vörös Hadsereg egységeinek azonnali kivonásáról Gilánból.
Szergo és Nyikolaj Gikalo azonban még egyszer kockáztatni mert, megengedve, hogy a Vörös Hadsereg katonái önként jelentkezzenek a perzsa forradalmi egységekbe, és megígérve, hogy nem tekintik őket dezertőröknek. Június elején a forradalmi egységek ismét kiszorították a perzsa kozákokat, és nyugat felé nyomultak előre a Kaszpi-tenger partja mentén. A XI. hadsereg forradalmi katonai tanácsának távirataira válaszolva Gikalo azt állította, hogy a perzsa forradalmárok nem engedelmeskednek neki, és személyes erőfeszítései, hogy lebeszélje őket az előrenyomulásról, sikertelenek voltak. Ennek ellenére június 9-én a XI. hadsereg parancsnoksága megerősítette az evakuációs parancsot, és követelte, hogy az azerbajdzsáni dandárt már június 12-én vonják vissza Bakuba. A kivonulás a késedelmes fizetések miatt majdnem meghiúsult: a dandár két ezrede lázadással fenyegetőzött, amit Gikalo épphogy meg tudott akadályozni.
Ekkor a Perzsa Szovjetköztársaság új vezetői cselhez folyamodtak, és megszervezték egy azerbajdzsáni területi dandár áthelyezését Giljanba, tájékoztatva annak parancsnokát, hogy erről az azerbajdzsáni hadügyi komisszáriummal állapodtak meg. Június 15-én a dandárt tengeren Enzelibe szállították, majd tovább vitték hajóval a Murdab folyón lefelé arra a területre, ahol Kucsuk-kán dzsengelijei tartózkodtak.
Ehsanullah eközben tovább táplálta a siker reményét, és június közepén levelet írt Bakuba:
„Utolsó ajánlatom: 2000 emberrel és 1000 extra puskával bevesszük Teheránt. Végül is ez nem sok!”
A Vörös Perzsia új vezetői pedig letartóztatták Sardar Mukhit, az Ordzsonikidzével személyes barátságban álló forradalmárt, és megtagadták a kiadatását a bakui biztosoknak. Ebben a helyzetben a Vörös Hadsereg egységei június 21-én visszatértek Rashtba, hogy kiszabadítsák a foglyot. Az evakuálás késett, ami Teheránnak nem tetszett. Mahmed Khan bakui perzsa konzul június 28-án jegyzéket adott át Azerbajdzsán szovjet népbiztosának és az Oroszországi SZSZK képviselőinek, amely tudomásul vette a forradalmárok soraihoz csatlakozó Vörös Hadsereg-egységek és a Kaszpi-tengeri flottilla hajóiról partra szálló „azerbajdzsáni” és forradalmi csapatok tényét. Ezt követően, július 6-án az egyesített dandár egységei végül elhagyták Rashtot és folytatták a kitelepítést.
De ezzel még nem volt vége a dolognak. Július 13-án az „Izvesztyija” cikket közölt a perzsa helyzetről, amelyben azt írták, hogy a perzsa kozákok offenzíváját az „orosz hatóságok” leállították, valamint publikálták Ehsanullah Bakunak küldött táviratát, amelyben segítséget kért.
Csicserin felháborodott:
„Ebből arra lehet következtetni, hogy a valóságban Ehsanullahot, Kucsukot és más felkelőket továbbra is mozgósítjuk a perzsa kormány ellen… Mivel ez a dokumentum egy hivatalos orgánumunkban jelent meg, szó szerint papírral igazoltuk a felkelőkkel folytatott kommunikációnkat”.
Ehsanullah hamarosan újabb hadjáratot kísérelt meg indítani Teherán ellen, de a megfelelő felderítés nélkül offenzívát indító orosz önkéntesek kis különítményei vereséget szenvedtek, ami miatt a forradalmárt árulással vádolták. Hamarosan a Perzsa Forradalmi Bizottság kizárta Ehsanullahotl, ő pedig kijelentette, hogy Giljan közérdekű javításaival és gazdasági fejlesztésével kíván foglalkozni. Kucsuk kán lett a köztársaság új vezetője. A köztársaságon belül azonban továbbra is folytatódtak a belharcok. Szeptember-októberben fegyveres összecsapások törtek ki Kucsuk kán, Ehsanullah és más forradalmi vezetők különítményei között, amelyekben az előbbi vereséget szenvedett.
A perzsa kormány kihasználta a belharcot, és ígéretekkel, valamint kenőpénzekkel sikerült a lázadók egy részét a maga oldalára állítani, hogy visszaszerezze az ellenőrzést Giljan felett. 1921. november 7-én, az októberi forradalom évfordulóján a kozák hadosztály elfoglalta Enzelit, és ezzel véget ért a kalandos történet.
Érdekes elmerengeni azon, hogy „mi lett volna, ha…” az Ordzsonikidze által hallgatólagosan (és néha aktívan is) támogatott „forradalmároknak”, akik valójában politikai kalandorok voltak, tényleg sikerül létrehozni egy szovjet tagköztársaságot a mai Irán egy részén, vagy akár az egészet is elfoglalják – nem kizárt, hogy a most Ukrajna ellen zajló invázió Perzsia ellen indult volna meg.
Az viszont biztos, hogy Raszolnyikov és Kozsanov kiérdemelték „a Kaszpi-tenger kalózai” címet azért, amit az azerinek álcázott szovjet flotillával előadtak.
Így viszont már érthető, mi ihlette az 1970-es kiváló szovjet kalandfilm, „A sivatag fehér napja” világát, amiben még egy Bult Okudzsava-szám is elhangzik – ebben az 1920-21-es felfordulásban teljesen elképzelhető lett volna, hogy valaki menekülés közben elhagyja a sivatagban a teljes háremét, fátylastól, csadorostól, salaváristól, mindenestől.
És a kaland kudarca miatt az is érthető, miért kerülték az emlegetését, ha nem volt rá feltétlen szükség.
Így NEM lett Iránból Perzsa SZSZK.
Ami viszont lett belőle, az egyáltalán nem jobb az előző megoldásnál.
De ez már legyen Putyin és Khamenei baja.
Szele Tamás