A Kreml mindent és mindenkit képes és hajlamos megtagadni, kivéve saját magát. Az izraeli-iráni harci cselekmények során sem adhatott mást, csak, mi lényege: több év hangzatos diplomáciai szólamait és melldöngető nyilatkozatait, sőt, alkuit rúgta fel, mikor kiállt Teherán mögül. Hogyan történhetett ez és miért? Erre ad magyarázatot Nyikita Szmagin, a térség specialistája a The Insiderben. 

Az iráni-izraeli háború legélesebb szakasza lezárulni látszik, és két hét elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy az Abbász Aragcsi iráni külügyminiszterrel való névleges találkozó ellenére Moszkva de facto kivonta magát a konfliktusból. Putyin nem akart katonai támogatást ígérni Iránnak, ami elmérgesíthetné a kapcsolatokat Izraellel és az Egyesült Államokkal, és nem akarta elveszíteni az Iránnal közös projekteket sem. Ennek eredményeként Moszkva megúszta néhány hivatalos tárgyalással és Medvegyev kétértelmű kijelentéseivel, amelyeket Trump azonnal élesen megdorgált.

Moszkva nem köteles segíteni

Oroszország reakciója az Irán körül zajló eseményekre visszafogott volt a rövid, de intenzív háború alatt. Közvetlenül az iráni területre mért első csapások után az orosz külügyminisztérium nemcsak kötelességtudóan elítélte Izrael akcióit, hanem arra is emlékeztette Teheránt, hogy van lehetőség tárgyalni Washingtonnal. Az ország „önvédelemhez való jogáról” nem esett szó. Moszkva inkább arra szólította fel az iráni felet, hogy ne harcoljon az utolsó emberig, hanem kössön kompromisszumot.

Az orosz félnek azonban nem voltak komoly eszközei a nyomásgyakorlásra. A katonai kezdeményezés teljes egészében Izrael oldalán volt, Oroszországnak pedig pontosan azt kellett tennie, amit a legtöbb állam tesz ilyen esetekben: felszólítani a feleket a de-eszkalációra és állampolgáraik evakuálására iráni területről.

Vlagyimir Putyin nyilatkozata az iráni külügyminiszterrel való találkozója előtt nagyjából ugyanebben a szellemben hangzott. Rámutatott arra is, hogy az Irán és Oroszország között nemrég megkötött stratégiai megállapodásban „nincsenek védelmi vonatkozású cikkelyek”.

Más szóval Oroszország nem köteles belépni a háborúba Irán oldalán. Sőt, Putyin szavai arra utaltak, hogy Teherán maga a felelős légvédelmi rendszerének hiányosságaiért. „Egyszer felajánlottuk iráni barátainknak, hogy dolgozzunk együtt a légvédelmi rendszerek területén. Partnereink akkor nem mutattak nagy érdeklődést” – mondta anélkül, hogy pontosította volna, hogy Oroszország pontosan mikor tett ilyen ajánlatokat.

Putyin nyilatkozatában azonban egyértelmű jelei voltak annak is, hogy nem tetszik neki, ami Irán körül történik. Például határozottan visszautasította, hogy megvitassa annak lehetőségét, hogy Izrael elpusztítsa Ali Khamenei iráni legfelsőbb vezetőt. Emellett az orosz elnök elejtette azt a mondatot, hogy Teherán eddig nem kérte Moszkva katonai segítségét. Ez elméletileg nem zárta ki, hogy a helyzet változhat, ha hirtelen ilyen kérés érkezik.

De ez csak elméletben van így, mert Vlagyimir Putyinnak egyértelműen kényelmesebb volt ragaszkodnia az orosz külügyminisztérium által közölt állásponthoz. Ezt a nyilatkozatot említette a Kremlben Abbász Aragcsival folytatott megbeszélése elején. Annak ellenére, hogy a média azt írta, miszerint az utóbbi valójában épp az orosz vezetőnek hozott egy levelet a valódi iráni uralkodótól, Khamenei ajatollahtól, aki ragaszkodott a Kreml aktívabb fellépéséhez.

Bizonytalan befektetések

Összességében az Irán körül zajló események hosszú távon komoly problémákat tartogatnak Oroszország számára. Sok erőfeszítést és pénzt fektettek a Teheránnal való kapcsolatok 2022 utáni fejlesztésére. Így nem sokkal az izraeli csapások előtt Irán oroszországi nagykövete azt mondta, hogy Moszkva 2024-re az iszlám köztársaság legnagyobb külföldi befektetőjévé válik, de nem részletezte, hogy mekkorák lesznek ezek a befektetések. Egy évvel korábban Oroszország 2,7 milliárd dollárt fektetett be az iráni gazdaságba. Csak az olaj- és gázprojektekbe pedig mintegy 8 milliárd dolláros invesztíciót ígért.

Az iszlám köztársaságban működik egy orosz atomerőmű Bushehrben, amelynek második fázisa építés alatt áll. Emellett Moszkva építi a Szirik hőerőművet Hormozgan tartományban. Iránban működik a ZN Vosztok orosz olajvállalat. Mindehhez hozzá kell adni a nagyszabású potenciális projekteket, köztük a Resht-Astara vasútvonal létrehozását orosz hitelből, valamint az Oroszországból Azerbajdzsánon keresztül Iránba vezető gázvezeték építésének terveit. A háború folytatódása, vagy még inkább az iszlám köztársaságban bekövetkező hatalomváltás esetén mindezek veszendőbe mehetnek.

Irán a maga részéről megbízható partner, amely a szankciók és az elszigeteltség miatt kénytelen Oroszországgal jó kapcsolatokat kiépíteni. Az országok közötti kereskedelem volumene nem hasonlítható például az Oroszország és Törökország közöttihez, de nemcsak a szankciókkal kapcsolatos ígéretes integrációs modelleken dolgoztak, mint például a fizetési rendszerek egységesítése és az Erázsiai Gazdasági Közösségel létrehozandó szabadkereskedelmi övezet, hanem olyan nagyszabású infrastrukturális projekteken is, mint az észak-déli közlekedési folyosó.

Az iráni rezsim bukásának vagy felbomlásának veszélye azonban, miután a közelmúltban megdöntötték Bassár el-Aszadot Szíriában, kérdésessé tette Oroszország általános közel-keleti stratégiáját. Damaszkusz kulcsfontosságú belépési pont volt Moszkva számára a régióba – az országban fenntartott katonai jelenléte biztosította a közel-keleti és azon túli logisztikát, és fenntartotta Oroszország szuperhatalmi státuszát a régióban.

Most a szíriai szövetségest barátságtalan iszlamisták váltották fel, minden szíriai orosz beruházást mélyen eltemettek a homokba, és a katonai bázisok jövője szinte megkérdőjelezhetetlen. Ha Damaszkuszt most Teherán követi, az rendkívül fájdalmas csapás lesz Moszkva befolyására az egész világon, nem csak a Közel-Keleten.

A nagyhatalmak nem a pálya széléről szokták nézni, ahogy szövetségeseiket és partnereiket egymás után kivonják a játékból. Tehát, ha a háború tovább húzódik, elméletileg az orosz uralkodó osztály egy része kísértést érezhet arra, hogy beavatkozzon, hogy megakadályozza Irán teljes vereségét. Az iráni nukleáris létesítményekre mért amerikai csapás után felerősödhettek volna az ilyen érzések. Washington részvétele a háborúban, még ha csak néhány napra is, globális háborúvá tette az ügyet. Ugyanakkor a bunkerek nagy erejű bombák általi megsemmisítése egy nagyon logikus gondolatra késztette az orosz hazafias közvéleményt: arra, hogy Oroszország lehet a következő.

Beavatkozhat a Kreml?

Rövid távon a közel-keleti háború kedvező Moszkva számára. Először is, az olajárak emelkednek. És minél veszélyesebbé válik a konfliktus, annál nagyobb az esélyük a további emelkedésre. Ez lehetővé teszi a költségvetési bevételek növelését, és a Kreml megszabadul egy versenytársától is – mind Irán, mind Oroszország szénhidrogéneket szállított Kínának.

Másodszor, a Nyugat átmenetileg Ukrajnáról a Közel-Keletre irányította figyelmét. Még most sem zárható ki teljesen annak a lehetősége, hogy az Irán és Izrael közötti harc állandó, epizodikus konfrontációvá eszkalálódjon, amely az egész régiót felforgatná. Ebben az esetben az izraelieknek további katonai segítségre lesz szükségük az USA-tól. És nyilvánvaló, hogy Trump mindig Izraelt fogja előnyben részesíteni Ukrajnával szemben, ha választania kell. Ráadásul az amerikai-izraeli akciókat Moszkva azonnal felhasználta az Ukrajna elleni agresszió legitimálására, „Ők megtehetik, mi miért nem?” stílusban.

Más szóval, az eseményekbe való be nem avatkozás legalább rövid távon érezhető előnyöket hozott Oroszországnak, bár az Iránban befektetett pénz és erőfeszítések elvesztésével járt. A problémának azonban van egy másik dimenziója is. A fenyegetés, hogy elveszíti fontos közel-keleti hatalmi státuszát, valamint a félelem attól, hogy a „rendszerváltás” soron következő áldozata lesz, megváltoztathatta a Kreml megközelítését a racionális helyett az ideológiai értelmezés irányába. Fokozatosan kialakulhatott az az elképzelés, hogy Oroszország képes aktív résztvevőként belépni a konfliktusba, akár egészen a katonai beavatkozásig, hogy megakadályozza Izraelt és az Egyesült Államokat abban, hogy a háborút a logikus végkifejletig – az ajatollahok bukásáig – vigye.

Ebben az esetben a beavatkozás csak közvetlen lehet. Fegyverszállítások, például Szu–35-ös vadászgépek, a jelenlegi helyzetben nem segítenének. A Teheránnak ígért két repülőszázad nem változtatná meg az erőviszonyokat, nem állhatnának ellen több száz izraeli repülőgépnek, és a folyamatos támadások eredménye pontosan ugyanaz maradna.

Ugyanakkor Irán felfegyverkezését ellenzik a Perzsa-öböl menti országok és Törökország, Oroszországban pedig már az Ukrajna elleni háború miatt is meredeken megnőtt a hazai megrendelések száma a vonatkozó fegyverekre. Ennek következtében a Szu–35-ösök soha nem jutottak el Iránba, bár a Jak–130-as kiképzőgépek igenis megérkeztek az országba. A légvédelmi rendszerekkel nagyjából ugyanez volt a helyzet.

Moszkva logikája világos: nincs értelme most fejlett fegyvereket szállítani Iránnak – harc után nem hadonászik az ember az öklével. Ráadásul nemcsak repülőgépeket és légvédelmi rendszereket kellene szállítani, hanem a helyi hadsereget is be kellene tanítani a használatukra. Ez több mint egy hónapot venne igénybe. Amíg a szállítás és a kiképzés zajlik, Izrael nagy valószínűséggel megsemmisítené ezeket a fegyvereket, függetlenül attól, hogy ki szállította őket.

Azonban az utolsó pillanatig fennáll egy kis veszélye a közvetlen orosz beavatkozásnak vagy a beavatkozás imitációjának, Dmitrij Medvegyev nyilatkozatainak szellemében, aki homályosan azzal fenyegetőzött, hogy atomfegyvereket ad át az irániaknak, amelyeket védelmi célokra használhatnának egy ismeretlen ország ellen.

Izrael és az USA valóban tarthatott egy atomhatalommal való összecsapástól. Mivel Moszkva megrettent a részvételtől, felajánlhatott volna egy olyan kompromisszumot, amelyben az iráni rezsim megmarad, de például garanciákat adnak Izraelnek és az Egyesült Államoknak arra, hogy Teheránnak nem lesz többé nukleáris programja. És akkor Oroszország félretehetné a félelmeit azzal kapcsolatban, hogy ő lesz a következő. Erre azonban nem került sor – Moszkva meg tudta várni a finálét, minimális kockázatot vállalva, és nem szállt be a harcba.

Kétségei azonban talán még így is feltűntek. A Kreml irracionális viselkedésének kockázata elméletileg összefüggésbe hozható azzal, hogy Donald Trump hirtelen személyesen is leereszkedett Dmitrij Medvegyevhez, és keményen kritizálta az atomfegyverek esetleges átadásáról szóló nyilatkozatát. Ez a jelenlegi szakaszban elegendőnek bizonyult.

Oroszország most azt állítja, hogy a háború pontosan úgy ért véget, ahogyan azt javasolta – tűzszünettel. És amíg a harcok hosszú távú következményei a dél-kaukázusi térségre és a Közel-Keletre nézve nem válnak nyilvánvalóvá, a Kreml nem szándékozik semmit sem kockáztatni.

Tegyük hozzá: nem is fog, nincs abban a helyzetben. És még ha jól is állna a szénája, akkor is kétséges lenne, hogy hajlandó volna-e közbelépni bármilyen szinten is az ajatollahok érdekében – az orosz szolgálatoktól kiszivárgó jelentések egyértelműen azt mondják, hogy Moszkva még a látszólag legnagyobb barátság idején is inkább tekintette Teheránt riválisának, mint barátjának.

Lehet, hogy megbukik az iráni teokratikus zsarnokság rendszere. De ha így lesz, abban biztosak lehetünk, hogy a Kreml a kisujját sem fogja mozdítani a megmentése érdekében. Azt viszont nem zárhatjuk ki, hogy Klkhamenei menedékjogot kap Moszkvában és majd összejárnak teázni Asszaddal. De ennél többre senki sem számíthat ez ügyben Putyintól.

 

Szele Tamás